Emina As 1948-ban Adana – ban, Törökországban született és 1968-1984 között „vendégmunkásként” az NSZK-ban dolgozott.

Milyen volt megérkezésed Németországba?

1968-ban vonattal érkeztem Bayreuthba. Egyedül álltam a vasútállomáson. Mindenki elment, én a csomagomon ültem a sínek mellett. Eltelt egy óra, amikor odajött hozzám egy rendőr. Nem féltem tőle. – Nem kell félni a rendőrségtől Németországban – mondták nekem. Miután sikertelenül próbáltam elmagyarázni, mit keresek itt, elővettem a munkapapírjaimat és átadtam a rendőrnek. Elolvasta, megfogta a kezemet, a jegygyűrűmre mutatott, és egy mozdulatot tett a kezével, amivel azt jelezte: „Elviszlek a férjedhez.” Mindez úton a „Mechanical Cotton” textilcég gyári lakásai felé. Aztán belebotlottunk a férjembe. Mellette egy nő. Láttam rajtuk, hogy nem csak barátok. Hazavittek. Amikor az ajtóhoz értünk, kulccsal a kezemben felküldtek a lakásba, a férjem és a barátnője pedig elindultak a kocsma felé.

Milyenek voltak első napjaid Németországban?

Másnap egyenesen dolgozni mentem. A gondolataim a gyerekeimnél jártak. Három fiamat a anyósoméknál hagytam, ezt ma is bánom. Decemberben érkeztem, karácsony volt. Először láttam havat, mindenhol mikulásokat és karácsonyfákat. Olyan szép volt. Főleg a bevásárlóközpontok. Voltak mozgólépcsők, amelyek maguktól mozogtak. Nem mertem fellépni a mozgólépcsőre. Inkább a rendes lépcsőt használtam, mígnem egy nap a férjem megragadott és felvitt a mozgólépcsőre. Attól kezdve mindig a mozgólépcsőt használtam.

Mi történt a gyerekeiddel?

1969 elején három fiamat, két-, négy- és ötévesek, elhoztam Törökországból. Kevesebb, mint fél év sem telt el, amikorra be kellett látnunk, hogy nem tudunk egyszerre dolgozni és vigyázni a három gyerekre. Főleg a férjemnek voltak nehézségei. Én két műszakban, a férjem éjszakai műszakban dolgozott. Haza kellett küldenünk a gyerekeket az anyómsomékhoz.

Mi történt aztán?

Állandóan dolgoztam. 1971-ben elmentünk barátokhoz Frankfurt am Mainba. A Henninger Bräu sörgyárban találtak nekünk munkát. Sok török származású ember dolgozott ott. Mindenki sört ivott. Én a finom Karamalz-ot (alkoholmentes) ittam. Összetörtük az üvegeket, hogy úgy tűnjön, mintha a futószalagról estek volna le. Nem igazán láttam sem Bayreuthot, sem Frankfurtot. Csak dolgoztunk éveken keresztül. A mi munkaterületeink voltak a legrosszabbak. A munkások többsége bevándorló, a felettesek pedig mind németek.

1973-ban Mannheimbe költöztünk férjem testvéréhez. Másnap azonnal megint dolgozni mentünk, először egy csemegegyárhoz, majd a Hutchinson céghez, ahol ipari feldolgozásra gyártották a gumit. Sok év múlva a három fiunkat is felvették oda. Ott dolgoztunk az egész családdal. Munkavédelem nem nagyon volt. Sok munkás megbetegedett. Ennek semmi köze nem lehetetett a munkakörülményekhez. Leginkább azok betegedtek meg, akik a nagyolvasztók mellett dolgoztak.

Hogyan jöttek vissza a gyerekeid?

Csak hat év múlva voltak újra velünk a gyerekeink. 1975-ben szültem meg a lányomat. Nagyon kedves gyermek volt. Négy évesen már több órát töltött otthon egyedül. Felkelt velem a reggeli műszak előtt. A kanapén ült, letettem a reggelijét az asztalra, és azt mondtam neki, hogy nem szabad elhagynia a helyét. Aztán megvárta, amíg a testvérei hazajöttek az iskolából. Sok családnál így volt.

Mikor mentél vissza Törökországba?

A kormány közölte, hogy minden Törökországba visszatérő visszakaphatja az államnak befizetett társadalombiztosítási járulékát. Ez nagyon csábító volt a férjem számára. Ő döntött. Én nem igazán akartam visszamenni. Még ma is bánom. Megint hátra kellett hagynom a fiaimat. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy 1984-ben visszatérünk Törökországba. Két hónappal azután, hogy az unokám megszületett.

Néhány hónap múlva visszatértem, hogy elrendezzem a társadalombiztosítási járulékok visszafizetését. Nem sokkal indulásom előtt a fiam és a felesége azt mondták nekem, hogy nem tudnak dolgozni a gyerek mellett. Mindkettőjüknek dolgozniuk kellett, mert eladósodtak az esküvőjük miatt. Mindketten 19 évesek voltak akkor, és még maguk is gyerekek voltak. Az unokámat magammal vittem Törökországba, ahol hat éves koráig velem maradt. Az ilyen gyerekeket ma valószínűleg "bőröndgyerekeknek" hívják.

Mire gondolsz akkor, amikor visszagondolsz ezekre az időkre?

Dolgozni akartunk és tisztességes életet élni. Sok minden gyötör még ma is, és sok hibát követtünk el. De nem tudtunk jobbat, és senki sem mutatta meg nekünk az utat. Most újra a szülőföldemen élek, a munka-migráció és a fiaim utáni vágy stigmáit hordom magamon. Ahogy sok hozzám hasonló munkásnő is.

Fotó: magán, 1975. Mannheim, Hutschinson vállalat. (Emine középen elöl)

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó