Engels A munkásosztály helyzete Angliában című könyvében megrajzolta a kapitalizmus korabeli arcát. Méghozzá egy kegyetlen szörnyeteg arcát: számot adott a dolgozó tömegek szenvedéséről, a gyermekmunkáról, az emberhez méltatlan életviszonyokról.
A közgazdasági magyarázatok felkavaró történetekkel vegyültek betegségről, elnyomorodásról és a halál különböző formáiról, amelyek mögött az igazságtalanságok sora, egy embertelen gazdasági rendszer működése állt. Mindehhez a vagyonos osztályok fényűzése és közönye szolgált nyomasztó háttérül.
Az Engels-szünet
Mindezt összefoglalhatjuk a számokra és közgazdasági fogalmakra koncentrálva úgy is, ahogy Robert C. Allen gazdaságtörténész tette egy 2009-es tanulmányában[1], hogy A munkásosztály helyzete Angliában lényegében egy korai és híres beszámoló az egyenlőtlen fejlődésről. Engels ebben leírja, hogyan vezetett az ipari forradalom elképesztő mértékű városiasodáshoz és óriási mértékű termelésnövekedéshez úgy, hogy közben a reálbér nem változott és a gazdasági fejlődés eredményének túlnyomó része a kapitalistákhoz került. Allen szerint a történetnek az a pozitív oldala, hogy a tőkefelhalmozódás lendületet adott a gazdasági fejlődésnek, s a későbbiekben a reálbér is emelkedni is tudott. Allen az 1790-1840 közötti időszakot – amikor a reálbér stagnált, a dolgozók által előállított érték emelkedett – elnevezte Engels-szünetnek.
Forrás: Allen, R.C. Engels’ pause: Technical change, capital accumulation, and inequality in the british industrial revolution. Explor. Econ. Hist. (2009), doi:10.1016/j.eeh.2009.04.004
Mindez aligha tűnne többnek valamiféle gazdaságtörténeti érdekességnél, ha nem kellene rádöbbenünk arra, hogy jelenleg is egy Engels-szünetben élünk. Márpedig éppen erről van szó: a világ legtöbb országában a 70-as évektől kezdődően nem követik a reálbérek a termelékenység növekedését. Ami azt jelenti, hogy a dolgozó egyre kisebb arányban részesedik az általa megtermelt értékből, és az egyenlőtlenségek lassan az egekig nőnek. Magyarországon sincs ez másképp már jó ideje.
Maga Allen is ráirányítja figyelmet a történelmi párhuzamokra a Nature-ben megjelent cikkében, amelyben rámutat arra is, hogy bizonyos országokban, mint például Nagy Britanniában, nem pusztán stagnált, hanem egyenesen csökkent a reálbér az elmúlt évtizedekben, a termelékenység növekedésének dacára.
Ha Engels ma élne
Mit írna Friedrich Engels, ha ma élne? – teszi fel a kérdést Carl Benedikt Frey és Ebrahim Rahbari közös elemzésükben, utalva az Engels által elemzett első és a napjainkban zajló negyedik ipari forradalom közös vonásaira:
eltűnnek a közepes jövedelmű állások a digitalizáció és automatizáció hatására, akár a XIX. század elején a tisztes megélhetést nyújtó kézműves foglalkozások a gyáripar térhódítása okán, ráadásul hasonlóan csökken a munka aránya a nemzeti jövedelemben is.
A szerzők kérdése természetesen költői marad. Nem tudjuk, hogy Engels min döbbenne meg jobban: azon, hogy mennyire megváltozott a világ A munkásosztály helyzete Angliában megjelenése óta, vagy inkább azon, hogy alapjait tekintve mennyire nem változott meg.
Az elmondható persze, hogy az angliai munkások általános helyzete sokat javult a XIX. század első fele óta. Az Engels által leírt borzalmak azonban nem tűntek el, ráismerhetünk számos ázsiai és afrikai ország munkaerőpiaci gyakorlatában. A kapitalizmus e helyeken továbbra is leplezetlenül mutatja meg arcát: elterjedt a gyermekmunka és gyakran embertelenek a munkakörülmények. S ami a briteknél sem változott az 1790-1840 közötti időszakhoz képest: hiába tud a technológiai fejlődés miatt egy óra alatt nagyobb értéket megtermelni a munkás, nem kapja meg azt arányosan nagyobb bér formájában, a többlet a tőkéshez vándorol – a jövedelmi egyenlőtlenségek dinamikusan nőnek.
Ami különösen megdöbbentő A munkásosztály helyzete Angliábant olvasva-újraolvasva, hogy ami új fogalomnak, új jelenségnek tűnik, azt már valójában Engels leírta több mint 170 évvel ezelőtt.
Guy Standing egy, új, veszélyes osztályról ír, a bizonytalan foglalkoztatási helyzetben lévőkből, akik bizony Magyarországon is egyre többen vannak. Úgy nevezi őket: prekariátus (precariat), a prekárius (ideiglenes) és a proletariátus szavak összevonásával. „A prekariátusban a legtöbben alkalmi, rövid távú vagy ideiglenes munkák között evickélnek, nem rendelkeznek a munka biztonságának egyetlen olyan formájával sem, melyet a munkásosztály és az alkalmazottak a jóléti állam korszakában megszereztek; jövedelmük viszonylag alacsony és bizonytalan”[2] – írja Standing.
Engels ugyanakkor arról ír, hogy „a szegénységnél is sokkal bomlasztóbban hat az angol munkásokra az a körülmény, hogy megélhetésük egészen bizonytalan, hogy bérükből a szó szoros értelmében máról holnapra kell élniök, egyszóval az, ami proletárokká teszi őket”[3].Ez volt tehát a proletár eredeti fogalma.
A történelmi fejlődés, a szakszervezetek, a társadalombiztosítás, a modern intézmények eredményeképp idővel a létbizonytalanság már nem volt meghatározó eleme a proletár fogalmának, legalábbis a fejlett országokban – a 80-as években érkező neoliberális fordulatig. Mára azonban a fejlett országokban is – és Magyarországon is – egyre és egyre több a bizonytalan léthelyzetű munkavállaló.
Vagyis ami Standingnél a prekariátus, az Engelsnél a proletariátus. Ami talán túl sarkosan hangzik, s ellene vethető, hogy Standing a prekariátusról azt is írja, hogy nincs foglalkozási identitásuk, társadalmi emlékezetük. De ne feledjük, Engels sem ír másról, mint hogy a gépek egyik foglalkozást szüntették meg a másik után, és sok bérmunkás olyan egyszerű munkafolyamat végzésére volt kárhoztatva, amelyet bajosan lehet foglalkozásnak nevezni.
Egy másik régi-új jelenség a „szegénység dinamizálódása”. A mai Magyarországon sajnos különösen széles rétegek tapasztalták meg a Covid- válság kapcsán – amelyet a magyar kormány nem óhajtott szociális intézkedésekkel enyhíteni –, hogy a közepes jövedelemhez dukáló, az általános társadalmi sztenderdeknek megfelelő életből hirtelen alá lehet zuhanni a dermesztő szegénységbe. Sajnos ez a helyzet (bár kevésbé feltűnően) válság nélkül is, s nemcsak Magyarországon. Az új társadalmi közép bizonytalan középpé alakulásáról és a szegénység „dinamizálódásáról” ír Ulrich Beck A munka szép új világában[4]. Beck szerint a szegénység szétszabdalódik életszakaszokra, és a társadalmi hierarchia széles csoportjait érinti. A szegénység „normálissá” válik, és egyre gyakrabban nem csak átmeneti tapasztalattá válik a társadalom középrétegeinél is. Beck könyve első alkalommal 2007-ben jelent meg.
Hasonlóról ír Engels az elsőként 1845-ben megjelent könyvében, bár ő kifejezetten csakis a munkásságra vonatkoztatva.
„A nagyvárosi munkásság helyzete tehát különböző, fokozatai vannak: a legkedvezőbb esetben átmenetileg elviselhető az élete, megerőltető munkáért jó bért kap, jó lakása van és nem táplálkozik rosszul — mindez természetesen csak munkásszempontból jó és elviselhető —; a legrosszabb esetben keserves nyomorban él, amely odáig fajulhat, hogy a munkás hajléktalanná válik és éhen hal; az átlag pedig sokkal közelebb áll ehhez a legrosszabb esethez, mint a legjobbhoz. De ezek a fokozatok nem osztják állandó csoportokra a munkásokat, tehát nem lehet azt mondani, hogy a munkásoknak ez a csoportja jól él, a másik pedig rosszul, s hogy ez mindig így volt és így is marad; hanem, ha itt-ott ez is az eset, ha egyes munkaágak általánosságban előnyben vannak is a többiekkel szemben, a munkások helyzete minden szakmában mégis annyira ingadozik, hogy minden munkás megjárhatja a viszonylagos kényelem és a legnagyobb ínség minden fokát, sőt éhen is halhat, —majdnem minden angol proletár sokat mesélhetne a szerencse nagy forgandóságáról.”[5]
Akárhogy is nézzük, a munka szép új világa mintha nagyon emlékeztetne a munka régi, Engels korabeli világára.
Engels leírása a munkásság változatos helyzetéről arra is emlékeztet bennünket, hogy már Engels idejében éles szem kellett annak észrevételéhez, hogy az olyannyira eltérő helyzetű, jövedelmi státuszú munkások mégiscsak egy és ugyanazon osztályhoz tartoznak. A (poszt)modern kapitalizmus még inkább tarkabarka sokfélesége sem jelenti, hogy az osztály fogalma idejétmúlt lenne, ugyanakkor nyilvánvalóan nem mindegy, hogyan is határozzuk meg.
Segély helyett munka
Amikor a szegénytörvények, vagyis a segélyezés eltörléséről ír Engels, a magyar olvasónak különösen ismerős érzése támadhat. Engels idézi a törvényt, miszerint azért törlik el a segélyezést, mert „a rendszer olyan nemzeti intézmény, amely kedvét szegi a szorgalmasoknak és becsületeseknek és oltalmazza a lustákat, romlottakat és meggondolatlanokat”. Angliában bevezették a segély helyett munka elvet: csak úgynevezett „workhouse”-ban, dologházban végzett munkáért lehetett ellátást kapni, ahol jellemzően fölösleges munkát kellett végezni börtönszerű körülmények között, s a családtagokat szétválasztották.
Magyarországon szintén gyakorlatilag felszámolták segélyezést, az Európai Bizottság országjelentése szerint a foglalkoztatást helyettesítő támogatás az egyik legkevésbé megfelelő az EU-ban. A jelentés megjegyzi, hogy az összege 2012 óta változatlan – tegyük hozzá, előtte 25 százalékkal magasabb volt. A magyar kormányfő maga ismerte el, hogy ebből az összegből nem lehet megélni, a bajban levőknek a közmunkát és a hadsereget ajánlotta figyelmébe. A magyar közmunkarendszer – amely egy OECD tanulmány szerint bizonyítottan nem hatékony abban, hogy a résztvevők végül valódi álláshoz jussanak – annyiban humánusabb a XIX. századi angol rendszernél, hogy a munkát nem börtönszerű körülmények között kell végezni. Annyiban viszont kevésbé, hogy a magyar közmunka – amellett, hogy az összege jóval alatta marad a minimális megélhetéshez szükséges összegnek – még csak nem is garantált: vagy jut belőle a rászorulónak, vagy nem.
A jelen viszonyainkat idézi Engels „társadalmi gyilkosság” fogalma is, a munkások rossz életkörülményekből fakadó korai halála. Eszünkbe juthat erről, hogy a magyarok mintegy harmada a létminimum alatt él, s további harmaduk ugyan a létminimum felett, de érdemi megtakarítás nélkül, teljes létbizonytalanságban. S Magyarországon halnak meg a legtöbben megelőzhető betegségben, és – Románia, Lettország, Bulgária és Litvánia után – kezelhető betegségben is Európában az Eurostat adatai szerint. Az összefüggést persze sokan éppen úgy nem akarják észrevenni, ahogy Engels idejében sem.
Ha változik a termelési mód, változnak a gondolatok is
De mitől ennyire aktuális Engels? A fő ok alighanem, hogy olyan horderejű történelmi változások történnek éppen, mint az első ipari forradalom idején. Ezért e sok párhuzam napjaink és A munkásosztály helyzete Angliábanban elemzett korszak között. A negyedik ipari forradalom korszakában vagyunk, az automatizáció, a robotizáció, a mesterséges intelligencia – és a robbanásszerűen növekvő egyenlőtlenségek korában.Mit tehetünk? Bízzunk abban, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet tanulmányának[6] igaza van abban, hogy
a termelésben történő forradalmi léptékű változások új eszméket, új mozgalmakat, új intézményeket hívtak létre eddig mindig a történelem során, s nem lesz ez most sem másképp.
Ez persze csak akkor nem lesz másképp, ha valóban teszünk is valamit – és itt, Magyarországon is, hogy ne megint csak elkésve kullogjunk a történelmi változások nyomában.
Az első ipari forradalom létrehívta a munkásmozgalmat, s számos baloldali eszmét. Most is baloldali, ugyanakkor új eszmék, új mozgalmak, új intézmények kellenek. Ehhez vitára és közös gondolkodásra van szükség a magyar baloldalon. Olyan új (vagy régi, de újonnan elővett) gondolatokat kellene közösen megfontolni, mint például az alapjövedelem vagy a robotadó – vagy akár olyan új gondolatokat, amelyek elsőre őrültségnek tűnnek, vagy még meg sem fogantak. Ugyanakkor a régebbiekről sem szabad teljesen megfeledkezni – továbbra is érdemes olykor kézbe venni kortársunkat, Engelst.
Címfotó: Friedricch Engels szobra Wuppertal-Barmenben – Pixabay
[1] Allen, R.C. Engels’ pause: Technical change, capital accumulation, and inequality in the british industrial revolution. Explor. Econ. Hist. (2009), doi:10.1016/j.eeh.2009.04.004
[2] Guy Standing „Prekariátus:Lakosokból állampolgárok” Fordulat, 19. szám, 2012/3. 31.p.
[3] Friedrich Engels A munkásosztály helyzete Angliában. (MEM 2. kötet, 211-473. oldal) [1845] 319.p.
[4] Ulrich Beck (2009) A munka szép új világa. Belvedere, Szeged
[5] Friedrich Engels A munkásosztály helyzete Angliában (MEM 2. kötet, 211-473. oldal) [1845] 284.p.
[6] Nübler, Irmgard., 2016. “New technologies a jobless future or golden age of job creation?,” ILO Working Papers 994904983402676, International Labour Organization.
