BALMIX - Hannes Hofbauer: Europa – ein Nachruf. Európa

Visszatekintés és a kezdetek

Hogy is lehetne másként? – a görög isten által elrabolt és teherbe ejtett föníciai istennővel^[1] “Európával” kezdődik Hofbauer könyve. A történelmi visszatekintés folytatódik a görögök által használt különbségtétellel az akkor ismert világ részei között: “Európa, Ázsia, Líbia”. De már akkor nem volt világos, hol húzódik a határ Európa és Ázsia között. Először a 18. században definiálták a határt geográfiailag körülbelül pontosan.

Peter-Paul Rubens Európa elrablása Tizian után 1629.

Érdekes a többször is hivatkozott értelmezés, hogy Európa sohasem lépett fel politikai vagy kulturális egységként; ehelyett különböző időkben különböző fogalmak léteztek arról, mi az, ami „nem európai: barbárok, pogányok, ortodox keresztények, muszlimok, kommunisták, nacionalisták, stb.” (12. old.). Újból és újból az európaiság eszméje kerül a középpontba, vagy utólagosan belemagyarázódik a történelembe, ami azonban mindenkor meghatározott politikai célokat szolgált. Például az európai „Nagy Károly díj” névadóját 1200 évvel ezelőtt a pápa azért koronázta császárrá, mert szükség volt rá, hogy ellensúlyozza a bizánci császárt (szintén egy európait!). Nagy Károly ezt követő hódító háborúinak semmi köze nem volt a békés Európa víziójához. A keresztes háborúk idején sem volt a keresztény nyugat egységes, pl. a muszlim pogányok ellen, mert felekezeti- és hatalompolitikai érdekek miatt összevesztek. Ugyanígy, a reformáció idején a legharagosabb ellenfelek keresztények voltak keresztények ellen. És így tovább.

Először talán Leibnitz a 17. század végén mozgósított az európai-keresztény egység mellett, az ortodox Oroszország befolyása alatt – mindenképpen egy erős hatalom érdekében, más kontinensek „civilizálására” (20. old.)! Egy évszázaddal később Bonaparte Napóleon ezen gondolat erőszakos végrehajtójaként lép fel, jóllehet nem Oroszországgal együtt, hanem Oroszország ellen. Nemcsak mindenütt azonos jogrendet akart, hanem egy egységes népet akart létrehozni (32. old.) Békés elveket és tetteket olyan nevekkel kötünk össze, mint Erasmus von Rotterdam vagy William Penn; utóbbi már az 1700-as években egy békés és köztársasági (!) Európát vizionált. Ehhez a hagyományhoz sorol Hofbauer olyan gondolkodókat, mint Jean-Jacques Rousseau, Immanuel Kant, Victor Hugo és mások.

A 20. Században Aristide Briand francia politikus a Népszövetség időszakában kidolgozott egy Európa- koncepciót „a megegyezés, és nem az egység alapján” (50. old.). De a cselekvés lehetősége a nemzeti szocialisták kezében volt, akik európai államszövetséget akartak létrehozni „árja” vezetésük alatt. A nemzeti szocialista külügyminiszter Rippentrop „Európai Gazdasági Közösségről” írt, amelyben Hofbauer egy európai háború utáni rendszert ismer fel (57.old.) Ehhez utal Hermann Josef Abs, Karl Blessing és Walter Hallstein töretlen karrierjére. Ehhez csatlakoznak mindenképpen a háború befejezése után az US-amerikai érdekek, mivel az US gazdaságnak szüksége volt Európára többek között mint a háborús konjunktúra következtében kialakult óriási termelési kapacitásainak felvevő piacára. A kapcsolati hálózatok jelentős szervezőjeként Jean Monnet lép fel, egy francia konyak-gyáros, aki az USA-ban üzletileg is érdekelt volt és a politikai megbízatások mellett számok más kapcsolatot is létrehozott. Politikai „szószólója” Robert Schuhmann, francia miniszterelnök és külügyminiszter volt.

A puszta gazdasági érdekek mellett az „alapítók lényegében három dologgal foglalkoztak: egy tartós német-francia tengely létrehozásán…, a kommunista Szovjetunió elleni harccal…,és mindkét célnak az USA által vezetett transzatlanti kommandónak való alárendelésén” (71.old.). Az integráció első lépései a Montana-iparban [2] történtek, amely mindazon gazdasági ágak összefoglaló elnevezése, amelyek ásványi anyagok kinyerésével és tovább feldolgozásával foglalkoznak. Így különösen a bányászat, ezen belül is a szénbányászat és a nyersanyagokat feldolgozó nehézipar, különösen a vas-és acélipar tartozik ide. A fogalmat „Montánunió”^[3], az Európai Szén-és Acélközösség alkotta meg, amely az EU elődje volt. Itt 1949-ban olyan struktúrákat hoztak létre, amelyek lehetetlenné tettek önálló nemzeti döntéseket. A Karl Arnold CDU politikus (Nordrhein-Westfalen miniszterelnöke) és Jakob Kaiser által kidolgozott alternatív koncepciónak, amely a kulcságazatok államosítását és szövetkezeti igazgatását tartalmazta, esélye sem volt, mivel a döntéseket Washingtonban hozták meg (86.old.). A szociáldemokraták és a szakszervezetek is ezt támogatták, mivel a szupranacionálisan irányított szén-és acéliparban beleszólási jogban reménykedtek.

Az 1955-ben megalapított EWG (Európai Gazdasági Közösség) átvette a Montánunió antidemokratikus struktúráit. Kezdettől fogva olyan végrehajtó „apparátusról volt szó, amely saját szupranacionális döntési joggal rendelkezett, amellyel a nemzeti irányító rendszereket maga alá rendelte” (96.old.). Szinte egyidejűleg ezzel történt az Európai Atomenergia Közösség megalapítása – különösen azért, hogy a teljes projekt konglomerátumot az atomnagyhatalom Franciaország és a szuverenitás iránt elkötelezett gaullisták számára elfogadhatóvá tegyék. Az EGK és utána az EU fontos projektje volt és maradt a mezőgazdaság, amelynek célja és eredménye a kis gazdaságok elpusztítása és a nagy mezőgazdasági üzemek támogatása.

Politikai jogfosztás

1987-ben lépett éltbe az „Egységes Európai Okmány”^[4], amellyel az akkor 12 tagállamból álló közösség nagy lépést tett a belső piacok szabályozása irányába. Ezzel egyidejűleg megszüntették a tagállamok vétójogát és „kvalifikált” többségi döntéseket vezettek be. Az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a töke áramlás korlátlan mozgási szabadságát biztosították. Ezt időben felosztott lépések formájában vezették be. Hofbauer bemutatja és példákkal illusztrálja, hogy ezzel egyidejűleg és tudatosan az egyes országok szociális standardját lecsökkentették.

Amikor hamarosan a német egység került napirendre, ismét az USA volt az, amely gondoskodott arról, hogy a német egységet Franciaország és Nagy-Britannia ellenkezése ellenére is elfogadják. Ezzel megszületett az „Európai Unió”, Maastrichban az állam-és kormányfők megállapodtak. Ugyanezen a napon (!), 1991. 12. 09-én Fehéroroszországban Boris Jelcin vezetésével felbomlott a Szovjetunió…

Hofbauer külön foglalkozik az EU szerveivel: már semmi közük sincs ahhoz, amit mi az iskolában a demokratikus szuverenitásról tanultunk. A „Tanács“, melyet Minisztertanácsnak is neveznek, a tagállamok kormányfőiből és szakminisztereiből áll. Határozatai akkor érvényesek (kivéve a vétót és minősített többséget - Balmix szerk.), ha a tagállamok 55 %-a, amelyek az EU-lakosság 65 %-t képviseli, megegyeztek (158.old.). Ezzel ma 15 állam 27 államra kötelező határozatokat hozhat. Egyetlen egy további szerv sem ellenőrzi a Tanácsot – és különösen nem azok, akik Brüsszelben kormányoznak és 11.900 lobbista szervezet tanácsaira hallgatnak.

A „Bizottság”, amely jelenlegi formájában 1967 óta áll fenn, aktuálisan 32.000 foglalkoztatottal rendelkezik. Ők egyedül rendelkeznek javaslattételi joggal az EU törvénykezési eljárásában. A Bizottság tevékenységében egyetlen parlamentnek sem alárendelt, egyetlen parlamenttől sem függ. Az EU elnökének személye lényegében a német kancellár/nő és a francia elnök közötti alku eredménye; az EU elnöke nevezi ki a komisszárokat - minden tagállamból egyet.

A „Parlament” már a Montánunió idején is fennállt. A parlament tagjait 1979-ig az tagállamok kormányai nevezték ki. Ettől kezdve a parlamentet „közvetlenül választják”, minden tagállamban azonosan alkalmazott egységes választási rendszer nélkül. A parlamentnek nincs törvényjavaslat-tételi joga, csupán tanácsadói és hozzájárulási joga van másutt meghozott döntésekhez.

Az „Európai Bíróságot” is már 1952-ben megalapították, akkoriban azért, hogy „elrendezze a szén és acél közösségen belüli vitákat” (169.old.). Ma már jelentős hatalommal rendelkező intézménnyé vált, amely az EU-jogot az annak ellentmondó nemzeti joggal szemben érvényesíti. Minden tagállam 1 bírót küld az Európai Bírósághoz. Ténylegesen a bírósági eljárásokban a mindenütt jelenlévő nagyipart helyezik előnybe a jóval kisebb kisiparral-és kiskereskedelemmel szemben és ítéleteikkel a „szociális dumping” intézkedéseket támogatják meg. Hofbauer mindezt meggyőző példákkal mutatja be. Gazdaságilag az Európai Bíróság tevékenységéből elsősorban a konkurenciával szemben sikeresen fellépő német gazdaság profitál, nemcsak, de főként az új kelet-európai tagállamok kárára, akiknek jól képzett munkavállalói elvándorolnak, hiányoznak eredeti országuk gazdaságából, viszont új országukban a béreket lenyomják.

Végül az „Európai Tanács“ kerül bemutatásra, egy informális grémium, amelyet Helmut Schmidt és Giscard d`Estaing 1974-ben hívott éltre. Itt évente négyszer találkoznak az állam-és kormányfők, hogy minden legitimáció és ellenőrzés nélkül meghatározzák az EU irányelveit és határozatokat hozzanak.

Az EU – államszövetséget egy alkotmánnyal „legitimáló” kísérlet kudarcba fulladt, amikor a Giscard d`Estaing által kidolgozott alkotmány 2005-ben a francia és a holland népszavazásokon elbukott. Valójában 2007-ben elfogadásra került a Lisszaboni szerződés, amely tartalmilag messzemenően azonos volt az „alkotmánnyal” és az EU szerződést ennek megfelelően megváltoztatta. Azóta a fentiekben idézett többségi döntések legálisak és felülírják a nemzeti szuverenitást. Nem lehet az áruk, szolgáltatások, személyek és a tőke szabad mozgásáról nemzeti kereskedelmi törvényeket hozni.

További fontos témák

Hofbauer részletesen bemutatja az új tagokkal való bővítés minden egyes lépését, a Brexitet is, valamint a militarizálásra való törekvést. Utóbbi azért érdekes, mert már az 1952-ben az akkori 6 tagország szerződést írt alá az Európai Védelmi´Szövetségröl, ami azonban a francia ellenállás miatt évtizedeken keresztül csak papíron létezett. A Jugoszlávia elleni támadó háborúban aztán egy „Európai Biztonsági Stratégiát” fogadtak el, amely közös fegyveres és harci csapatokat hívott életre, 4000 km-re Brüsszeltől – ami megfelel Nyugat-Szibériát, az Aral-tavat, Teheránt, Kuvaitot és Timbuktut felölelő rádiusznak. „Nagyhatalmi törekvések és katonai erő víziói már 1997, az Amsterdami csúcs óta az EU hatalmasok számos programadó beszédében megjelennek” (146. old.). A Brexit is az EU NATO-tól független militarizálását jelenti, elsősorban Franciaország által forszírozva, mivel Nagy-Britannia lényegesen közelebb állt a NATO-hoz.

Az EU ellenségeiként nem a tagállamok számítanak, akiknek hiányzik politikai szabadságuk, hanem azok, ahol hiányzik az áruk, szolgáltatások, személyek és a tőke szabad mozgása. Ez a szabad mozgás a döntő abban, hogy ki az ellenség és ki a barát. Így maga az USA elnöke is ellenséggé válhat, aki ugyan a kapitalista tulajdonjog talaján áll, de nem üdvözli a fenti négy alapvető erőforrás határok nélküli, akadálymentes közlekedését. A főellenség, már a 19. század óta, Oroszország és újabban egyre inkább Kína is (234.old. és folytatása). Hogy ebben mennyire pusztán gazdasági vagy inkább geopolitikai stratégiák játszanak szerepet, a könyv kereteiben nem kerül megválaszolásra.

Kitekintés és ellenvetések

A könyv végén Hofbauer elhagyja a történelmi előzmények és jelenkorunk bemutatását, hogy nagyobb teret adjon a személyes megfigyeléseknek és értékeléseknek. Kiindulópont a korona-világjárvány, amelyben Hofbauer a szupranacionális irányítás bukását látja: minden egyes nemzet saját kezűleg és koordináció nélkül cselekedett. Csak a szabad tőkeáramlást nem korlátozták, az áruk, szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgását masszívan akadályozták. (246.old.). Ezáltal kisebb vállalatok és szolgáltatók súlyos hátrányokat szenvedtek el, ugyanakkor tőkeerős nagyvállalatok a válság nyerteseiként kerültek ki a válságból. Az EU-szinten meghozott milliárdos nagyságrendű korona-segélyrendelkezések sokkal inkább az erősebb tagállamokat támogatták, mint a gyengébbeket. (253.old.). Világos. Ez van.

Ezután azonban a szerző elhagyja a témát és kapcsolódik az „autoriter korona-intézkedések” kritikusaihoz. Felháborodik a „demokratikus ellenállás” és a „Querdenken 711”^[5] (csoportok, amely a korona szabályokban alapjoguk megsértését látják, és heves ellentüntetéseket szerveznek) elleni „támadásokon”. A világjárvány, amelyet a szerző lekicsinyel, a szerző számára csupán egy (rossz) példa a nemzeti önálló cselekvéssel szembeni kritikára. Miután a könyv előző részeiben meggyőzően bírálta a demokráciát sértő szupranacionalizmust, érthetetlen ez a gondolati szaltó.

Hofbauer úgy tűnik, csatlakozik Jean-Claude Juncker kritikájához a szövetségi alkotmánybíróságnak az EuGH elleni legutóbbi ítéletére vonatkozóan, mivel az „megnyitja a zsilipeket más államok nemzeti kapzsisága előtt” (256.old.). Nemzeti „kapzsisággal” Hofbauer nem ért egyet.

Egy jobb Európáról alkotott elképzeléseiben az EU egy mellőzhető konstrukció; Hofbauer fellép globálisan működő profitmaximálással és konkurencia képességgel szemben a regionális, szociális és ökonómiai védelem mellett. A határtalan mobilitás sem szükséges, mivel a mobilitás mindig a helyi hiányok eredménye, ezeket a hiányokat kell megszüntetni. Az újjáépítésnek alulról kell kiindulnia, „a helyi szintet kell preferálni a regionális szinttel szemben, a regionális szintet kell előnybe helyezni a nemzeti szinttel szemben, a nemzeti szintet kell támogatni a nemzetközi szinttel eszemben, a nemzetközi szintet pedig az államok közötti szinttel szemben kell preferálni” (260. Old.). Ezt a gondolatot demokrataként helyeselni lehet.

Nem világos azonban a recenzióíró számára, milyen politikai struktúrák biztosítják a jogi védelmet az így értelmezett Európa számára. Melyik szuverén hatalom, milyen szinten hozza meg a törvényeket és gondoskodik azok végrehajtásáról – ha a nemzetek polgárai, akik szuverenitásukat és az erőszak gyakorlásának jogosultságait állami szinten visszahódítják, de ugyanakkor a többi nemzettel kötelesek együttműködni? Ettől úgy tűnik az szerző visszariad. Mert ez számára nagyon – de biztosan jogtalanul-, gonosz nacionalizmusnak tűnik. De demokrácia és jogállamiság hol és hogyan másként, mint szuverén nemzetek között lehetséges? Hofbauer EU-értelmezése alátámasztja ezt a következtetést, amelyet ő azonban nem akar levonni.