Szerző: Thomas Rudhof-Seibert[1]
Napok óta ugyanazok a képek, amelyek mindegyike leírható az alábbi jelzőkkel: megdöbbentő, felháborító, szégyenletes. Szintén ma reggel 6 órakor, közvetlenül a kijárási tilalom befejezése után afgánok ezrei indulnak a kabuli repülőtérre. Számtalan ember kudarcot vall az egyre növekvő számú tálib ellenőrzőponton, ahol megsértik, megütik, megverik, megkorbácsolják, elvezetik őket az ismeretlenbe, vagy egyszerűen visszaszorítják a csoportosulók sűrű soraiba. A jelen írásban továbbítjuk mindazt, amit partnereink jelentenek nekünk telefonon, e -mailben vagy szöveges üzenetben.
A tömeg
Az első akadály az a tömeg, amelybe mindenki beletartozik, és amelyben mindenkinek egyedül kell előre jutnia. Aki átjut a résen, maga is akadályt képez a szomszéd számára, aki beleütközik, akit ő maga taszít el. Azért, hogy becsússz egy 8 centiméteres sávba. Ott is ütéseket kapsz és adsz, ha lábon akarsz maradni, ha tovább akarsz lépni, ha el akarsz menni és szerencsésen ki akarsz jutni ebből a világból. Tovább jutni, el és kijutni a rend első védőfalához, amelynek feladata, hogy rendet tartson, ezért kivétel nélkül gátol, visszatart, tilt, mindenkit visszakényszerít a katasztrófába - vagy éppen átenged, kienged. A rend első védőfalát az afgán "02-Unit", a biztonsági rendőrség egyenruhásai alkotják, mindig és most is amerikai parancsnokság alatt. Gyakran az egyenruhások is külön parancs nélkül csapnak le, hogy a többieket, a szomszédokat, az egész ezerfejű tömeget távol tartsák saját testüktől. Az egyenruhásoknak öklükön és csizmájukon kívül könnygázuk, pisztolyuk és puskájuk is van. A pisztolyokból és puskákból származó gázt és golyókat állítólag a tömeg feje fölött a levegőbe lőtték. De lövések dördülnek el közvetlenül a tömegbe is, ami miatt néhányan elesnek, és a földön heverve akadályokká válnak. De mindig akadnak olyanok is, akik a lelőtteket, földre lökötteket, az elesetteket a tömegből kiviszik, ha szerencséjük van, akkor orvosokhoz, mentősökhöz és más segítséget nyújtó emberekhez.
A zsilipnél
Az egyenruhások átjuthatnak, ha vízummal vagy zöldkártyával rendelkeznek afgán útlevelükben. Vagy ha az ideiglenes vízumról egy fénykép van a mobilján: "Mutassa be ezt a vízumot a biztonsági ellenőrző pontoknak és a konzuli tisztviselőknek, hogy feljuthasson az Egyesült Államokba induló járatokhoz." Eddig partnereink - az afganisztáni Emberi Jogi és Demokrácia Szervezet (AHRDO) és az „Afganisztáni Migránsok Tanácsadó és Támogató Szervezet” (AMASO) – 4 munkatársa rendelkezik ilyen vízummal. Tegnap valamikor sikerült eljutniuk a repülőtér északi kapujához. Az afgán 02 - es biztonsági rendőrség sorain keresztül az amerikai katonák soraiba: a zsiliphez, amelyen keresztül a repülőtér belsejébe lehet bejutni, az ott létrehozott "evakuációs központokhoz". Bármelyik induló járatra, szinte mindegy, bárhová: Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Német Szövetségi Köztársaság, Kanada és területei, Franciaország, sőt, Koszovói Köztársaság. Utóbbi aktuálisan zsilipként szolgál az Európai Unióba.
A négy emberjogi aktivista azt hitte, hogy végre bejutottak, amikor egy tiszt megjelent, és közölte velük, hogy a dokumentumuk hamisítvány. Mivel a külügyminisztériumban nincs olyan osztály, amelynek az aláírása szerepel a dokumentumon. Vége. Vissza. Minden hiába. Bár a tiszt tévedett, a vízum valódi volt. Hogy még a kijárási tilalom kezdete előtt visszaérjenek, a négy kudarcot vallott, csakúgy, mint a többiek, hazamentek. Éjszaka Kabul felett. Vége. Holnap újra. Holnap megint?
A bűn. A szégyen.
Egy lépés vissza. Senki sem gyanította, hogy az Afganisztáni Iszlám Köztársaság hadserege és rendőrsége, hogy az egész köztársaság három napon belül összeomlik. Még a partnereink sem, akik lázasan dolgoztak a független polgári ellenállás megszervezésén. De hogy az Iszlám Köztársaságot felszámolják, hogy azt és vele együtt az egész országot és minden lakóját kiszolgáltatják a táliboknak, az hónapok óta biztos volt. Trump ezt akarta, Biden ezt akarta, ezt az egész nyugati szövetség elfogadta, beleértve a német szövetségi kormányt is. Még egyszer: ez hónapok óta biztos volt. Ez volt a tárgyalások tárgya, amelyekben a tálibok hivatalosan soha nem vettek részt, de amelyekre mindig azt mondták: „Vonják ki a csapatokat. Mi átvesszük az országot.” Először az Egyesült Államok, majd mindenki más vonja ki csapatait, hogy a talibánok átvehessék a hatalmat. Ezt bejelentették. Ezt mindenki tudta. Hónapok óta.
Ezért mindenkinek, kivétel nélkül mindenkinek, beleértve a Német Szövetségi Köztársaság Külügyminisztériumát, Honvédelmi Minisztériumát és kabuli nagykövetségét, óvintézkedéseket kellett volna tennie. Tervet kellett volna készíteniük. Minden erejüket be kellett volna vetniük az előkészületekbe és a terv végrehajtásába. Mindent lehetségest meg kellett volna tenniük. Mindebből azonban nem történt semmi.
Semmi. Nincs előkészület. Nincs terv. Ezért aztán a káosz. Az erőszak. A halottak és a szenvedés. Elhangzott, hogy ezért a német külügyminiszter a felelős. „Heiko Maas szövetségi külügyminiszterre komoly bűntudatot nehezedik. Ő a felelős azért, ha azokat az embereket, akik még várnak a kabuli menedékházakban, de még nincsenek a repülőtéren, már nem lehet megmenteni, mivel Ashraf Ghani elnök és a tálibok egymással megállapodtak.” (Jürgen Trittin, 2021.08.15., 15: 37)
Úgy van. Ehhez kétség sem fér. Ez bírói úton is megállapítható és rögzíthető. Ezt nem is a bíróságon kell megállapítani és rögzíteni? Alain Badiou filozófus azt mondja: az árulás "olyan gonosz, amelyből nem lehet felépülni".
Miért kell erről beszélni, miért kell mindezt itt rögzíteni? Mert napok óta vannak halottak és sebesültek. Mert most, ebben a percben is halottak és sebesültek vannak. Mert legalább ezeknek a halottaknak és sebesülteknek nem kellett volna megtörténniük, mert már túl sokan vannak.
A partnerek.
A medico[1] hosszú évek óta dolgozik együtt afgán partnerekkel. Régóta működik az AHRDO -nál, egy olyan szervezetnél, amelynek csaknem harminc alkalmazottja alkalmazza a Felszabadulás Színházának eszközeit, hogy megpróbálja elérni a megértés folyamatát, alulról, és ez által erősítse a demokratizálódási folyamatokat országszerte, az etnikai és vallási megosztottságon keresztül is. Az AHRDO minden párt és vallás erőszakának áldozataival dolgozik. Az AHRDO elutasítja az újabban elterjedt „erőszak túlélői” kifejezés használatát, és ragaszkodik ahhoz, hogy az erőszak áldozataival dolgozzon. Mert ők és az emberek, akikkel együtt dolgoznak, az erőszak áldozatai. Pont. Áldozatok, köztük az idegen csapatok erőszakának áldozatai, akik most elmenekültek az országból, és akik felelősek azért, hogy még több áldozat van. Az idegen csapatok menekülésszerű kivonulását követő erőszak áldozatai.
Az AHRDO nyitott egy múzeumot Kabulban, amely dokumentálja ezen áldozatok történeteit. Ennek a múzeumnak egy része archívum volt több ezer dokumentummal, amelyek az emberi jogok elleni erőszakos bűncselekményeket rögzítik. Hellyel és időponttal, névvel megjelölve. Ez az archívum nem kerülhet a tálibok kezébe. De nem szabad elvesznie sem. Mivel senki nem vette át az archívumot, a magánszemélyek egymás között osztották szét a dobozokat, azzal a kikötéssel, hogy szükség esetén elégetik.
Az AHRDO alkalmazottai maguk is azon áldozatok közé tartoznak, akiket képviselnek. Nem csak most, hogy ők is a tömeg részei a Hamid Karzai repülőtér előtt. Napok óta folyamatosan tartom a kapcsolatot egyikükkel, telefonon, e - mailben és üzenetekben. Már majdnem vak, szeme puffadt, fájdalmas. Ezért elsötétített minden fényt a szobájában. Abban a szobában, amelyben napok óta a számítógép és a telefon előtt ül. Egyedül van, és nem tud orvoshoz fordulni, mert nem lát eléggé ahhoz, hogy kimenjen az utcára.
A közelmúltban a medico az AMASO - val, egy kisebb szervezettel is együttműködött. Az AMASO Afganisztánban azoknak a sorsáról gondoskodik, akiket deportáltak[2] Európából vagy Németországból, vagy akik onnan „önként” tértek vissza. Az erőszak, a szenvedés és a nyomor országába: Afganisztán a világ egyik legszegényebb országa, az afgánok kétharmada a szegénységi küszöb alatt él. Egy AMASO - alkalmazottnak sikerült megszöknie Afganisztánból; ő volt az egyetlen afgán a német gépen, amely hét embert repített ki az országból. A többiek most a kabuli repülőtér előtt állnak, mint az AHRDO kollégái. A tálibok most arra buzdítják őket, menjenek haza.
A politika
Kivétel nélkül mindazok, akik most nyilatkoznak Afganisztánról, az egész beavatkozás „kudarcáról” beszélnek. A szövetségi kormány képviselői, köztük a kancellár is. Mintha ugyanabból a szájból beszélnének.
Ne felejtsük el, hogy ugyanezek a miniszterek, államtitkárok és parlamenti képviselők kevesebb mint két héttel ezelőtt még deportálni akartak Afganisztánba. Abban a meggyőződésben, hogy helyes, ha legalább „kiutasítják” a „bűncselekményeket” elkövető afgánokat. Olyan személyt például, aki testi sértésben volt bűnös. Szavaikat leszámítva Ernst von Weizsäckerhez, Richard von Weizsäcker volt szövetségi elnök apjához hasonlítanak. A hírhedten „ártatlan” Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer megkérdezte tőle, van-e bármilyen aggálya 6000 hontalan és francia zsidó deportálásával kapcsolatban, amelyet most készítettek elő. Weizsäcker- nek nem volt ellene kifogása, azzal az indokkal, hogy olyan emberekről van szó, akikre felfigyelt a rendőrség. Rossz zsidók, rossz afgánok.
A beavatkozás "kudarcáról" beszélni olcsó dolog. 2001 - ben a Medico egyike volt azon hangoknak, akik a beavatkozás elutasítását azzal indokolták, hogy lehetetlen a demokrácia és az emberi jogok bombázással való megteremtése. A bombázásokkal, amelyek évekig folytatódtak, megállás nélkül. Több száz, több ezer halott és sebesült. Felismerhetetlenségig szétszakadt, darabokra bombázott emberek hús - vér csomókban. Ennek ellenére, bombázások. "Kudarcról" beszélni olcsó trükk, mert figyelmen kívül hagyja és letagadja azt a tényt, hogy a megszállás 20 éve alatt emberek ezrei, tízezrei tették a megszálló hatalmak tarthatatlan ígéreteit saját ügyüknek, dolgoztak az ígéretek megvalósításán. Olyan emberekről beszélünk, akik egész életüket ezen etikai és politikai döntésekre építették, mert komolyan vették a nekik tett ígértet: demokráciát, emberi jogokat, nemek közötti egyenlőséget. Akik tanárok, újságírók, orvosok, parlamenti képviselők, köztisztviselők, civil szervezetek alkalmazottai és a helyi, majd az országos társadalmi mozgalmak képviselői lettek. Emberek, akik még az Afgán Köztársaság összeomlása előtt is egy - két nappal tüntettek a táliboknak való kiadatásuk fenyegetése ellen. Mindenhol az országban. Demonstrációkon, amelyeket géppuskás fiatal nők vezettek.
Még ha az összeomlás szét is szakította őket, és menekülésre késztette őket a repülőtér előtt, mégis korlátokat szabtak a jól ismert ócska trükknek, a „kudarcnak”. Az afgán demokrácia valódi mozgalmának kereteit mutatták meg. Amely még alig néhány napja is létezett. A Nyugat és vele együtt a német szövetségi kormány nem egyszerűen a nyilvánvaló „kudarcból” vonta le a régóta esedékes következtetést amikor Afganisztánt kiadta a táliboknak. Mindenkit cserbenhagytak és kiszolgáltattak az erőszaknak mindazokat, akik az évek során életüket adták azért, hogy a Nyugat üres ígéretei valóra váljanak.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
Kép: Mindenki repülőre akar szállni. Tömeg a kabuli repülőtéren. (Fotó: AHRDO)
[1] medico international e.V. https://www.medico.de/impressum
A Medico International segély- és emberi jogi szervezet több mint 50 éve nyújt segítséget rászoruló embereknek, és azon dolgozik, hogy megszüntesse a szegénység és a kirekesztés strukturális okait.
[2] A német nyelvű hivatalos sajtó kitoloncolásnak („Abschiebung”) nevezi a deportálást. Megj. fordító ld. https://www.moment.at/story/spoettische-und-aggressive-polizei-bei-abschiebung-zinnergasse-koennts-ihnen-noch-winken
