Macront sokan a gazdagok miniszterelnökének titulálják; a Pinçon-Charlot szociológus házaspár a „sminkelt” miniszterelnöknek nevezi (ők a gazdagok miniszterelnöke címet Sarkozynek tartják fenn, okkal). Nagy szakadék tátong Macron meghirdetett programjai és a ténylegesen elért eredmények között. Erre talán a legékesebb példa az ENSZ-ben mondott beszéde volt, amelyben az egyenlőtlenségek elleni küzdelmet jelölte meg a francia G7-elnökség elsődleges prioritásaként (https://www.youtube.com/watch?v=N_WL44wIrpY).
Ezzel szemben a vagyonra kivetett adók (ISF) csökkentésével legalább 4,5 milliárdos ajándékot adott a leggazdagabbaknak – a közszféra kiadásainak tervezett csökkentésével a költségvetés egyensúlyba hozásához.
Az egyenlőtlenségek növekedésének egyik leglátványosabb és sokat idézett mutatója, hogy a világ nyolc leggazdagabb emberének vagyona akkora, mint az emberiség szegényebbik felének az összesített vagyona. Ezt nehéz felfogni. Franciaországban egy hasonló mutató: a két legnagyobb vagyon (Arnaud: 73,2 mlliárd euró, Wertheimer: 40 milliárd) akkora, mint a franciák legszegényebb ötödének a teljes vagyona. Még ez is felfoghatatlan. Talán a következő adat könnyebben értelmezhető – ugyanakkor nem kevésbé elképesztő: Franciaországban az 500 legnagyobb vagyon összesen 650 milliárd eurót tesz ki. Ennek felét (317 milliárd) az első tíz helyezett tesz ki. Vagyis a 11–500. helyen álló 490 szupergazdag összvagyona együttesen annyi, mint a tíz leggazdagabbé. (Forrás: https://web86.info/ce-que-les-tres-riches-captent-en-franc…/) Ennyire kicsúcsosodott a vagyoneloszlás görbéje Franciaországban, és ez a folyamat egyre fokozódik. A középrétegek életszínvonala stagnál, a bizonytalanság és deklasszálódás nagyon sokakat fenyeget – holott Franciaország globális makrogazdasági mutatói mellett másként is alakulhatnának a dolgok.
„A gazdaságnak jól megy, az embereknek nem” – idézi egy interjúban Noam Chomsky a brazil katonai diktatúra vezetőjét, Emílio Médicit, majd hozzáteszi: ez a mondat lényegében összefoglalja, mi a neoliberalizmus. És Macron politikája határozottan ebbe az irányba tart.
A neoliberalizmus egyik pillére a privatizáció. Tavasszal hónapokig sztrájkoltak a vasutasok; Macron nem hátrált meg. Az állami vasúttársasághoz tartozó buszvállalatot azóta privatizálták. Holott az energetikai átalakulásnak a vasút meghatározó tényezője lehetne.
Macron a környezetvédelemmel kapcsolatban is hangzatos programot hirdetett. Reményre adott okot, hogy Nicolas Hulot-t tette meg miniszterének. Hulot azonban augusztusban csalódottan lemondott; az okokat a Le Monde cikke elég jól ismerteti (https://reporterre.net/Bilan-de-Nicolas-Hulot-decevant-trop…).
Múlt szombaton a Sárga mellényesek tüntetéseivel egy időben a klímaváltozás elleni fellépésért is sokan tüntettek országszerte. Naomi Klein kiváló könyve, „This changes everything: Capitalism vs. the Climate” meggyőzően és részletesen mutat rá, hogy a két probléma nem kezelhető külön-külön.
