Az Állam már fegyvertelen a munkanélküliséggel szemben; nem tudja bevezetni a növekedést biztosító gazdaságpolitikát, megfosztották az adóbevételeitől, sőt, már a társadalombiztosítási rendszereket sem képes kielégítően működtetni. Ezért a lakosság többsége már nem hisz az Államban, vagyis az Állam elveszítette legitimitását: „új funkciók sem léptek e veszteségek pótlására” – emeli ki Habermas.

Az Állam már nem képes fenntartani – hogy Kantot idézzük– „a tisztátalan szándékok közösségét”, a társadalmat romboló egyéni ösztönöket és perverziókat már nem ellensúlyozza a közérdek etikája és egyfajta társadalmi szolidaritás. Az állampolgárok szemében az  Állam értéke a nullához közelít^[1]. Az emberek félnek a létbizonytalanságtól és az erőszakos szituációktól, például a terroristatámadásoktól – tehát többé már nem szabadok. Csak a pénzpiacok „szörfölnek” a vérszegény és lebomló társadalmi-politikai rendszer felszínén.

Az Állam lebontása, legalábbis részben, bomlásra ítéli a civil társadalmat is (ellentmondva mindazoknak, akik minden reményüket épp a civil társadalom létébe fektették). Mindez a pénzügyi kapitalizmus logikájából következik: a folyamat viszonylag lassú és lényegét tekintve összetett, hiszen valamekkora mértékben mindannyiunk tevékenységének következménye, habár a legfontosabb szereplők természetesen az óriás pénzintézetek.

Sok állampolgár elfogadja, hogy újra puszta alattvalóvá váljon, remélve, hogy engedelmessége biztosítja számára a szolgák létbiztonságát. A reformista szakszervezetek elvi elemzései és gyakorlati fellépései is erre buzdítanak. Az emancipáció és a döntésekben való részvétel helyére, mintegy „menedékként”, a lemondás és a passzivitás került!

A nyugati Állam elpusztítása egy „természetesnek” tűnő folyamatként zajlik, és így a lehető legkevesebb társadalmi és politikai választ vagy ellenállást váltja ki. A bomló Államnak, hogy még fennmaradjon, szüksége van egy ellenségképre, amellyel szemben „biztonságot” nyújt, mint ezt úton-útfélen kérkedve hirdeti/miként ezt deklarálja. A politika egyre inkább összezsugorodik, és a közbiztonsági területekre, a felderítésre és a rendőri elnyomásra startol rá. Az iszlám terrorizmus, amely a szegények és a kicsit kevésbé szegények közötti réges-régi ellentétetalakítja át vallási konfliktussá – mellesleg, amikor a vallás közvetlenül politikai témákhoz szól hozzá, akkor szinte delíriumos félrebeszéléssé válik –, lehetővé teszi még egy ideig ennek a gyengülő Államnak, hogy igazolja létét: „szent szövetségre” szólítja fel a bal-és a jobboldalt. Ez a „háborúk” korának igazán „hagyományos” stratégiája!

A lapot az oligarchák osztják: azt állítják magukról, hogy „apolitikusak”, hogy egyszerű értelmezői „az Emberiség társadalmi és gazdasági jövőjét igazgató „törvényeknek”. Maradiságuk a racionalitás és az ideológiamentesség képében tetszeleg (persze csak a mások ideológiáját vetik el). Nem származnak se Északról, se Délről, sőt egyetlen filozófiai iskolához sem tartoznak: egyetlen életcéljuk a hatalom és a gazdagság. „Etikájuk” az uralkodás – minden eszközt felhasználva. Ezt tanulják gyerekeik is az „elit” iskolákban, illetve az ibizai és a StBarth-i orgiákon, mielőtt saját kezükbe veszik ők is a magánnagyhatalom gyeplőjét, amit majd ők örökölnek.

Ugyanakkor léteznek a világon a globalizációt befogadni nem akaró Államok is. Termelési módjuk, politikai rendszerük, fejlettségi szintjük különböző, de közös bennük az, ami a nagyragadozók, vagyis az óriás magáncégek és az őket segítő Nagyhatalmak, legfőképp az USA szemében hatalmas hiba, hogy ezek az országok az „elmaradt nyereség” terrénumai, azaz a magántőke nem képes kisajtolni e térségekben az elvárt nyereséget.

A világ ellenálló államait gyakran a „Gonosz Birodalmának” „lator államoknak” nevezik, és szigorúan büntetik. Eszközeik a szisztematikus lejáratás a médiában, az embargók, a különféle, a belső politikai egyensúlyt bomlasztó beavatkozások, mint például az ellenzék támogatása vagy a vezetők megvásárlása. Ha mindez nem elégséges, akkor a fegyveres beavatkozást is bevetik: a chilei hadsereg az USA „biztatására” számolta fel Salvador Allende szocialista hatalmát, a nyugati hadseregek és a NATO Izrael^[2] és Törökország előzékeny együttműködésével semmisítették meg a „nemmegbízható” arab államokat (Irak, Líbia, Szíria stb.). A „nemmegbízható” államok elpusztítását nem követi az újjáépítés: a káosz – vagy szándékosan, vagy csak közömbösségből – tartóssá válik. Szervezett állam nélkül a lakosságon belüli törésvonalak kiéleződnek és vallási köntöst öltenek, amit a nyugati magánhatalmak a maguk javára hasznosítanak. Például a líbiai olajat nagyon olcsón (hordónként alig 10 $-ért) adják elegyes lázadó csoportok – történetesen az olasz és amerikai, óriás kőolaj-magáncégeknek –, és ezzel saját nemzetgazdaságukat fosztják meg a létszükségletet jelentő bevételtől.^[3].

A „demokrácia” eljövetelére és a gyors fejlődésrevonatkozó nyugati ígéreteket nem tartják be: a líbiai vagy iraki típusú káosz nagyon is megtérül – hasonlóan a Csád-, Gabon- vagy Elefántcsontpart-féle szolgasághoz^[4]!

Ma a nemzetközi közösség a nagyhatalmakból – amelyekben az ország politikai irányvonalát a legerősebb magángazdasági erők határozzák meg –, a szatellit államokból és egyre inkább (a Közel-Keleten és Afrikában) a káosz uralta területekből áll. Néhány állam azért még túlél és ellenáll az elvadult globalizációnak (amelyet egypár oligarcha, a cégeik és az állami támogatóik közül verbuválódott segítőik kényszerítenek ki). Az Államnak, amely fenn szeretné tartania szuverenitását (ami egyébként teljesen megfelel az ENSZ Alapokmányában lefektetett rendelkezéseknek, amelyek felülvizsgálatát egyelőre még senki sem merte kezdeményezni), csak két lehetősége van a magánhatalmak és a nyugati közhatalmak romboló akaratával szemben (Kína kivételével, amely óriáshatalom és emiatt szabad és sérthetetlen).

Az első lehetőség a fegyverletétel, a kapituláció. A kialakult zűrzavaros nemzetközi helyzetet rövid távon ez befolyásolja a legkevésbé, és főleg a Déli Államokban, a Szovjetunió eltűnése óta, ez a leggyakoribb megoldás. „Igazodás” a nyugati példához – a piacok megnyitása, a privatizáció, az adósságtörlesztés függetlenül az adósság jellegétől, a politikai látszatpluralizmus stb.

Ez az alávetettség nem biztos, hogy népszerűtlen. A helyi tőkések érzik, hogy kiváltságaikat megtarthatják. A politikusokhoz hasonló cipőben járnak, hiszen sikeresen elkerülik a felelősségvállalást saját állampolgáraik előtt, helyette kizárólag a világ urai (a multinacionális vállalatok és a nagyhatalmak) előtt kell helytállniuk. A kormány nem ütközik komoly nehézségekbe: az alávetettség, bár megalázó, jár némi hozadékkal. Biztosítja a stabilitást, és nem megy szembe a szuverenitás látszatával. Amikor a „néphez” szól, akkor hibáztathatja a „külföldet”! A fiatalok egy része, még a legszegényebbek közül valók is, a „nyugati” mintájú fogyasztásról álmodik, el vannak bűvölve a média által szüntelenül kirakatként mutogatott és megjátszott american way of life-tól. A lakosság egyes rétegei hisznek a gazdasági és a szociális csodákban, ehhez úgy vélik, elég, ha országuk beilleszkedik a világpiacba, a nagyhatalmak, vagyis elsősorban az USA nyomába lép. És végül,a széles körben elterjedt „helyi korrupció” lehetőséget nyújt az egyéni kitörésre a tömegnyomorból.

A második megoldás az Ellenállás. Ez csak néhány országra jellemző, ezek termelési módja, a politikai rendszere és kultúrája, valamint a fejlettségi szintjeegymástól nagyon különbözhet.

Az Ellenállás támaszkodhat a nacionalizmusra, a szocializmus egy formájára, egy ilyen vagy olyan vallásra stb., vagyis egy olyan ideológiára, amely megteremti a szükséges társadalmi egységet a Nagyhatalmakkal szembeni ellenálláshoz. De az összecsapás nagyon sokrétű feladat. A vezetőktől egyszerre követel meg egy radikális stratégiát (amely elkerülhetetlenül kiváltja a belső ellenállás megszületését), a nemzetközi porondon pedig egy nagyon rugalmas taktika bevetését, hogy kikerülhessék azokat az akadályokat, amelyeket a nagy magánérdekek állítanak^[5]. A nagy többség részére ígért társadalmi emancipáció – ami gyakran jellemző ezekre az országokra – szembemegy az egyenlőtlen erőviszonyokból adódó valósággal. Az Ellenállásért tehát, főleg a kicsi Államok, nagyon nagy árat fizetnek. Még az orosz Államot is állandóan támadják és szankciókkal sújtják, ugyanúgy, minta szovjet időkben!^[6]

A kommunikációs csatornák általános felügyelete és a „célzott” megfigyelések, amelyet az amerikai titkosszolgálatok alakítottak ki, teljesen „átláthatóvá” tettek mindenkit, akit a Nyugat ellenségének akarnak beskatulyázni. Az ellenzékieknek nyújtott anyagi támogatás lehetővé teszi egy sor destabilizáló akció elindítását: azok a nemkormányzati szervezetek (NGO), amelyeket nyugati alapokból finanszíroznak, és „az emberi jogok védelme” ürügyén lépnek fel, ténylegesen olyanok, mint a külföldről finanszírozott ellenzéki pártok. Belföldi tevékenységüket a nemzetközi média bőségesen ismerteti azon célból, hogy elnyerjék a közvélemény támogatását. Ilyen külső nyomást gyakorolnak az érintett országok ingatagabb személyiségeire is: a nyugati hatalmak képesek megvásárolni –és egyáltalán nem fogják vissza magukat e téren!– az államapparátus számukra hasznos tagjait!

Azért az az állam, amelyik nem áll be a sorba, kénytelen ostromlott várként viselkedni, ami természetesen felerősíti az őt támadó kritikát. Mert tény, hogy a pluralizmus és a szabadság megkönnyíti a gazdag nagyhatalmak beavatkozását – és azok gátlástalanul élnek is a lehetőséggel. A liberális demokrácia megkönnyíti számukra a globalizációellenes ideológiák és politikák „lefegyverzését”.^[7]  A radikális gazdasági reformokra, mint például az államosításokra (amelyek pedig csak egy-egy állomásai annak a nemzetközi jognak egyébként teljesen megfelelő folyamatnak, miszerint szabadon lehet megválasztani egy ország társadalmi-gazdasági rendszerét, és szabad a nemkapitalista termelési módot is választani) a legkülönfélébb szankciókkal válaszolnak, történetesen pénzügyi szankciókkal, és olyan embargóval, amely akadályozza a társadalmi változást. Ezek a jogellenes megtorlások megfojtják a nemzetgazdaságot és megnehezítik az állampolgárok életét,^[8] ami megintcsak az Állammal szembeni társadalmi elégedetlenséghez vezet! A Nagyhatalmak az Ellenállás vezetőit tehát alkalmatlanoknak, gazdasági analfabétáknakkiáltják ki, és – ez az igazságtalanság csúcsa! –még „totalitarizmussal” is megvádolják őket, pedig első helyen épp ők maguk a felelősek a kialakult helyzetért!

Módfelett furcsa, de sok haladó nyugati gondolkodó is élesen elítéli az Ellenálló Államokat, és így ők is a domináns magánérdekek szolgálatában álló „álszent” megfigyelők kritikáihoz csatlakoznak. E „nyugatias” okostojások számára, akik között az első helyen találjuk a szociáldemokrata befolyás alá tartozókat, az Ellenálló Államok nem felelnek meg azoknak az elvont elvi elvárásoknak, amelyeket kényelmes irodáikban gondoltak ki. Úgy tűnik, csak az olyan állammal szolidárisak, amely minden erényt kifejlesztett, bajnoka minden szabadságjognak, nem ismeri a korrupciót, és megoldott minden válságot. De ilyen állam, természetesen, nem létezik. A nyugati értelmiség tehát minden lelkiismeret-furdalás nélkül híve maradhat annak a rendszernek, amelyből jól megél!^[9]

Igaz, hogy a nemzeti szuverenitás ma nem divatos. A nacionalizmus se, bár a nagyhatalmak által fenyegetett országokban – így például az iszlám lerohanás és az amerikai imperializmus által fenyegetett arab világban – manapság a haladó nézetekkel kezdik azonosítani. Pedig a nacionalizmus és a szocializmus (keveredve a helyi civilizáció hagyományaival) együtt tette lehetővé, hogy Kuba és Észak-Korea fennmaradjanak a több mint félévszázados blokád ellenére! Az orosz patriotizmus feléledése meghatározó szerepet játszik az orosz hatalom újjáépítésében is.

A haladó nyugatiak körében jobban szeretik, amikor Salvador Allende hősi halált hal, és felszámolják a chilei szocializmus kísérletét, sőt hetven év palesztin vereségeit: a veszteseknek ugyanis jobb a sajtója, hisz nem lehet túl sok hatalmi visszaélést hányni a szemükre.

Ez az álromantizmus főleg azt fejezi ki, hogy Nyugaton, még azok körében is, akik eljutottak a radikalizmusig, a mély ellenmondások semlegesítik és túl „drágának” ítélik a radikalizmust. Megvan ugyan a forradalmi elszántság, de csak azzal a feltétellel, hogy ne legyen forradalom; szeretnék a szocializmus egy bizonyos formáját, de csak azzal a feltétellel, hogy nem kérdőjeleződik meg a kapitalista termelési mód; elutasítják a zsarnokságot, de nem teremtik meg a feltételeket a lerombolására; szolidárisak az elnyomottakkal, de közömbösek a nincstelenekkel! Ez az értelmiség az álmodern baloldal, és messze áll a tisztánlátó Léon Bloy konzervatív katolicizmusától, aki ezt írja: „A gazdag egy kérlelhetetlen durva alak, akit kénytelenek vagyunk megállítani – kaszával vagy egy sorozatlövéssel a hasába.^[10]”

Az európai „szocialista” pártok mind kómába estek, de szellemük még mindig tovább fertőzi a világ gondolkodását. Az egyén felmagasztalása elszakadt a valóságtól: az egyén ma atomizálódott, elszigetelt, külső kényszerek – melyeket nem is mindig tudatosít – által meghatározott, mivel a mindent átható, megfoghatatlan piaci viszonyok uralkodnak rajta. Ez már nem az az egyén, amelyet a – gyakran megtagadott – Felvilágosodás és a Francia Forradalom elképzelt.

Mivel a pénzügyi kapitalizmus uralkodik, azok, akik elvetik az Ellenálló-Államokat, és elfogadják saját államuk lebontását, a valóságban semmi mást nem akarnak, csak azt, hogy nekik személy szerint megmaradjon a kényelmes status quo-juk. Támogatói az általános fásultságnak, mert megtagadják – az állítólag általuk követett – „humanista” célok megvalósításhoz szükséges eszközöket.

Meg kell-e várnunk, hogy megváltozzon az Ember, ahhoz hogy megpróbáljunk egy új és más világot felépíteni? Az emberi jogok kivirágoznak-e majd maguktól a súlyosan elmaradott társadalmakban? Milyen „civil társadalom”, a nem-kormányzati szervezetek milyen hadserege lehetne képes egy új „Nürnbergi Bíróság” elé citálni a pénzügyi kapitalizmust?

Az élet megváltoztatása nem népünnepély. Kizárólag egy fájdalmas és nehéz történelmi folyamat lehet, hibák sorozatával, ellenmondásokkal, sőt bűnökkel terhelten. A népek izzadsága és vére lendíti előre a Történelmet. A különböző országok nagyon gazdag folyamatban, sokarcú politikai harcban, más és más módszereket, sosem látott államszerkezeteket alakítanak ki. De a „horizontalitás” iránti vágy, amit bizonyos értelemben a Szociális Világ Fórumok vagy szerényebb mértékben a Nuit Debout mozgalom fejezett ki, nem zárja ki sem a pártok szervezési képességét, sem az államhatalom „vertikalitását”.

Az Állam, amely természetesen nem örök, még nem merítette ki történelmi szerepét. A nemzetközi káosz közepette és a belső erők védelmében megmaradt életfontosságú fegyvernek a pénzügyi kapitalizmussal szemben. Vegyen csak részt a nemzetközi osztályharcban a világ mai urai ellen!

Robert Charvin

Fordította: Morva Judit

^[1] Lásd Jean Ziegler: Les nouveaux maîtres du monde et ceux qui leur résistent [A világ új urai, és akik ellenállnak], Fayard. 2002. (történetesen „az Állam haláláról” szóló fejezet a 117-i oldaltól).

^[2] Az izraeli kórházakban ápolják például azokat a szír sebesülteket, akik a Damaszkuszi rendszerellenes fegyveres csoportokhoz tartoznak!

^[3] Az amerikai, francia és olasz Különleges Alakulatok beavatkozási politikája Líbiában elsősorban a nagy nyugati olajvállalatok érdekeit szolgálja.

^[4] A francia kormány nagyon is odafigyel a „legális” szempontokra… formálisan, például mindig elvárják az adott országoktól, hogy rendezzenek választásokat, amelyek legitimálják a kialakult helyzetet, függetlenül attól, hogy milyen valós körülmények között zajlanak ezek a választások. Csak az a lényeg, hogy az eredménnyel elégedett legyen a francia kormány (így például nem ez történt Elefántcsontparton, amikor újraválasztották Laurent Gbagbót, akit ezért erőszakkal kellett eltávolítani!).

^[5] Azok az Államok, amelyeket a Nyugat megpróbál elszigetelni, időnként kénytelenek természetellenes kiegyezéseket kötni (lásd az orosz–török közeledést 2016-ban).

^[6] Lásd: Robert Charvin: Faut-il détester la Russie? Vers une nouvelle guerre froide? [Utálni kell-e Oroszországot? Útban egy új hidegháborúhoz?],az előszót Michel Collon, az utószót Pierre Lévy írta, Edition Investig’action. Brüsszel, 2016.

^[7] Egyes Déli országokban, amelyek nem hajlandók alávetni magukat az USA vezényletének, mint például Nicaragua, a média a helyi tőkések kezében van, akiket viszont az USA támogat.  Daniel Ortega, a nicaraguai ellenzék vezetője szerint a helyi média „az USA nagykövete”!

^[8] Észak-Korea, korszakonként különböző okokra hivatkozó, majdnem teljes embargó alatt él már közel hetven éve. Ezt a megfojtási kísérletet egy, az ország által az embargó következményeként követett politikát szisztematikusan lejárató kampány kíséri. 

^[9] Úgy tűnik, hogy 2016-ban ez a „szabadság védelmének előőrse” típusú értelmiség a Jean-Paul Sartre által a Piszkos kezekben felvetett problémát feszegetik, amely pedig még 1948-ban jelent meg. Sartre főhőse, Hoederer, kész megfizetni a forradalom szükséges „árát”, míg Hugo „tiszta kézzel” akar élni, ezért erre nem kész, viszont egyáltalán nincs keze!

^[10] Léon Bloy: Le sang des pauvres. [A szegények vére], Arlea. 1995

Eszmélet 113. szám (2017/tavasz p. 72-79)