Januárban elkezdődött a nemzeti konzultáció. Hogy hol? Franciaország-szerte! Hogy miért? Mert a korábban oly’ magabiztos, rendíthetetlen, már-már küldetéstudatos Macron elnök hatalmát megrengette a „sárgamellényesek” lázadása.
Levelet is küldött népének az elnök, hangsúlyozva, hogy megérti őket, megérti a dühüket. Vannak, lesznek valódi vita-fórumok is, tényleg országszerte. De először is vegyük végig, hogyan jutott el „a gazdagok elnöke” odáig, hogy a következő szavakkal ítélje el azt a gazdasági rendszert, amelynek – életútja és politikája alapján – valójában feltétlen híve:
„az ultraliberális és pénzügyi kapitalizmust túlontúl gyakran vezérli a rövid távú haszon és egyesek kapzsisága”.
Ezt mondta tehát a befektetési bankárból lett liberális elnök.[1] Mintha kicserélték volna. Győztek a sárgamellényesek! Vagy mégsem? Nem. De részben igen. Vagy nem is liberális? Az. De teher alatt nő a pálma.
Emmanuel Macron François Hollande elnök gazdasági minisztereként indult. Aztán igyekezett róla leválni; az elnökválasztás előtt ezt írtam róla az Új Egyenlőségen:
„ha netán Emmanuel Macron, a szocialistákkal szakító szoclib, az elitellenes húrokat pengető volt gazdasági miniszter [lesz François Hollande utóda], róla is elmondható lesz, hogy Hollande köpönyegéből bújt ki.”
Bár váltig állította, hogy Hollande-hoz semmi köze. Mintha ott se lett volna. Macron a Valls-kormány mélyrepülését előidéző munkaügyi reformban is benne volt nyakig, de úgy csinált, mintha semmi köze nem volna hozzá, holott több jelentős szigorítást ő maga javasolt.
Ráadásul elnöksége elején tovább folytatta a munkaerőpiac liberalizálását, „rugalmasabbá” tételét. Kormánya megkönnyítette az elbocsátásokat, a cégen belüli egyenlőtlen alkukra bízva a munkavállalók jogait. Ennek egyébként leginkább a női munkavállalók látták kárát. Ugyanakkor azóta a munkaügyi bíróságok – a nemzetközi jogi kötelezettségekre hivatkozva – gyakorlatilag újraírták a törvénynek azon passzusait, amelyek a végkielégítések mértékét korlátozták; vagyis a bíróságok felpuhították ezt a tőke-párti Macron-reformot. Valami értelme mégiscsak van a liberális (!) demokráciának, a munkavállalói jogokat is védő „fékek és ellensúlyok” rendszerének.
Macron és a – mérsékelt jobboldalról érkezett – miniszterelnök, Edouard Philippe azt is tervbe vették, hogy a munkanélkülieket rákényszerítik, a korábbinál sokkal alacsonyabb fizetés mellett is fogadjanak el egy-egy állásajánlatot, különben elveszítik a munkanélküli segélyre való jogosultságukat.
De még mielőtt unalmas bűnlajstrommá válna ez a cikk, szögezzük le: Macron azért a munkavállalóknak kedvező változtatásokat is tervbe vett: a túl sok határozott idejű szerződést kötő céget is büntetné (gyakorlatilag különadóval sújtaná) az új szabályozás; márpedig ezzel csökkentené a dolgozók kiszolgáltatottságát. Ki is vonultak a munkaadók a kormánnyal folyó tárgyalásról dúlva-fúlva. Mindeközben a munkanélküliségi ráta, némi csökkenés után – ami még inkább Macron elődjének, Hollande-nak volt köszönhető – 9% körül stabilizálódott, ami igen magas szint (bár Franciaországban már évtizedek óta ilyen).
Pedig Macron elnöksége ígéretesen indult: az elnök- és parlamenti választás nyomán 2017 tavaszára a klasszikus bal- és a jobboldal is gyakorlatilag megsemmisült, csak a radikális balos Jean-Luc Mélenchon és a szélsőjobbos Marine Le Pen maradt talpon, velük szemben viszont a centrista elnök könnyűszerrel kijátszotta a demokrata-kártyát és az Európa-kártyát is. Sima győzelméhez – a „centrális nyerőtér” kialakulásához – az elnökválasztáson az is kellett, hogy a legkülönfélébb hátterű szavazók egy Le Pen-nel szembeni szavazás keretében mögötte sorakozzanak fel. Az embereknek ugyanakkor imponált tettrekészsége. Új seprű jól seper.
Bár a kormánya két durva korrupciós botránnyal indított (az egyik érintett, Richard Ferrand búcsút is mondott a miniszteri bársonyszéknek, de a tűz közelében maradt, nagyon is: előbb a kormánypárti frakció vezetője, majd a Parlament elnöke lett), eleinte még elég népszerű maradt, az éghajlatváltozás elleni küzdelem bajnokaként pedig – afféle globális sztárrá avanzsálva – még Trump elnököt is megtrollkodta egy emlékezetes üzenetben.
A kormánya ideológiai hibrid-képződmény volt, jobbról és balról egyaránt verbuvált tagokat, s volt egy nagy húzása: a legnépszerűbb zöldaktivistából, Nicolas Hulot-ból csinált főzöldminisztert. Aztán kezdte kimutatni a foga fehérjét. Sorra jöttek az úgynevezett „reformok”, s kezdetben voltak sikerei (például a vasúti reform, ami persze privatizációt jelent, de – a szakszervezetek követeléseinek részben engedve – végül elég sok garanciával körülbástyázva), azonban a zöldreformok jobbára elmaradtak. Kivéve épp a dízelüzemanyag adójának jelentős emelését (erről a sárgamellényesek kapcsán majd később!). Addig-addig barátkozott a vadászlobbival és a nagyüzemi agrárlobbival, addig-addig fékezte számos fontos környezetvédelmi intézkedés meghozatalát, míg Hulot-nak – bár itt se legyünk egyoldalúak: ért el részsikereket, különösen a megújuló energiák terén – elege lett, lemondott.
Ami pedig a „reformokat” illeti… volt köztük egy, ami kitörölhetetlenül ráégett: az adóreform, azon belül is a vagyonadó részleges megszüntetése. Itt vesztette el a maradék baloldali támogatóját. Azzal a Ronald Reagant megszégyenítő jobboldali neoliberális „leszivárgás” indokkal törölte el a vagyonadó legtöbb adónemét (az ingatlanadó kivételével), hogy majd ha a jómódúak nem adóznak a részvényeik után, akkor bátrabban fektetnek be a jövőben, ezzel munkahelyeket teremtenek, élénkül a gazdaság, mindenki jól jár. Ezt persze lehetett tudni, hogy nem csak „ideológiailag” elfogadhatatlan az igazságosság szempontjából, de nem is igaz. Macron mégis beleállt. A nemzeti konzultációs levelében is leszögezte, hogy ezt az elképesztően népszerűtlen intézkedését nem vonja vissza.
Eposzi jelzőjét is – „a gazdagok elnöke” – a vagyonadó eltörlése miatt kapta.
Most akkor, túl a vagyonadón, lássuk Macron eddigi elnökségének hatását a franciák jövedelmi viszonyaira, az egyenlőtlenségekre.
A háztartások 2018-19-es jövedelmi változásait vizsgálta egy független francia közpolitikai kutatóintézet (Institut des politiques publiques; rövid összefoglaló, grafikonnal: itt), beleértve a 2018-as és 2019-es költségvetés hatásait és a sárgamellényesek mozgalmára adott válaszokat is. Ők arra jutottak, hogy a háztartások 27%-a veszített, 73%-a nyert. De kik? A vesztesek között találjuk a legszegényebbeket (munkanélküliek, kisnyugdíjasok), vagyis az alsó 9%-ot, de a felső középosztályt, a felső ötödöt is! A munkások, az alsó középosztály és a középosztály a nyertesek közé tartozik; legnagyobb mértékben a második ötöd, a dolgozó szegények relatív jövedelme nőtt. Illetve van olyan csoport, ahol ez a növekedés még nagyobb: a szupergazdagoké, a felső 1%-é.
Macron nem is a gazdagok, hanem a szupergazdagok elnöke, miközben a felső középosztályt rendesen lepofozza, viszont – újabb csavar – az alsó középosztályt, sőt, a dolgozó szegényeket is segíti a politikája. Ellenben a legszegényebbeket az út szélén hagyja.
Ha a teljes jövedelempolitikai hatásból csak a sárgamellényesek lázadása utáni kiigazításokat, a mozgalmat lecsendesíteni hivatott keresletélénkítést és életszínvonalnövelést nézzük, akkor azt látjuk, hogy Macronék mérnöki precizitással a társadalom alsó felét célozták be, kivéve – megint csak – a legszegényebbeket: a 15. és 49. centilis között emelte meg leginkább a Philippe-kormány a jövedelmeket. Itt vélték felfedezni a sárgamellényesek társadalmi bázisát? Vagy egyszerű keresletélénkítő jövedelempolitikáról van szó? Egy biztos: Macron eleget tett a sárgamellényes tüntetők számos követelésének.
Így többek között „január elsejével 100 euróval, az inflációt tíz százalékkal meghaladó mértékben emelik a minimálbért, és eltörlik a 2000 eurónál alacsonyabb nyugdíjak utáni járulékokat – eddig 1200 euró volt a járulékmentesség határa.” Nézzük, milyen intézkedések voltak még! Például csökkentették a túlóra adóját (ismerős?!), továbbá emelték a dolgozó szegényeknek járó bérpótlékot (prime d’activité). Összességében a minimálbér körül keresők jövedelme emelkedett a legnagyobb mértékben; kiterjesztették az energiaszegénységben élők támogatását is (chèque énergie), és… eltörölték azt a bizonyos karbonadót, ami miatt kitört a „sárgamellényes” lázadás. (Amit nem töröltek el – népegészségügyi szempontból helyesen –, bár a fogyasztói kosár összetétele miatt szintén a szegényebbeket sújtja nagyobb arányban, az a dohánytermékek jövedéki adójának növelése.)
És akkor most a sárgamellényesekről! Kicsit spoilerezek. Ahhoz, hogy a mozgalom dinamikáját és a mozgalomra adott kormányzati választ megértsük, a jövedelmi egyenlőtlenségek helyett érdemes a területi egyenlőtlenségek problémájára fókuszálnunk. Aki munkanélküli, az a négy fal között éli életét, szobafogságban, aki a külvárosi gettókban él, az aligha tud onnan kitörni; és akik még szintén kiszorulnak, küzdenek, hogy bejussanak: a vidéken élő, de a városban dolgozó, ingázó alsó középosztály. Nos, ők a sárgamellényesek. Pontosabban: főleg ők. Nem a falusiak, nem a legszegényebbek, de nem is a nagyvárosok vagy az azokat körülölelő külvárosi szociális lakótelepek (banlieues) népe, hanem a „gödöllőiek”, „érdiek”.
A mozgalom fő követelése valóban az volt, hogy
„a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.”
De azért ez ennél bonyolultabb. S bár van, aki a népi ellenállás új modelljét vizionálja: „a tőkeérdekeket és a pénzelit hatalmát a nagy többség érdekeivel szemben érvényesítő kormányokkal szembeni népfrontos ellenállás új modelljét látjuk a sárgamellényesek mozgalmában”, a mozgalom egyelőre az elit privilégiumait nem kezdte ki, noha némi életszínvonal-emelkedést kiharcolt a dolgozó szegényeknek.
