Ahogy a Kommün különbözik az őt megelőző, vagy az őt követő politikai rendszerektől, úgy különbözik a női emancipáció kérdése a különböző társadalmi berendezkedésekben. A távolság éppúgy fényévnyi: a Második Császárság militartista, nacionalista, legalábbis ideológiájában katolikus, romantikus/rurális volt – nőképe az ennek megfelelő konzervatív családanya imázsa. A Kommünt követő III.Köztársaság szcientista, kolonialista, racionalista, urbánus volt, melyet remekül kiegészített a „modern nő” lassan uralomra jutó fikciója. A Kommün, „a végre megtalált politikai forma”, sokáig a „proletárdiktatúra” szinonímája, különbözött mindkét rendszertől: a női részvétel a Kommünben nagyon is fontos aspektusa a társadalmi forradalomnak. Hiszen a társadalmi hiererchiák megrendülésének gender összetevői pontosan olyan fontossággal bírnak, mint a forradalom más aspektusai.

„Megint egy forradalom, amelynek során a nők semmit sem fognak nyerni, mert a mostani forradalom célja is a férfiak felszabadulása, nem a nőké...Meg lehetne írni egy bizonyos szemszögből a forradalmak történetét 1789 óta azzal a címmel, hogy a forradalmi párt következetlenségeinek a története. Ebben a nők kérdése lenne a leghosszabb fejezet, azaz annak bemutatása, hogy ennek a pártnak hogyan sikerült híveinek felét, akik mást sem akartak mint vele együtt menetelni, az ellenség oldalára állítania.” (André Léo[1]).

„Párizs forradalma sok fontos tényt hozott a napvilágra, de talán mind közül a legjelentősebb a nők belépése a politika színpadára. A körülmények nyomása alatt, a szocialista eszmék és a klubokban folyó propaganda révén mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy a nők hozzájárulása elengedhetetlen a Társadalmi Forradalom győzelméhez, amely most jutott el abba a szakaszába, hogy a nő és a proletár, a régi rend két utolsó elnyomottja, nem remélheti máshogy a felszabadulását, csak a régi rend erőivel szembeni összefogásuk révén.” (Benoît Malon).

Nehéz lenne kifejezőbben illusztrálni milyen ellentétes vélemények jellemzik a történészek, de a kortársak (még az egymáshoz oly közel álló személyek, mint André Léo és Benoît Malon) számára is írásunk témáját, a Kommün és a női emancipáció kapcsolatát. A hetvenes évek feministái tartották úgy, hogy: „Il y encore plus inconnu que le soldat inconnu, sa femme” („egy valaki ismeretlenebb még az ismeretlen katonánál is, az asszonya”). Úgy hisszük, hogy van, mi még a Párizsi Kommün történeténél is ismeretlenebb – a Kommünben játszott női szerep históriája. Hiszen, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, meg kell állapítanunk, hogy a Kommün története még hívei, rajongói, tisztelői számára is legtöbbször elég homályos: ember legyen a talpán, aki a számtalan vitás kérdés között biztosan el tud igazodni (csak a legfontosabbak: a Kommün, mint valaminek a kezdete vagy éppen a végpontja, azaz az első proletárforradalom, vagy az utolsó tipikusan párizsi sans-culotte-felkelés; a „társadalmi osztály”-kérdése; a város „visszafoglalásának” problémája; az ünnep, a mulatság, fête, mint a Kommün stílusa; Párizs mint forradalmi mikrokozmosz; a párizsi forradalmi hagyományok súlya és jelentősége; a Kommün „ideológiája”; az Internacionálé szerepe; a rendkívüli események hatása; a Kommün utóélete: állam, forradalom, proletárdiktatúra, párt... és így tovább[2]).

De nem csak a társadalmi forradalom rendkívüli összetett karaktere okozza mindezt, hanem az is, hogy a Kommün esetében gyakran a reprezentációk felülírják a valóságot (még a híres Marx mondat – „a Kommün legnagyobb tette saját gyakorlati létezése volt” – is valami ilyesmit akar mondani). Ennek oka pedig nem más, mint hogy a Kommün mindkét fél számára két civilizáció harcává („Versailles” vs. Párizs, az örök reakció vs. az örök forradalom), jó és rossz küzdelmévé vált, ahol a kommünárok meg voltak győződve arról, hogy ez a régi világ (állam, hadsereg, egyház, kizsákmányolás...) vége, ellenfeleik pedig arról, hogy a Kommün valamiféle vörös apokalipszis, minden idők barbárságának legfelsőbb foka, az abszolút metafizikai gonosz. Itt a szociális különbségek morális tartalmat is kapnak (l. még a mi – a korabeli szóhasználat aligha véletlen - kommününkről, a Tanácsköztársaságról is: „patkánylázadás”), mindenki tisztában volt vele, hogy valami egészen elképesztő dolog történt: a nép került uralomra.

Ebben a valódi kulturális forradalomban - kulturális, a szó legkiterjedtebb értelmében, azaz az „egész civlilizációt érintő” - (melyhez csak egy hasonlítható, illetve később persze 1917, a „L’An II”, azaz 1793-94, a társadalom „nemes-mentesítése”), ahol például a Monsieur/Madame megszólítás sértésszámba ment, melyet az összes nagy „polgári” író (Flaubert, Sand, még Zola is, egyedül a jó Victor Hugo volt kivétel, aki mindig a nép mellé állt) rettegő megvetése kísért. Sok korlát ledőlt, többek között megremegett egy pillanatra a patriarchátus rendszere is: a nők részvétele ebben a forradalomban a Kommün mítoszának egyik legfontosabb része. Bizonyos szempontból ezért nem bír elsőrangú fontossággal, hogy megtörtént-e a Kommün alatt a női jogok formális kiterjesztése (nem történt meg, a nők nem rendelkeztek szavazati joggal, még érdekesebb, és írásunk nagy részében erre keresük a választ, hogy mi annak az oka, hogy ez fel sem merült), hanem hogy a nemek közti egyenlőség egy radikális társadalmi regenerációs kísérlettel állt összefüggésben.

De nem csak mítosz ez, elvégre maga a valóság tényleg táplálta a legendát: a nők szinte természetszerűleg személyesítették meg ezt a társadalmi forradalmat, a radikális lázadást, egy új világ eljövetelének igénylését és persze a végsőkig való kitartást. A Kommün sok tekintetben antitézise volt a burzsoá világnak (etatizmusának, klerikalizmusának, hierarchiájának, patriarchális rendjének), ennek a hadüzenetnek része a nők részvétele is a Kommünben. Nem véletlen, hogy az angolszász újságokban még a szüfrazsett mozgalom idején is fenyegetés és rémkép lesz a „Parisienne”, a párizsi nő.

Mint ahogy az sem, hogy „Versailles”, a reakció szemében a férfi kommünárok is barbárok, szörnyek, démonok, akik a hübrisz pecsétjét viselik magukon (annak valóban antik értelmében), akik sohasem képesek levetkőzni alacsony származásukból fakadó szánalmas középszerűségüket, a „megrészegült Szardanapálok” vagy éppen a „külvárosok Herosztrátoszai”, akik képtelenek elhagyni külvárosi szokásaikat és akik egyszerre voltak mérhetetlenül bűnösök és elképzelhetelenül hitványak, de a kommünár nők még ennél is rosszabbak. Hiszen ezek a népből származó nők nem csak a rájuk osztott társadalmi helyet hagyták el, hanem a nemük által meghatározott szerepet is: őrültekháza-szökevények, férfi-utánzatok (viragos), a külvárosok szégyentelen kreatúrái, excentrikus tomboló fúriák, ittas prostituáltak...A kor ráadásul a fizionómia ideje, azaz a kommünár nők erkölcsi romlottsága párban jár esztétikai ocsmányságukkal: „sosem láttam még hozzá hasonló csúnyaságot: vékony száj, valami nehezen beazonosítható vadság, mocskos, színtelen haj, elkerekedett szemek, ostoba nevetés” – írja Maxime du Camp egy, a Kommün bukása után bíróság elé állított „sötét nőstényről”. Ahogy Alexandre Dumas (a nagy író fia) fogalmazott a Véres Hét idején: „Nem mondunk semmit a kommünárok nőstény-fajtájáról (femelles), abból a respektusból  kifolyólag, amit a nők iránt érzünk, akikre ők is hasonlítani fognak – haláluk után.” Vagy egy Versailles-i tiszt, szinte mentegetvén a nyilvánvalóban aliénée (ez is szép hagyományt indít el egészen a egzaltált, zsíroshajú feministák ma is létező képéig: a lázadó nő nyilvánvalóan mentálisan sérült) kommünárokat: „Sokan a Kommünben részt vevő nők közül a társadalmi klubokban hallott szocialista tanok hatására úgy hitték, hogy egy új világ kezdetén járunk”.

Egyébként éppen ez történt.

Írásunkban túl a Kommün történetének „női szempontból” való elmesélésén, megpróbáljuk azélesebb összefüggésbe helyezni a kérdést, hogy valóban megérthessük, hogy milyen szerepet játszottak a nők a Kommün történetében, illetve a Kommün a női emancipáció histórájában.

 

„A nők nem munkára vannak teremtve, hanem a családi fészekben való gyereknevelésre” (az I. Internacionálé határozata, 1866, Genf)

 

Mint jól tudjuk, a XIX. század sok tekintetben a tőkés rendszer legtisztább, legklasszikusabb megjelenési formája volt (egészen napjainkig), így volt ez a nőket érintő kizárással is: ez a század valósította meg és vitte a végsőkig a társadalmi munkavégézés nemek szerinti szegregációjának folyamatát. Kezdetben a háztartási munka nem feltétlenül és kizárólag női munka volt, sőt maga kapitalizmus kezdetei idején a háztartásokban kiosztott textil”ipar” korszakában éppen a nők dolgoztak először tőkés körülmények között. A bérmunka kizárólagos uralomra jutása tette mindezt a múlt részévé. Maternité és ménage: anyaság és háztartás lett a nők világának kizárólagos terepe, a női bérmunka sokáig legfeljebb kiegészítő jellegű és időleges lehetett.   

Jól tudjuk, hgy ez a folyamat nem csak anyagi jellegű volt, hanem ideológiai is: sokáig éppen a nők voltak a „nép cementje”, a modernizáció hegemonisztikus ideológiájának, az ipari társadalom a bérmunka istenségére épülő vezérmotívumának való ellenállás legfontosabb képviselői. Ők voltak a városi ellenállás esszenciái, egy-egy kerület lelkei, az eredeti nép kultúra fenntartói az egységesítő modernitással és annak tömegkultúrájával (legyen az akár a proletár ellenkultúra is) szemben.  A XIX. század első felének egyik közhelye, hogy a nők „éles nyelve” sokkal többet megőrzött az eredeti nép szabadosságból és szabadságából: irónikus, spontán és szubverzív, valóban a nép memória őrzője (még maga Michelet is elsősorban nőket kérdezett meg a Forradalomról...). A férfiak szavai már a modernitás szavai: a bérmunka által meghatározott világé.

Amikor a „népet” felváltották az osztályok, melyek olyan dolgok köré szerveződnek, melyek a nők számára idegenek voltk: termelés, bér, gyár..., a lázadás élcsapatából segéderők lesznek, legfeljebb. A női lázadás megmarad sok tekintetben spontánnak,  melynek a célkeresztjében éppen a modernitás világa áll. A nők városban való flangálását (az utolsó flâneur már a társadalmon kívüli bohém, a XIX. század közepének tipikus alakja) felváltotta a gyári termelés, az iskola, a tömegközlekedés szigorú időrendje. Igen, a nők jóval folklorikusabbak, a szó eredeti értelmében: azaz a modernitás által visszaszorítottak.

A XIX. században a „nőkérdés” legfontosabb dimenziójává nem is annyira a politikai jogaik váltak, hanem a bérmunkában való részvételük: a tőkés társadalomba való belépést végül is valóban ez jelenti, a munkásmozgalom számára pedig nyilvánvalóan különös fontosságú volt ez a kérdés. Ismeretes, hogy az I. Internacionálé a genfi 1866-os kongresszusán konkrétan állást foglalt a női munkavégzéssel szemben (jellemző módon a kérdést gyermekmunkával együtt tárgyalták): a korbeli munkásmozgalom (nagyon eufemisztikusan szólva) kevéssé volt lelkes a női emancipációt illetően.

Az igen lassú francia iparosodás (az első ipari forradalom valójában az első világháborúval megy végbe, sokáig a francia nagyipar igen kicsiny jelentőségű, az urakodó forma az atelier-k, a műhelyek maradnak) komoly következményekkel jár természetesen a francia proletariátus szerekezetére is. Nem belemenve ennek részleteibe témánk szempontjából az igazán fontos az, hogy hosszú ideig (a Kommün koráig bizonyosan) a termelés alapegysége marad a műhely, ahol gyakran nincsenek is alkalmazottak, vagy legfeljebb pár alkalmazottat foglalkoztatnak, akiknek persze a viszonyuk a „főnökhöz” teljesen más jellegű, mint egy modern gyárban. Itt a család lényegében munkaszervezési eszköz lesz: a nők (ebből a korból származik a mondás: „a proletárok proletárjai”) megmaradnak  egyrészt a „természetes” férfiuralom családi fennhatósága alatt, másrészt a hagyományos női (a „családot ellátó”) szerepükben.

A „dolgozó nő”-képe természetellenesnek tűnt nem csak burzsoázia, hanem ezen a tradícionális proletariátus szemében is. Proudhon ideológiája a nőkről nem véletlen volt népszerű, nagyon is megfelelt a munkások egy jó része elképzeléseinkek: a műhely (atelier), szembeállítva a háztartással (foyer), kizárólag a férfiak világa. Ez gyakran térbeli kizártságot is jelentett:  a korabeli rémisztő lakásviszonyok mellett persze a nők nem voltak bezárva, nagyon is az „utcán éltek”, de ki voltak zárva a „hivatalos” közterületekről, még mondjuk egy szakszervezeti helyiségből is.

Jóval-jóval túlmutatna tanulmányunk keretein annak a kérdésnek a boncolgatása, hogy a szocialista mozgalom hogyan nem vált valódi civilizációs hadüzenetté a polgári világ számára, azaz hogyan vette át a burzsoá moralitás  számos elemét, de témánk szempontjából igen fontos, hogy a polgári család képe, és vele a benne játszott férfi és női szerep, hogyan vált a szocialisták számára is a „szabadság”, az „ellenállás”, az „autonómia” helyévé (kivéve az anarchista mozgalmat természetesen). A „szabadságé”, azaz ahol sem az államnak, sem a tőkésnek nincs hatalma; az „ellenállásé”, azaz ahol létrejön és generációról generációra átadódik egy közös kulturális-politikai (proletár vagy egyszerűen populaire) patrimónium; és az „autonómiáé”, azaz ahol a dolgozó családfő tekintélye megkérdőjelezhetetlen. A munkásmozgalom tehát alapvetően elfogadta a férfi és női „szféra” elválasztását, hiszen a munkás férfi éppen a háztartási kötelezettségeitől megszabadulva tehetett szert annyi szabad időre, hogy a burzsoáziával egyenlő jogokkal és lehetőségekkel lépjen fel a közéletben. A munkás-emancipáció ilyen értelemben kizárja a női emancipációt – és megerősíti a fennálló patriarchális rendet.

A Második Császárság utolsó éveiben a gyülekezési jog liberalizálása elhozta a nők „tanulóidejét” is a közéletben. A „nő-kérdés” amúgy is az élénk közéleti viták egyik központi témája volt: annál is inkább így volt ez, mert lassan komoly változások álltak be a magában a munkásmozgalomban is a nő-kérdéssel kapcsolatban[3]. Ez a változás egy szélesebb generáció-váltásnak a része volt: a „szociális császárság” megpróbálta koopotálni a francia mozgalom proudhonista vezetőinek egy részét a rendszerbe (alapvetően nem is kis sikerrel), azonban a hatvanas évek legvégén fellépő új generáció már alapvetően szemben állt ezzel a politikával. Ennek része volt a proudhonisták mély nő-gyűlöletének elvetése is, Eugène Varlin[4] és társai már a női emancipáció oldalán álltak, sőt számukra a nők elnyomása szimptómája egy szélesebb alavetettségének, amelyet a burzsoázia gyakorol a munkásosztályon. Lassan megváltoznak a mozgalom célkitűzései is: a női munka többé nem lesz ördögtől való, ekkor születik meg az egyenlő munkáért egyenlő bért követelése is (ennek megvalósulása nyilvánvalóan kiütné a női munka ellenzőinek kezéből a legfontosabb gyakorlati érvüket, azaz hogy a női munka letöri a férfiak bérét is).

Mindenestre, a XIX. században, mint láthattuk a népi osztályok nőnemű képviselői vagy potenciális prostituáltak, vagy vérszomjas fúriák, vagy tápláló passzív családanyák voltak –a tárasdalom igen nagy része számára. A Kommün női szereplői éppen ennek üzentek hadat.   

Ahogy a Kommün különbözik az őt megelőző, vagy az őt követő politikai rendszerektől, úgy különbözik a női emancipáció kérdése a különböző társadalmi berendezkedésekben. A távolság éppúgy fényévnyi: a Második Császárság militartista, nacionalista, legalábbis ideológiájában katolikus, romantikus/rurális volt – nőképe az ennek megfelelő konzervatív családanya imázsa. A Kommünt követő III.Köztársaság szcientista, kolonialista, racionalista, urbánus volt, melyet remekül kiegészített a „modern nő” lassan uralomra jutó fikciója. A Kommün, „a végre megtalált politikai forma”, sokáig a „proletárdiktatúra” szinonímája, különbözött mindkét rendszertől: a női részvétel a Kommünben nagyon is fontos aspektusa a társadalmi forradalomnak. Hiszen a társadalmi hiererchiák megrendülésének gender összetevői pontosan olyan fontossággal bírnak, mint a forradalom más aspektusai.

 

„Generális, gondolkodjunk el egy pillanatra: lehetséges volna forradalmat csinálni nők nélkül?” (André Léo J. Dombrowskinak)

 

A korabeli történelmi körülmények közismertek: 1870 szeptemberében Franciaország villámgyorsan elvesztette a Poroszország elleni háborút, olyannyira, hogy a hónap végén a porosz csapatok már Párizst zárták körül. A város lakói a védelemre készültek és lényegében felfegyverezték a férfilakosságot: megalakult a Nemzeti Gárda. Miközben a köztársaságivá váló (még szeptember elején megbukott III. Napóleon és vele a Második Császárság: kikiáltották a köztársaságot) burzsoá kormány a fegyverszünetről tárgyalt, Párizs népe nem kivánta megadni magát és a védelemre készült, ahogy a nagy Victor Hugo szólt: „Ils croyaient rencontrer Sodome, ils trouvèrent Sparte” („Úgy hitték, hogy Szodomával találkoznak, de Spártával álltak szemben”). A porosz ostromgyűrű bezárult a város körül, amelyben egyre inkább az éhség, később a rettentő hideg lett az úr: „Párizs fullasztó, halálraítélt, kő és aszfalt sivataggá vált” – ahogy a kortársak írták.

A városban nem csak az élelmiszer és tüzelő volt egyre kevesebb (olyannyira hogy a párizsiak megették az állatkert egzotikus állatait is, a „viande de fantaisie”-t, a „különleges falatokat”...), hanem természetesen a munkalehetőség, így a bér is. Márpedig jól tudjuk: egy nő sohasem dolgozik annyit, mint mikor a férje munkanélküli...A nyomor „menedzselése” mindig is női munka volt. A nők szerepe ebben a helyzetben amúgy is felértékelődött: férjeik többnyire a Párizst övező, akkor még létező, erődítményeken „harcoltak” (valóban nem nagyon történetek harci események, a köztársasági kormánynak esze ágában sem volt megkísérelni a harcot, a poroszok pedig egyszerűen ki akarták éheztetni a várost), az elsődleges problémává a családok számára pedig a női „feladatnak” számító élelmiszerbeszerzés vált. Hány forradalomnak voltak a „faubourg”-ok (a külvárosok) női a parazsai! A Kommün még sok tekintetben nagyon a XIX. század: később a kommunikáció, a tömegközlekedés fejlődésével egyre ritkábbak lettek az igazi nélkülözések a nagyvárosokban (leszámítva a háborúkat: 1917 is nőtüntetéssel indult...), ezzel eltűnt a női politizálásnak egy terepe is: a kenyérért folytatott harc. A nagy modern szociális konfliktus, a sztrájk, sokáig szinte kizárólag férfi-ügy volt, tekintve hogy a nők a bérmunkában sokáig másodlagos szerepet játszottak. Maga az utca is sokáig inkább az ő terepük volt, akik a legjobban ismerték, akik nem voltak 12-14 órát műhelyekbe zárva...mennyi felkelést robbantottak ki a nők a XIX. században! Később a népet felváltotta az osztály, a folk-lore-t az ideológia, amikor minden lett a munka, a bér, a termelés, akkor a nők kiszorultak mindenből hosszú időre...

Igen: a Kommün sok tekintetben még ebben is XIX. század, a peuple még nem adta át a helyét a classe-nak, a lázadó nő a respektábilis szakszervezeti munkásnak, a bérmunkára épülő társadalom oly jellemző termékének.

Visszatérve Párizshoz: a Bordeaux-ban székelő kormány is tisztában volt a párizsi nép rohamos radikalizálódásával, ezért a lehető leggyorsabban békét kívánt kötni a poroszokkal, hogy ezt követően a lázongó főváros ellen forduljon. Aztán január 28-án megérkezik a hír a körülzárt városba: Franciaország kapitulált! 400.000 fegyverben levő francia a 200.000-es porosz hadsereg előtt: a kormány egyszerűen belátta, hogy könnyebb szót érteni a poroszokkal, mint „Belleville”-lel (azaz az egyre nyíltabb lázadásban levő párizsi néppel). Párizs népének a csalódottsága és a dühe határtalan: nem csak arról volt szó, hogy a kormány hónapokok óta hazudozott valamiféle támadási tervről, hanem arról is hogy a főváros négy hónapos példátlan szenvedése (most először fordult elő, hogy egy ekkora város ilyen hosszú ideig álljon ki egy ostromot) tökéletesen értelmetlen volt. A republikánus és patrióta párizsiak számára példátlan megaláztatást jelentett ez a poroszokkal kötött, harc nélküli béke.  Lassan a megalázó békefeltételek is közismertek lettek és az is, hogy a kormány rendet készül tenni Párizsban. A nép azonban továbbra is fegyverben állt: vihar előtti volt a csend.  

Majd persze a híres „ágyúk-ügyével” a vihar is megérkezett. Megkezdődik „egy hatalmas, nagyszabású vigasság (fête), egy vigasság, melyet Párizs népe, a francia nép - és a nép, mint olyan - esszenciája és szimbóluma, nyújott a világnak. A közösség tavasz-ünnepe, a kitagadottak és a proletárok ünnepe, a Forradalom és a forradalmiság ünnepe, mindenekelőtt örömmel átitatott nagyszerű totális mulatság, a modern idők legnagyobb mulatsága” (Lefebvre): a Párizsi Kommün.

Az ostrom, majd persze később a Kommün, alatt a  nők távolról sem elégedtek meg a fentebb említett a hagyományos szereppel: szerte a városban, mai szóval, humanitárius női szervezetek, kerületi csoportok alakultak, melyeknek a fő célja egyrészt különböző kollektívák szervezése révén a nők munkához juttatása volt (a rendkívül helyzet miatt legtöbbször a Nemzeti Gárda egyenruháinak varrásról volt szó), másrészt az élelmiszerellátás megszervezése. Az ostrom különleges körülményei között a párizsi nők kikerültek a modern társadalmakra által rájuk osztott háztartásbéli szerepből. Sőt a szociális akcióik természetszerűen politizálták (ahogy 1795-ös párizsi felkelés idején: „Kenyeret és az 1793-es alkotmányt!”), radikalizálták őket – és kapcsolták tömegesen a Kommün ügyéhez később.

Az első női szervezetek a háború, majd az ostrom során létrejött jótékonysági szervezetek voltak. Ezek lassan a forradalmi körülmények (még a Kommün előtt járunk) hatására burzsoá jótékonysági szervezetekből a republikánus filantrópia intézményeivé váltak, azaz radikalizálódtak és politizálódtak.

A nők szép számmal vettek részt a Nemzeti Gárdában is (mint kantinosnők és ápolónők) és elkísérték férjüket, társukat a város környéki erődítményekre is. Sőt felmerült a felfegyverzésük is, ez volt (illetve lett volna) a híres: Amazones de Seine, a Szajna amazonjai „hadtest” – amelyről ma már tudjuk, hogy csak legenda.

De nem is ez volt a lényeg, hanem valami ennél sokkal fontosabb: a nők bekapcsolódása a közéletbe. Ráadásul egy olyan közéletbe, amely egyre radikálizálódott, lényegében már az ostrom kezdetétől a forradalmakból jól ismert kettős hatalom alakult ki Párizsban: a kormány csak névleg irányította a várost, Párizsban szerte ún. „Éberségi bizottságok” (Comités de vigilence) alakultak, lényegében a közvetlen helyi hatalom szervei, melyek „központi bizottsága” bírt tényleges hatalommal a városban. A Montmartre-on egy kizárólag nőkből alakult Comité is létezett Louise Michel és Sophie Poirier vezetésével (mindketten új-kaledóniai deportációban gondolkodhatnak el a Kommün bukása után a „köztársaság” nagyszerűségéről...). Emellett a Nemzeti Gárda helyi szervezetei és központi irányító testülete bírt jelentős hatalommal, mint a városban működő egyetlen hatékony katonai erő, illetve az ún. társadalmi klubok az egész városra kiterjedő hálózata. A részvétel elsőszámú helyei ezek a klubok voltak, a még a Második Császárság utolsó éveire jellemző „réunions publiques” népi, radikalizálódott örökosei (a felkelés Collège de France-a, ahogy a korban mondta egy szemtanú), minden fontos politikai iniciatíva tőlük eredt. Az a tény, hogy ezek a klubok a templomokban jöttek létre éppúgy sokkolta a reakció erőit, mint hogy ezekben a klubokban a női szónokok (a dolog annyira újdonság volt, hogy maga az „oratrice”, „szónoknő”, szó is korabeli neologizmus) főszerepet vittek, ahogy már a Kommün bukása után a katonai bíróság előtt az egyik kapitány fogalmazott: „az erkölcstelenség, a lopás és a gyújtogatás ezen hősnői templomaink szószékén bűneik propagálásra cserélték fel az Evangélium szavait”. Több tucatnyi ilyen klub működött Párizsban, általában megtartva a templom nevét (megfosztva természetesen szent előtagjától): Paul, Louis, Eustache (a „központi” klub), Ambroise, Sulplice, Séverin, Eloi, Germain-l’Auxerrois...A legnagyobb klubok népi negyedekben jöttek létre, azokban a ma is létező neoklasszicista stílusú templomokban, melyekkel a Második Császárság szórta tele az 1848 júniusi munkásfelkelés után a munkásnegyedeket, hogy visszatérítse lakóit a vallás (és a társadalmi rend) kebelére. 

Először fordult elő a modern kori történelemben, hogy ezek a klubok (legalábbis a többségük) nyitottak voltak a nők előtt is, akik tömegesen részt is vettek a  közvetlen demokrácia gyakorlásában. A helyzet újdonsága nem is abban állt, hogy a nők szerepet játszottak az eseményekben (ez korábbi forradalmak esetében is így volt), hanem abban, hogy az aktivitásuk nem korlátozódott arra a speciális szektorra, ami „női feladat” volt, azaz a család élelmezésére: míg az 1789-es októberi asszonyok menete éhség-menet volt, vagy 1793-ban a párizsi sans-culotte nők tömegei támogatták a „Veszetteket” elsősorban az ún. maximum-törvények miatt[5], addig a Kommün alatt egy valódi társadalmi-közéleti tér nyílt számukra: a varrónők, mosónők, háziasszonyok az ostrom, majd a Kommün alatt szónokok, a „közéleti emberek”, sőt katonák lettek (és a bukás után megalázottak, meggyilkoltak, bebörtönözöttek, pocskondiázottak, deportáltak..).

Mivel a férfiak többsége a Nemzeti Gárda keretei között „harcolt” (vagy legalábbis ott töltötte az idejét), április elejétől a nők gyakorlatilag többségben voltak ezekben a klubokban. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a Kommün ellenfelei, Edmond Goncourttól Maxime du Camp-on át az ifj. Alexandre Dumas-ig leírásaikban a nőkkel kapcsolatban mindig kiemelték azt a szégyenletes szerepet, amelyet ezek az egzaltált, beteges, hisztérikus nők játszottak a templomok szószékein. A reakció erőinek másik botrányköve a tanárnők voltak, akik felváltották az apácákat az iskolákban, „akik meggyalázták a gyermeki tisztaságot és a kegyelmes nővérek kezéből kiragadták az iskola tiszteletreméltó feladatait”.

A Kommün első intézkedései beváltották a nép a Kommünhöz fűzött közvetlen reményeit. Kétségtelen tény, hogy a Kommün a legtöbbet szociális ügyekben tette: a lakbér-hátralékok elengedése, a zálogházba tett kisebb javak visszaszolgálatása, a kantin-rendszer bevezetése elsősorban a hagyományos női feladatoknak számító ügyekben könnyítette meg a párizsi nép életét. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a rendelet, amely az árvák ellátásban nem tett különbséget a házasságban és a házasságon kívül született gyermekek között. Óriási gyakorlati jelentősége is volt annak, hogy a Kommün elismerte ezeknek a gyermekeknek a jogait. Szajna-megyéről (Seine) vannak pontos adataink: a születések negyede „illégitime” családban történt a korban – ennek oka nem csak a proletariátus antiklerikalizmusa, hanem a válás lehetetlensége is volt. Ez a rendelet lényegében a munkás családi modell állami elismerését jelentette, melynek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni, ahogy Arthur Arnauld, a Kommün tagja és történésze fogalmazott: „az antik macula bastardiae eltörlése véget vetett a római jog, az Egyház és a polgári törvénykönyv uralmának”. „Ez a dekrétum a nőt mind a törvények, mind az erkölcsök tekintetében abszolút egyenlővé tette a férfival és halálos csapást mért a házasság vallási-monarchikus (religioso-monarchique) intzéményére...egy férfi és egy nő uniója csak teljesen szabad lehet: egy ilyen unióban az erkölcsi kötelességek, akár jogok, csak kölcsönösek és egyenlőek lehetnek”.

A nőket közvetlenül érintő másik nagy ügy az oktatás-kérdése volt. Két szempontból is: egyrészt a fiatal lányok oktatása lényegében teljes egészében, ahogy Blanqui mondta, „a fekete hadsereg”, a papok kezében volt. A nők sokszor leírt virulens antiklerikalizmusa innen eredt: céljuk a magánélet kivonása volt az egyház hatalma alól, amely különösen a nőket tartotta gyermeki rabságban. A Kommün egyik „cementje” kétségkívül a lázadók harcos egyház-ellenessége volt. A fentebb említett hatvanes évekbeli rekrisztianizációs kampány éppen az ellenkező hatást érte el, különösen jellemző volt mindez a „magánélet felelőseinek”, a nőknek a körében. A Kommün alatt a korházakban is felváltották az apácákat a világi betegápolónők.

Korábban ez az oktatás a lehető legkevésbé volt tekintettel a tanulók, mondjuk így osztálykörülményeire. A Kommün, elsősorban az egyik ismeretelen nagy alakja, Marguerite Tinayre, aki többek között az első női tanfelügyelő is volt az 1848-as forradalom után, lényegében olyan szakiskolákat (écoles professionnelles) akart létrehozni, ahol az oktatás kiegészül gyakorlati ismeretek átadásával. De nem csak ilyen gyakorlati kérdésekről volt szó: a Kommün kulturális forradalmának az okatás forradalma éppen olyan fontos részét képezi, mint a termelési viszonyok átalakításának kérdése. Az oktatás közszolgálatként való felfogása, kötelezővé, általánossá és ingyenessé tétele, laicizálása, egy igen modern bölcsöde-program kidolgozása kiegészült egy valódi forradalmi oktatási programmal[6]: „megtanítani a gyerekeknek szeretni és respektálni társait, elsajáttítatni vele az igazságosság szeretetét, megtaníttatni vele, hogy műveltségre azért kell szert tenni, hogy hasznos lehessen a közösség számára.” Külön női bizottság alakult a női oktatás elősegítésére, elsősorban Paule Minck kezdeményezésére szakiskolák jöttek létre számukra (a leghíresebb a Montmartre-on, a Szent Péter templomban), a blanquista Edouard Vaillant által vezette oktatás bizottság pedig dekrátumba foglalta az egyenlő munkáért egyenlő bért elvét a tanárnők számára.

A nagy Emile Zola, aki újságíróként tudósított a Kommün alatt mind Versailles-ból, mind Párizsból, észrevételei, mint mindig, igen beszédesek: „A nők Párizsban igen turbulensek. Csaknem minden munkásháztartásban este a nő fennhangon osztja meg politikai véleményét, melyet nem egyszer rá is erőltet férjére. A családokban együtt olvassák az újságokat és általában nem éppen kíméletesek a fennálló hatalommal. Ez a lázadó női beállítottság teszi Párizst ellenzéki városból valódi forradalmi várossá. Egyetlen más városban sem hallottam, hogy a gyengébb nem ilyen magabiztossággal beszélt volna kormányzati ügyekről. Vagy: „Nem egyszer előfordult, hogy politikáról beszéltem ezekkel a hölgyekkel, mintegy irodalmi érdeklődésből. És sietek bevallani Önöknek, hogy a legtöbbjük tökéletesen tisztességes hölgy, kissé bőbeszédűek, de jó anyák és jó feleségek. Egyszerűen egy nagy városba születtek, az utca politikai vitáin nevelkedtek, miközben a húslevesüket kavargatták a Képviselőház legutóbbi üléséről vagy a következő kormányról csevegtek. Ez a vérükben van, a levegőben melyet lélegeznek, Párizs városának vibráló légkörében. [...] Figyelemmel kell lenni a szavaikra. Ők, ahogy Michelet írta, az igazság dühödtei. Amikor a férfi a puskát ragad, akkor a nő kikiabálja magából amitől viszket a tenyere, de ahhoz sem kell sok, hogy a klubok szószékére álljon, mint ahogy az sincs már messze, hogy ő maga is puskát, kardot vagy egyszerűen kést ragadjon.”

A Versailles-i propagandában a kommünár nők többsége lényegében vagy igen laza erkölcsű nő volt, vagy egyenesen prostituált. Valójában természetesen ennek éppen az ellenkezője igaz: számos kerületi klubról tudunk, amely női szónokok beszédének hatására egyenesen be akarta tiltani a prostituciót (ilyen javaslatokat küldtek a központi Kommünnek), a bordélyházakat pedig több kerületben is bezárták. A Kommün számára nem nagyon volt kérdéses, hogy a prostitúció igazi áldozata maguk a prostituáltak[7], ahogy Louis Michel hívta harcba őket a Nemzeti Gárda parancsnokai hezitálása ellenére: „ők a régi világ legszomorúbb áldozatai, nekik van a legtöbb joguk harcolni az új világért”.

A Kommün alatt megjelent egyetlen kimondottan női sajtótermékről tudunk: a Le Père Duchêne c. lapnak, melyet a Forradalom hasonló hangvételű Le Père Duchesne c. hébertista újság mintájára hoztak létre, jelent meg „női változata”, La Mère Duchêne (később La Mère Duchêne, marchande de poissons) címmel, nyolc oldalas brosúra formájában. Az alaplapjához hasonlóan szabadszájú, népi hangvételű lap lényegében a proletárnők érzelemeinek szószólója kivánt lenni: „Mère Duchêne kezd dühbe jönni” (április 3.), „Mère Duchêne szomorú. De nem sír. Dühöng!” (május 4.) „Mère Duchêne harcba indul a monarchák, a kapitalisták, a papok és a katonák ellen” (május 18.)  

A Kommünben akítvan részt vett nők szociális összetételéről képet kaphatunk a végül perbe fogott kommünár nők statisztikája révén. Összesen 1051 nő került bíróság elé, ha a levonjuk belőle a 256 „prostituált” számát (mint láthattuk Versailles számára a társadalmi lázadás és az gyenge erkölcsök egymást feltételezték), akkor a következő adatokat kapjuk: a nők 37 százaléka a textiliparban dolgozott, 8% a cipő és kesztyűiparban, 4% a luxuscikkek („articles de Paris”) iparában, 13% mosó- és vasalónő, 10% napszámos, 11% háztartási alkalmazott, 8% kiskereskedő volt. Azaz a Kommün elsősorban és mindenekelőtt a munkásnők ügye volt, másrészt ezek a számok nagyjából megfeleltethetők a teljes népességben levő arányoknak is, azaz a Kommün a város női munkássága egészének az ügye lehetetett. A női munka ekkor már távolról sem ritka jelenség: az 1860-as évek végi összeírások adatai arra engednek következtetni, hogy a mintegy 700.000 párizsi, megfelelő korban levő, nő közül 350.000 dolgozhatott (ebből nagyjából 100.000 háztartási alkalmazottként vagy házmesternőként). Jelentős proletár női lakosságról volt szó, amely a számok tanulsága szerint valóban „csinálta a Kommünt”.

A Kommün minden elégtelensége ellenére egyet biztosan megtett: elismerte hogy mindkét nem megteheti a maga hozzájárulását egy új világért, a társadalom egy új formájáért. Először járt kéz a kézben a női emancipáció és a társadalmi forradalom. Ez két dolgot is jelentett: a Kommün nőinek hősiessége nem csak egyéni bátorság kérdése volt, hanem valami sokkal több, annak egyértelművé tétele, hogy tisztában voltak vele: minden követelésük kifutása a Kommün sorsától függ. A nők részvétele azt is jelentette, hogy megkérdőjeleződött a társadalmi felépítmény egyik legfontosabb eleme, a nemek közti hierarchia – másrészről: éppen a társadalom megremegése tette lehetővé a részvételüket.

 

Az „Union”

 

A Kommün történetének egyik ma sem teljesen tisztázott kérdése a „Párizst védő és a sebesülteket ápoló nők szövetsége” (Union des femmes pour la défense de Paris et les soins aux blessés, továbbiakban: Union), azaz a forradalom női proletárszervezetének születése. Sokáig a marxista történészek egyszerűen az Internacionálé „női szekciójának” tekintették. Ez a feltételezés azonban nem túl valószínű: az Internacionálénak soha, sehol sem volt „női szekciója”, az Union a Kommün ideje, azaz fennállása, alatt semmiféle kapcsolatban sem állt a londoni Főtanáccsal, ellenben nagyon is erős szálak fűzték magához a Kommün Központi Tanácsához. A mostani vélemények szerint az ostrom során a nők által betöltött szerepek intézményesüléséről lehetett szó az Union kapcsán, nyilvánvaló, hogy az Internacionálé női tagjainak elsődleges szerepük volt a dologban, de hogy lett ebből az egész városra kiterjedő (legalább) több száz taggal bíró szervezet? A legvalószínűbbnek az látszik, hogy a meglevő polgári, humanitárius szervezetek töltődtek fel munkásnőkkel és az Internacionálé női tagjaival (és így persze radikálizálódtak).

Az április 11-én létrejött szervezet alapító nyilatkozata alighanem a legradikálisabb („legszocialistább”) szöveg az Kommün teljességében: lényegében leszögezi, hogy a női felszabadulás csak a Kommün védelmével és a kizsákmányolás és a tőke uralmának a végével képzelhető el. ”A mostani harc egy örök antagonizmus utolsó fejezete, a jog és az erő, a munka és a kizsákmányolás, a nép és a hóhérai között dúló harcé. A Kommün célja: „soha többé kizsákmányolókat, soha többé urakat, munkát és jólétet mindenkinek, a nép kormányzást önmaga által....szabadon dolgozva élni, vagy harcolva meghalni.” „Párizs polgártársnői, a Nagy Forradalom örökösei, akik a nép és az igazság nevében Versailles-ba mentek, hogy fogolyként hozzák vissza XVI. Lajost; mi, a francia nép anyái, lányai és nővérei meddig tűrjük még, hogy a nyomor és a tudatlanság ellenséggé tegye fivéreinket? Polgátársnők, a kocka el van vetve: győzünk, vagy meghalunk.” Vagy a szervezet május hatodikai kiáltványa: „Munkások, munkásnők, még egy utolsó erőfeszítés hogy véget vessünk mindörökre a kizsákmányolásnak és a kizsákmányolóknak. Éljen a szociális Világköztársaság! Éljen a Kommün!”

Még érdekesebb az Union első üzenete a Kommün Tanácsához: „a forradalom célja elpusztítani az összes privilégiumot és egyenlőtlenséget...a nemek közötti különség olyan antagonizmus, melyen alapszanak az uralkodó osztályok privilégiumai”. Utóbbi megállapítás már-már félelmetesen modern, lényegében minden mai feminista elmélet és gyakorlat egyik alaptétele! Alighanem ez valóban történelmi pillanat lehetett 1871. április 11-én, a Temple utca 79-es szám alatt, a Larched teremben: egy proletár nőszervezet kinyilvánítja, hogy minden hatalom alapja a nemek közti egyenlőtlenség, azaz az osztályérdek és a „gender” ugyanannak a harcnak a két, egymással közvetlen kapcsolatban levő aspektusa.

Nehéz találni jobb szimbólumot annak alátámasztására, hogya Kommün sok tekintetben egy hatalmas népi mulatság is volt, egy elképesztő forradalom, ahol lényegében bármi (és az ellenkezője) is megtörténhetetett, mint az, hogy egy orosz arisztokrata hölgy lett a forradalom alighanem - mind elveiben, mind gyakorlatában - legszocialistább szervezetének, egy proletár nőszövetségnek a vezetője. Mert Elisabeth Dmitrieff[8] valóban az volt: ő volt az Union "politikai komisszárja", a Kommün Vera Pavlovája, alighanem az Union összes politikai-ideológiai kiadványának szerzője. Marx Russian Lady-je az Internacionálé második küldöttje volt (a Tanács először Auguste Sérailler-t küdte Párizsba, aki a Kommün Tanácsának is tagjává vált áprilisban, azonban Londonnal a kapcsolata megszakadt), a Genfből ismert Malon (a korabeli francia munkásmozgalom egyik vezető alakja) "vezeti be" a párizsi körökbe. Elisabeth gyakorlatilag egy hét alatt a női mozgalom vezetőjévé válik és megtisztítja a női mozgalmat az ostrom alatti szervezetekben aktív szerepet játszó patronneuse-öktől (jótékonykodó burzsoá hölgyektől). Kevéssé kérdéses, hogy az Union Dmitrieff műve volt: a szervezet a marxi Internacionálé koncepcióját valósította meg nem csak eszmei tekintetben, hanem szervezetileg is. Erősen központosított, autoriter szervezet volt (ráadásul egy személy nagy befolyása is érvényesült benne), amely például nem általott mondjuk André Léo-t nyilvánosan "helyre tenni", aki elkövette azt a borzasztó bűnt, hogy a női munka szervezésében nem akart kizárólagos helyet biztosítani az Unionnak (a "montmartre-iak”, mint Louise Michel vagy Anne Jaclard, inkább a női oktatás megszervezésével foglalatoskodtak, így nem jelentettek közvetlen konkurenciát[9])...A későbbi visszaemlékezések is igen kétarcúak Dmitrieff szerepét illetően: mindenki elismerte munkabírását, elkötelezettségét és képességeit (elsősorban kiválóan beszélt: egy forradalomban pedig a szavak sokat számítanak), mindazonáltal nem kevesen nézték ferde szemmel, hogy ez az arisztokrata voltára némileg rá is játszó dáma egy női munkásszervezet élén „forradalmat játszik". Tinagray egyenesen orosz kémnek tartotta később (ez nyilvánvaló képtelenség), Lissagaray művének második, megszelídített, kiadásban igen visszataszítóan ír az első kiadásban még becsült enigmatikus orosz hölgyről...

A kommün alatt 21 éves Elisabeth az "Union Végrehajtó Bizottságának főtitkára" hangzatos címével szignózta a szervezet legfontosabb kiáltványait: a nők harcba szólítását, az Union többé-kevésbé "közhatalmi elismerését", a Munkaügyi Bizottságnak tett javaslatokat, a női munka megszervezésének tervezetét, a női szakszervezetek alakításának megkezdését, illetve végül a barikádokra való felhívást. Maga Dmitrieff is fegyverrel harcolt, ehhez sem férhet kétség: ő menti ki a végső napokban a sebesült Frankelt a Faubourg Saint-Antoine utcai egyik utolsó barrikád mellől, együtt menekülnek el, Dmitrieff Svájcon át Oroszországba.

Visszatérve az Unionra: a szervezet közvetlen kapcsolatban állt a Kommün Tanácsával is, elsősorban Frankel Munkaügyi Bizottágával[10]: nagyon úgy tűnik, hogy a Kommün alighanem legszocialistább társadalmi tervét, lényegében a női munkahelyek kollektivizálását maga az Union (legvalószínűbben Dmitrieff) javasolta a bizottságnak, mely végül elfogadta azt.

Az Union követelte a nők részvételét a forradalomban és ehhez kérte a Kommün segítségét – amely nem is tagadta meg ezt tőle. Egyrészt lényegében intézményesítik a szervezetet a Kommün mellett: a „nőket érintő kérdések” felelősei lesznek tulajdonképpen az Union kerületi szervei. Másrészt, és ez jóval fontosabb, a munkaszervezés kérdésében alapvető jelentőséget szántak (elsősorban az ezért felelős Frankel által irányított Munkaügyi Bizottság) az Union szerveinek. A női munka megszervezésének a kérdése igen jelentős a Kommün „szocialista” jellegének a megítélése szempontjából is. Itt látszik talán leginkább a társadalmi újraszervezés gondolatának a megvalósulása: már nem a rossz emlékű 1848-as nemzeti műhelyekről van szó, azaz mintegy jótékonysági okokból munkát adni a munkanélkülieknek, hanem a társadalom átalakításáról, a munkások (itt: a munkásnők) kezébe kerülő termelési kollektívákról. A Kommün átveszi az ostrom és a forradalom ideje alatt elhagyott műhelyeket (egyébként kártérítést fizet a tulajdonosoknak...), elsősorban a textilipariakat átadja az Union által szervezett női munkások kollektívái kezébe és munkával látja el őket. Ezekben természetesen az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elve uralkodik. A tervek szerint nem csak a termelési viszonyok átalakítása volt a cél, hanem a munkavégzés formáié is. A korbeli hosszú munkanapokat és embertelen munkakörülményeket felváltani humánusabb viszonyokkal, hiszen „a fizikai erőt kimerítő munka mindenképpen maga után vonja a morális erő kimerülését is.” A társadalmi reorganizációnak a célja pedig aligha lehetett volna egyértelműbb: „a cél a munkás számára biztosítani a termelés eredményét, kivonva azt a kizsákmányoló tőke járma alól...biztosítani, hogy a munkások saját maguk irányítsák ügyeiket...cél a két nem közti minden konkurencia megsemmisítése, hiszen az érdekeik magától érthetődően azonosak”.

Az Union igen jól szervezett volt egyébiránt: kerültenként létezett egy 11-11 tagból álló comité-ja, amely főszabály szerint naponta ülésezett. Lényegében az Union legfontosabb feladata a feladatok kiosztása nőtagjai között, hogy ki, mit tehet a Kommün érdekében. Gyakran a Kommün helyi szervezetei mellett tevékenykedtek közvetlenül, szerepüket nagyjából úgy lehet leírni, mint a „női ügyekkel” foglalkozó képviselőkét.

Maga az Union kétségtelenül munkásszervezet volt: a vezetői és a kerületi vezetői is munkásnők voltak. Pontos számot nem ismerünk, a történészek három-négyszázra teszik a tagjai számát. Nagyon keveset tudunk arról, hogy vajon más „szocialista” nők miért nem léptek be a szervezetbe. Edith Thomas azzal a feltételezéssel él, hogy sokaknak nem tetszett a szinte monolitikus párt mintájára felépített, kizárólagosságra törő, centrális struktúrával bíró, egyszemélyi vezetés alatt álló szervezet: ez nem tűnik valószínűtlennek, de nem is bizonyítható.

Az Union számára, a klubokban való részvétel startégiai kérdés volt: a propaganda-kiemelkedő terepét látták benne, alighanem joggal. Az Union „küldötteinek” (mint a leghíresebb és legradikálisabb „clubiste” Nathalie Lemel vagy Blanche Lefevre, a rettegett „blanchisseuse”) a szájából olyan dolgok hangozottak el itt a társadalmi átlalakulással, vagy a nők szerepével kapcsolatban, amelyek szintén a Kommün legradikálisabb szövegei közé tartoznak. Egyrészt szociális területen, másrészt vad antiklerikalizmusukkal tűntek ki, egyszerre proklamálták az ész hatalmának eljövetelét és követelték a „szürke növérek” (az apácák) kiűzést a templomokból. Az Union nem csak teroretikusan volt a Kommün talán legradikálisabb (itt: legszociálisabb, legosztályharcosabb) szervezete (a Frankel-féle Munkaügyi bizottság mellett), hanem a gyakorlati propagandában is: „a műhelyek a mienk lesznek, miénk a munkaeszközök: az erőfeszítéseink gyümölcseit mi fogjuk szétosztani magunk között...Proletárok, újjá fogtok születni!” „Soha többé főnököt, aki úgy kezeli a munkásokat, mint termelőgépeket! Munkások egyesülésését!”

A Frankel-féle bizottság május 10-én egyértelműen és nyíltan helyi női szakszervezetek (chambres syndicales) alakítására szólított fel: erre már nem maradt idő, az alakuló központi gyűlést akkora tűzték ki, mely napon Versailles Párizsra támadt, de mindenestre tény, hogy ez a nők teljes egyenlőségét jelentette volna a munkásmozgalom (legalábbis) szakszervezeti szárnyában – mint jól tudjuk erre még évtizedeken keresztül nem került valójában sor.

A Kommün fennállásnak rövid ideje alatt csak a rendelkezésre álló műhelyek felmérése történt meg, mindösszesen pár műhelyről tudunk, ahol valóban megindult a női kollektívák irányítása alatti termelés (elsősorban egyenruhák varrásáról volt szó). A dolog jelentősége mégsem elhanyagolható, hiszen a lehető legtisztábban mutatja meg számunkra mi volt a Kommün: a lehető legnehezebb körülmények között a termelés és a társadalom teljes átalakításnak radikális kísérlete.      

Másrészről, ha volt Marxnak valamiféle - természetesen közvetett - befolyása a Kommün eseményeire az alighanem éppen Dmitrieff (és persze Frankel) eszméiben és gyakorlatában öltött testet: e révén talán megkockáztathatjuk, hogy az Union, szélesebb értlemben a "szervezett, szocialista nőmozgalom" volt a Kommün "legmarxistább" összetevője.  

Ápolónők, kantinosnők, katonák...

 

Nyilvánvalóan durva túlzás volna azt állítani, hogy akár az Union, akár a női tagokkal vagy talán többséggel is működő "Comité"-k, de akár a társadalmi klubokban való női részvétel lefedte volna a Kommün idején létező női politikai-társadalmi aktivitást. Noha a marxista történetírás sokáig elsősorban az Unionra helyzete a hangsúlyt (annak az Internacionáléval való feltételezett kapcsolata miatt), már az is igaz, hogy a klubokban fellépő, az azokat látogató nők ezreinek csak az elenyésző része lehetett az Union tagja. Az pedig még inkább igaz lehet, hogy még a klubok női tagjai is csak a Kommün alatti női aktivitás csekély részét jelentették: szinte semmit nem tudunk a Kommünben szerepet vállalt nők névtelen-arctalan sokaságáról[11]. Alighanem jellemző lehet a helyzetre, hogy a Kommün "vörös legendájának" egyik alapkönyve[12] egy valóban a "népből" (mondjuk így: a munkásarisztokráciából, Victorine B. Internacionálé tag) érkező beszámoló nem is tud az Union létezéséről, a klubok meg sem említődnek, Louise Michelről is ennyi szerepel a könyvben "nem ismertem...nem tudtam a nők mozgalmairól sem, sohasem tettem be a lábam egyetlen népgyűlésre sem". Victorine B. kantinos, majd betegápoló a Nemzeti Gárdában, "mint nő” feloldódik a kommünárok tömegében, teszi a dolgát, amit egy nő tehet a korban. Alighanem tipikusabb részvétel ez, mint az Union tagjaié. Mindenesetre az is elmondható, hogy szemben a Nemzeti Gárdával, a klubokkal, vagy akár magával a Kommünnel (mint történelmi eseménnyel), a női részvétel valóban szinte kizárólag proletár-jellegű (és nagyon kis részben, mondjuk így non-konformista értelmiségi).

Mint láttuk már az ostrom ideje alatt Párizs nőinek is egy része is mozgósíttatott, azonban mint ápolónő vagy kantinosnő – azaz a lehető leghagyományosabb női szerepekben. Jóllehet az is igaz, hogy a Nemzeti Gárda, mint népi mílicia, esetében ezek a szerepek nem mindig különültek el a valódi katonák funkciójától: túl a részvétel politikai motovációin az is komoly szerepet játszhatott a nők magas számában (elvileg minden bataillon mellett négy ápolónőnek kellett lennie – minden bizonnyal legtöbbször több volt belőlük) az is szerepet játszhatott, hogy az ápolónők ugyanannyi zsoldot kaptak, mint a Gárda férfi harcosai.  

A Kommün mítoszában kulcsszerepet játszik a női részvétel kérdése a harcokban. Negatív oldalról természetesen ez a kommünárok abszolút barbárságának egyik megjelenése formája volt, míg a másik oldalról a heorizmusnak, a végső kitartásnak és annak szimbóluma, hogy a női részvétel azt is jelentette, hogy Versailles valóban az egész párizsi néppel került szembe a harcok során. A Kommün egész történetére igaz, hogy a későbbi reprezentációk gyakran összekeverednek magával a történelmi valósággal (gyakran még történészek is forrásként kezelnek például a női harcosok esetében litográfiákat...). Ez éppen abból a jelenségből fakad, hogy a Kommün a kortársak és a későbbi generációk számára is „két világ harcaként” jelent meg, ahol kevésbé a történelmi igazság számít, mint „a jó és a rossz” bemutatása.

Mindkét részről némileg anekdotikussá vált a dolog: számtalan ábrázolásban, reprezentációban a nők szinte mint élő allegóriák jelennek meg, mint zászlótartók (vörös természetesen) egy barrikád vagy a Nemzeti Gárda egy csapata élén. Ez az allegória még erősen 1789/1848-as: a frígiai sapka, ugyanaz a vehemencia az ábrázolt női alak attitüdjében és kifejezéseiben, ahol a mell, a mellkas vagy a comb meztelen, de sohasem az egész test, mint az ókori Vénusz esetében. Ez az allegória fiatalos, szabados és harcias, ez a nőalak szinte a Kommün megszemélyesítőjévé vált (a Kommün nőnemű – ez aligha lehet kérdéses), de ez még a Liberté-République-Révolution női allegóriája. A Kommün ebben is inkább a XIX. századi forradalmakra hajaz: mint jól tudjuk, később ezt az allegóriát a szocialista mozgalom elég alaposan elhagyta a maszkulin proletárférfi alakjáért...

Mennyi nő harcolhatott valójában a Véres Hét alatt a Kommün barrikádjain? Igen nehéz számot mondani, Malon vagy Louise Michel tízezer nőről beszél, ez talán túlzás: ellenben nagyot nem tévedhetünk, ha pár ezerre tesszük a számukat. A végső harc apokaliptikus hangulatában bizonyos, hogy nem kevés nő ragadt fegyvert a Kommün védelmében, vagy éppen a város utcáin biztatta harcra a férfiakat (egy beszámoló szerint a párizsi nők a valóban végítéleti hangulatban szinte az antik drámák kórusaként „hergelték” a férfiakat: „Ton pavé, citoyen”, „Fogd az utcakövedet, polgártárs”). Ma már úgy tűnik, hogy az egyik leghíresebb legenda a Blanche-téri női légióról (ahol egy „több száz főből álló női légió” órákon keresztül állta volna a barrikád ostomát, az „eseménynek” egyébiránt sok ábrázolása van, hol Dmitrieff, hol Louise Michel irányítja a harcot): legenda csupán. Bizonyítékaink vannak azonban arról, hogy talán szervezett „női egységek” is létrejöttek: az Union a barrikádokra hívta tagjait a szervezet központjában, a XI. kerületben, a XII. kerületben több szemtanú is látott nagyjából száz fős, csak nőkből álló légiót. A különböző szemtanúk a Racine, az École de la Médecine, a Pot-de-Fer, Mouffetard utcáit, a Panthéon vagy a Chateau d’Eau (ma: République) terét emlegetik, ahol a nők „harcoltak, akár a démonok”. A női áldozatok igen magas száma[13] is arra mutat, hogy elég sok nő harcolhatott a barrikádokon, Malon mintegy 4.000 kivégzett nőről tud, ezt ma már nehéz igazolni, de a nők csoportos agyonlövése minden szemtanú szerint igen gyakori volt, olyannyira, hogy még a jobboldali „Le Figaro” is indignálódott az ügyben, jóllehet aztán megnyugtatta magát, hogy csak prostitutáltakról volt szó...

A szerencsésebb kommünár nőket miután végig vezették őket Párizson, ahol a burzsoá tömeg gyakran gúnyolta és leköpdösdte őket, a Gare de l’Ouest (ma: Montparnasse) pályudvarra gyűjtötték össze, ahol gyakori volt a fizikai erőszak, az embertelen körülmények miatt a foglyok közül számosan elvetéltek, megőrültek. A végállomás többnyire a hírhedt Satory-laktanya volt.

Valószínűleg a tömeges kivégzések nagy száma az oka annak, hogy megdöbbentően kevés nőt citáltak bíróság elé, mindösszesen 1051-et, ebből is csupán 133-at ítéltek el végül. Gyakran megesett, hogy valakit azért sújtottak több éves börtönbüntetéssel, mert tanárnői állást vállat a forradalom alatt, vagy éppen „propagandát fejtett ki a Kommün mellett”, „sértegette a Versailles-i kormányt”. Ahogy a forradalmak után lenni szokott, az ellenforradalom szemében minden illegitim, ami a forradalom alatt legitimnek számított, hiszen nem ismeri el annak törvényeit, rendőrségét, hadseregét és így tovább. Ezért minden forradalmi aktivitás: köztörvényes bűncselekmény. Semmiségekért szabtak börtönbüntetéseket, vagy éppen deportációt. A legsúlyosabb büntetés az Új-Kaledóniába való deportáció volt vasketrecekben, ez 20 nő osztályrésze lett (köztük Louise Michelé), akik esetében bizonyítottnak látták, hogy fegyverrel harcolt a Kommün pártján.  

A reakció képzeletvilágának szerves részét képezte a Magyarországon kevésbé közismert „gyújtogató” (pétroleuse) nő figurája, amely a Párizsi Kommün eltiprásakor öltött formát: ők volnának azok a nők, akik a Kommün bukásakor petróleumot locsoltak volna a városban szerteszét, hogy lángba borítsák Párizst. Ez természetesen csak kitaláció volt, mint ahogy ma már az is közismert: a Kommün idei tűzvészek nagyon kis mértékben voltak köszönhetőek a kommünároknak, jóval inkább a várost igen barbár módon ostromló Versailles-i csapatoknak (két nagy kivétellel: a Városházát valóban ők gyújtották fel, hogy a Kommün székhelye „ne jusson az ellenség kezére”, a Tuileriák-palotáját pedig azért „mert nincsenek többé királyok, nincs szükségünk palotákra sem”). A „gyújtogató” nő alakja egyértelműen költött, noha a ez persze nem akadályozta meg Versailles biróságait, hogy két „pétroleuse-pert” is rendezzenek, összesen négy halálos ítélettel. Sokáig a pétroleuse a reakció Kommün-reprezentációjában kulcsszerepben volt, mint a külvárosok szégyentelen teremtményei, részeg bacchánsnők[14], hisztérikus Messzalinák, pokoli boszorkányok (általában ördögi külsővel abrázolják: gonosz kis öregasszony vagy éppen ellenkezőleg démoni szépség képében).

A harcokban való női részvétel esetében a valóság valóban táplál egy mítoszt: a Kommün női mintegy megtestesítték, megszemélyesítették ezt a társadalmi forradalmat, amelyet a rend erői vérbe folytottak. Jól tudjuk, hogy maga a Kommün története is a proletariátus mártíromságának az egyik szimbólumává vált, a Kommün női harcosainak históriája pedig alighanem az egyik legheroikusabb fejezet a proletármozgalom vagy a nép felkelések történetében. És hát melyik királynőnek voltak olyan udvari költői, mint Hugo, Verlaine vagy Rimbaud, ahogy Párizs mosónőinek, varrónőinek, tanárnőinek vagy épp volt prostituáltjainak?

 

„If the French nation were composed by only the French women, what a terrible nation it would be” (The Times, 1871. május 19.)

 

Az angolszász (elsősorban amerikai) feminista, „gender”-történészek figyelme nem véletlenül fordult a Kommün felé: köztudott jelenség volt, hogy a Kommün alatt „a nőkkel történt valami”. Míg a francia történészek inkább arra hajlottak, hogy valóban nem volt ez igazán forradalmian új, hiszen a női egyenjogúság nem valósult meg (például a szavazati jog szóba sem került), az pedig, hogy a nők is résztvettek a forradalom különböző eseményeiben nem volt olyan félelemtesen nagy újdonság. Létezett ilyesmi 1789-1795 között, de éppen 1848-ban is.

A formális francia felfogással szemben (a nők a politikai jogok tekintetében nem voltak egyenlőek a férfiakkal), az angolszász történészek máshogy közelítik meg a kérdést: vajon a Kommün alatt a tradícionális „gender”-kategóriák is feloldódtak-e (legalábbis) részlegesen? Hiszen az aligha tagadható, hogy a hagyományos szociális kategóriák feloldódtak, nem is részlegesen: a Kommün valódi társadalmi forradalom volt, ahol (most a „szocialista jellegéről” szóló évszázados vitákat félretéve) egy valami azért biztos volt: a hatalom a nép, az alsóbb néposztályok kezébe került. A szociális hierarchia valóban megingott, a Föld fordult ki a sarkából erre a 72 napra. Ezzel egyébiránt természetesen mind a kommünárok, mind ellenségeik tisztában voltak: a Kommün megdöbbentően véres eltiprása, az ezt körbevevő elképesztó propaganda-hadjárat mind arra utal, hogy itt valóban egy új világról volt szó (érdekes megállapítanunk, hogy ehhez képest a Kommün gyakorlati intézkedései milyen mérsékeltek).

Például M.P.Johnson tétele az, hogy az állampogárság egy új, forradalmi deficníciója (revolutionary vision of citizenship) nem csak a társadalmi hierarchiát robbantota fel, de a Kommün új, forradalmi állampolgárság-definíciója megváltoztatta a XIX. században fennálló nemek közti hierarchiát is. A Kommün alatt az volt „állampolgár” (azaz a Kommün, a város politikai közössége) tagja, aki harcolt a Kommünért, ebből következik, hogy a választójognak oly kis jelentősége volt ebből a szempontból – úgy tűnik, hogy maguknak a kommünároknak a szemében is. Ebben az értelmben mondhatjuk, hogy ha a női absztrakt egyenjogúságról szóló deklarációk ritkák, azonban nagyon is gyakoriak azok, melyek résztvételt követelnek a nők számára a Kommün életében: azaz az egyenjogúság ez utóbbiban valósult meg. Ez borította fel a hagyományos nemi distinkciókat: a „nő” és a citoyenne között nagy különbség volt, utóbbi a politikai közösség tagja lett azáltal, hogy kommünár volt[15].

Mit érthetünk hát a woman’s citizenship fogalmán (Jones-Vergès)? Hiszen tény: a nők sehol sem voltak jelen a hivatalos politikában (még a legalapvetőbb szinten sem, azaz nem volt szavazati joguk), a Központi Tanács egyetlen tagja sem volt nő, a bizottságokban is elenyésző volt a számuk (elsősorban a Vaillant-féle oktatási bizottságban voltak jelen, de mint láthattuk, helyi szinten az Union képviselői is lényegében közhatalmi feladatokat láttak el – azonban az is igaz, hogy csak a hagyományosan „női ügyekben”). Egyébiránt a Kommün kétségkívül igen aktív volt a női köveléseket illetően, mint már szóltunk róla: okatás, özvegyek, árvák, kollektívák...A váláshoz való jog elismerését alighanem csak az idő rövidsége akadályozta meg. Azaz nem lehet vitás, hogy a női kérdések rendezése nagyon is részét képezte a Kommün társadalomátalakító programjának.

Mint ahogy az is fontos igazság, hogy noha a Kommün „választott forradalom volt” (mint ismeretes nem csak a létrehozása történt demokratikus úton, hanem még „időközi” választásokat is tartottak, a tisztségviselők visszahívhatóak voltak stb.), maguk a választott testületek jóval kisebb szerepet játszottak, mint egy hagyományos közvetett demokráciában. Tulajdonképpen még a Kommünre is igaz, hogy az intézményesített politika világában alig voltak jelen nők, azonban ennek a társadalmi forradalomnak éppen az volt az egyik legfontosabb jellemzője, hogy az intézmények igen csekély szerepet játszottak benne. A Kommün létrehozott egy másik közéleti teret (pontosabban közéleti terek sokaságát), ahol pedig a nők nagyon is jelen voltak. A közhangulat is gyökeresen megváltozott: teljesen letűntek a még a 48-as forradalomra is jellemző, a politizáló nőkön való tréfálkozások[16], a hivatalos iratokban a legtöbbször a nép megszólítása citoyen/citoyenne, a Kommün nagyon is kész volt elősegíteni a nők önszerveződését egész a szakszervezetekig, számos a női egyenjogúságot hirdető szöveg jelent meg a 72 nap alatt, a társadalmi klubok a női egyenjogúság kész tény volt és így tovább.

A női egyenlőség a kommünár nők számára alighanem valóban nem valamiféle absztrakt jogi egyenlőséget jelentett, hanem az egyenlő részvételt a nők számára a Kommünért való küzdelemben. Ezt végül is a Kommün valóban megvalósította: a párizsi nőket senki sem akadályozta meg hogy az életüket adják a Véres Hét alatt.... A nők fegyveres harcban való részvételének természetesen nem csak a Kommün mítoszának szempontjából van jelentősége. Ha igaz, hogy női tömegével harcoltak a Kommün oldalán, akkor igaz lehet, hogy a nemi hierarcha valóban megdőlni látszott egy igen komoly kérdésben: az erőszak férfi-monopóliumát illetően. Komoly érvet jelent mindez a „revolutionary citizenship” mellett is: nem a választójog volt itt az elsődleges kérdés, hanem a társadalmi forradalomban való részvétel, amely a nők számára is lehetséges volt, egészen a fegyveres harcig.

Még egy ügyben igazolni látjuk a fentieket: egy, az események alatt Párizsban maradó, a Kommün iránt forró ellenszenvet tápláló burzsoá üzletasszony emlékiratát említhetjük. Céline de Mazade, aki érdekes módon a Kommün alatt nem is említi a nőket, számára túl nagyok a szociális különbségek, hogy egyáltalán észrevegye őket, a bukás után nagyon is véres bosszút követelt, amelyben a nőkkel sem kivételezne: a nők is pont gyanolyan szörnyetegek voltak, ugyanaz a bosszú jár nekik. Sok férfi megfigyelő említi ezt a tényt: a burzsoá nők vérszomjasságát. Nem is ez az igazán érdekes, hanem az erre való férfi-reakció. Jellemző, hogy többnyire elítélik, éppen abból a nemi előítéletből, mint ahogy a Nemzeti Gárda egyes tagjai sem akartak látni női harcosokat: ez nem a nők terepe. Egy másik anti-kommünár női memoáríró, Blanchecotte hasonló elveket fogalmaz meg: sem a kommünár nők, sem ezek a vérszomjas burzsoák nem is igazi nők, “créatures”, egy valódi nő egyik oldalon sem bocsátkozik harcba. Azaz a korban mindenki tisztában volt vele, hogy a női részvétel és a szociális hierarchiák megrendülése: összefügg egymással.

Igen, a fennálló rend számára a veszedelmet politikai-társadalmi síkon a szociális forradalom, mondjuk így, személyes-individuális szinten a női egyenjogúság jelentette. Ez lehet a hátterében annak a ténynek, hogy a bukás után a női foglyokat milyen vadállati módon kezelték (a korban ez a legkevésbé sem volt szokásos): magát a forradalmat akarták megbüntetni, a rend visszállítása – a hatalom visszaállítása a nők felett. A nők uralása – uralása a forradalmi városnak. A reprezentációban is azért ilyen fontos a nők szerepe (mindkét oldalról), így ebből a szempontból valóban mindegy, hogy a pétroleuse alakja létezett-e, valóban fel akarták-e gyújtani a várost a reményvesztett munkásnők: a büntetésüket mindenképpen megszolgálták. William Gibson, egy amerikai szemtanú idéz egy esetet, amikor egy nőt, akit azzal vádoltak, hogy negyven katonát mérgezett meg, „elvitték a házához és az ajtaja előtt lőtték agyon, hogy példát statuáljanak”. Alighanem a nők számára is világos lehetett az üzenet: „természetellenes, hogy nem vagytok otthon”. Ugyanez volt a helyzet a bukás után bíróság elé került kommünár nőkkel: a bíróságok rendre rákérdeztek a “természetellenes szexuális viselkedésükre” (ezen egyszerűen azt is érthették, hogy valaki egy bizony kor után nincs férjnél), mi mást jelenthetett mindez, mint hogy a rend erői számára egyszerűen a természettel ellentétes volt a kommünár nők viselkedése, mint olyan. Szinte biológiai magyarázatot kerestek rá.

Ennél talán érdekesebb és valóságosabb felvetés, hogy a Kommün talán inkább mást és többet jelentett a női emancipáció történetében: egyszerre volt túl a munkásmozgalom felfogásán (azaz a női emancipáció a munka által) és a republikánus koncepción (női egyenlőség az egyenlő jogok által). Túl a munkásnőn és túl az állampolgáron, túl a bérmunkán és túl az államon: egy valódi társadalmi forradalomban legalábbis a horizonton feltűnt a nők valódi felszabadulása.

 

„Azért voltam a Kommün híve, mert ez a társadalmi forradalmat jelentette” (Louise Michel)

 

Az igazság alighanem valahol félúton van az írásunk elején idézett André Léo és Benoît Malon szöveg között:  a Kommün nem volt „nők nélküli forradalom”, de nem volt a nők teljes felszabadulásának megvalósulása sem. A Kommün kulturális forradalmában a  nő emancipáció problémája hangsúlyosan előtérbe került: először járt kéz a kézben a női emancipáció és a társadalmi forradalom. Ahogy a Kommün a híres meghatározással a társadalmi forradalom „csírájaként” jellemezhető, úgy beszélhetünk a valódi nő emancipáció biztató kezdeteiről is 1871 Párizsában.

A női emancipáció történetében is nagyjából ugyanaz a helyzet a Kommün esetében, mint általánosságban: a Kommün inkább a vége valaminek, mint a kezdete, a „városi negyedek női lázadásának” alkonya, nem a (szocialista) feminizmus hajnala. Mind a szocialista, mind a polgári feminizmus más módokon kereste a női emancipáció útját. A Kommün forradalmában a férfiakkal való formális, jogi, a meglevő intézményi keretek közti egyenlőség elvesztette relevanciáját: a társadalmi forradalom ügye mindent felülírt. Ennek sokáig nem is lesz folytatása[17]. A társadalmi forradalom és a női emancipáció ügye újra elvált egymástól: nem lehetetlen, hogy ismét új korszakot kellene kezdenünk. Aligha kérdéses: a Párizsi Kommün előtt még szép napok állnak.

Irodalomjegyzék:

 

Agulhon, Maurice: Marianne au combat. L'imagerie et la symbolique républicaines de 1789 à 1880, Paris, Flammarion, 2001.

Albistour, Maïté-Armogathe, Daniel: Le féminisme comme mouvement (1879-1871), Grandes manoeuvres, maigres conquêtes, In: Histoire du féminisme français du Moyen Âge à nos jours, Paris, Editions des femmes, 1977, 213-337.

Alpern-Engel, Barbara: Les femmes dans la Russie des révolutions, in: Christine, Fauré (sous la direction de): Encyclopédie politique et historique des femmes, Paris, PUF, 1977, 433-471.

Balázs, Gábor (2015a): „Polgártársak, képzeljétek el, hogy a magatok urai vagytok! – Párizs, szabad város, 1871, http://rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/663-polgartarsak-kepzeljetek-el-hogy-a-magatok-urai-vagytok-parizs-szabad-varos-1871?screen___width=1280

Bianchi, Serge: La révolution culturelle de l’an II, Elites et peuple 1789-1799, Paris, Aubier, 1982.

Brabant, Sylvie: Élisabeth Dmitrieff, aristocrate et pétroleuse, Paris, Belfond, 1993.

Brocher, Victorine: Souvenirs d’une morte vivante, Paris, Libertalia, 2017. Dalotel, Alain: Les femmes dans les clubs rouges 1870-1871, In: Corbin, Alain-Jacqueline, Lalouette-Riot-Sarcey, Michèle (sous la direction de): Femmes dans la cité, 1815-1871, Paris, Créaphis Editions, 1998, 293-305. Dalotel, Alain: André Léo (1824-1900), la Junon de la Commune, Chauvigny, Association des publications chauvinoises, 2004. Dalotel, Alain: La barricade des femmes, In: Corbin, Alain-Mayeur, Jean-Marie: La barricade, Paris, Éditions de la Sorbonne, 1997, 341-355. Diatkine, Manuel : Vie privée et vie publique des femmes devant le siège de Paris 1870-1871, In: Corbin, Alain-Jacqueline, Lalouette-Riot-Sarcey, Michèle (sous la direction de): Femmes dans la cité, 1815-1871, Paris, Créaphis Editions, 1998, 305-319.

Dufrancatel, Christiane: La femme imaginaire des hommes. Politique, idéologie et imaginaire dans le mouvement ouvrier, In: Dufrancatel, Christiane-Farge, Arlette-Fauré, Christine et al.: L’Histoire sans qualité, Paris, Editions Galilée, 1979, 159-186.

Gullickson, Gay L.: Unruly Women of Paris: Images of the Paris Commune, Ithaca, Cornell University Press, 1996.

Johnson, Martin Philip: Citizenship and gender: The Légion des Fédérées in the Paris Commun of 1871, French History, 1994, Vol. 8, 276-295.

Jones, Kathleen-Vergès, Françoise: Women, politics, and the Paris Commune of 1871, History of European Ideas, 1991, Vol. 13, No. 6., 711-732.

Lefebvre, Henri: La Proclamation de la Commune, Paris, Gallimard, 1965.

Léonard, Mathieu: L'émancipation des travailleurs : Une histoire de la Première Internationale, Paris, La Fabrique, 2011.

Lissagaray, Prosper-Olivier (1876, 1896): L'histoire de la Commune de 1871, Paris, La Découverte, 2004.

Malon, Benoît (1871): La Troisième défaite du Prolétariat Français, Paris, Ressouvenances, 2001.

Michel, Louise (1898): La Commune, Histoire et souvenirs, Paris, La Découverte, 1999.

Noël, Bernard: Dictionnaire de la Commune, Paris, Ed. Mémoire du Livre, 2000.

Planté, Christine: Le récit impossible: Malvina Blanchecotte, Tablette d’une femme pendant la Commune, In: Bellet, Roget-Régnier, Philippe: Ecrire la Commune, témoignages, récits et romans, 1871-1931 , Tusson, Editions du Lérot, 1994, 19-42.

Perrot, Claude: L’action des femmes, in: Bruhat, Jean-Dautry, Jean-Teren, Emile: La Commune de 1871, Paris, Editions sociales, 1970, 179-194.

Perrot, Michelle: La femme populaire rebelle, in: Dufrancatel, Christiane-Farge, Arlette-Fauré, Christine et al.: L’Histoire sans qualité, Paris, Editions Galilée, 1979, 123-156.

Rey, Claudine-Gayat, Annie-Pepinot, Sylvie: Dictionnaire des femmes de la Commune, Des oubliées de l’histoire, Paris, Editions Les bruits des autres, 2013.

Régnier, Philippe: Les femmes saint-simoniennes: de l’égalité octroyée à l’autonomie forcée, puis revendiquée,In: Corbin, Alain-Jacqueline, Lalouette-Riot-Sarcey, Michèle (sous la direction de): Femmes dans la cité, 1815-1871, Paris, Créaphis Editions, 1998, 495-515.

Riot-Sarcey, Michèle: Les femmes et la gauche en France: entre discours émancipateurs et pratique de domination, in: Becker, Jean-Jacques-Candar, Gilles (sous la direction de): Histoire des gauches en France, Volume 1, L’héritage du XIXe siècle, Paris, La Découverte, 2004, 362-379.

Riot-Sarcey, Michèle: Histoire du féminisme, Paris, La Découverte, 2002.

Riot-Sarcey, Michèle: La mémoire des vaincus: l’example de Victorine B., Souvenirs d’une morte vivante, In: Bellet, Roget-Régnier, Philippe: Ecrire la commune, témoignages, récits et romans, 1871-1931‎, Tusson, Editions du Lérot, 1994, 43-57.

Ross, Kristin: L’imaginaire de la Commune, Paris, La Fabrique, 2015.

Rougerie, Jacques: 1871: la Commune de Paris, In: Christine, Fauré (sous la direction de): Encyclopédie politique et historique des femmes, Paris, PUF, 1977, 405-431.

Rougerie, Jacques: Procès des Communards, Paris, Julliard, 1964.

Rougerie, Jacques:  Paris libre 1871, Paris, Seuil, 1971.

Rousin, Francois: Les Femmes „soucialistes”, In: Corbin, Alain-Jacqueline, Lalouette- Riot-Sarcey, Michèle (sous la direction de): Femmes dans la cité, 1815-1871, Paris, Créaphis Editions, 1998, 515-531.

Schuldkin, Eugène W.: Le rôle des femmes dans la Commune de 1871, „1848”, Revue des révulutions contemporaines, 1950, No. 185, 16-19.

Shafer, David: „Plusque des ambulancières”: Womenin articulationand defenceof their ideals duringthe Paris Commune(1871), French History, 1993, Vol. 7; 1993, 85-101.

Thomas, Edith: Les Pétroleuses, Paris, Gallimard, 1963.

Thomas, Edith: Pauline Roland. Socialisme et féminisme au XIXe siècle, Paris, M. Rivière, 1956

Tombs, Robert: Paris, bivouac des révolutions. La Commune de 1871, Paris, Libertalia, 2014.

de Villiers, Marc: Histoire des clubs de femmes et des légions d'amazones (1793-1848-1871), Paris, Plon-Nourrit et Cie, 1910.

Zancarini-Fournel, Michelle: La Commune, le peuple au pouvoir?, In: Les luttes et les rêves. Une histoire populaire de la France de 1685 à nos jours, Paris, La Découverte, 2016, 336-378.

Zylberberg-Hocquard, Marie-Hélène: Féminisme et syndicalisme en France, Paris, Éd. Antropos, 1978.

 

[1] André Léo a XIX. századi francia „feminizmus” talán legeredetibb képviselője. Az írónő és szocialista mozgalmár (eredeti neve Léodile Champseix volt, a mozgalmi/irodalmi neve André Léo, a két fia keresztnevéből) a női és gyermekjogok harcosa, az oktatásügy jelentőségének egyik első felismerője, republikánus szocialista volt, aki egyrészt a köztársaság és a szocializmus, másrészt pedig a munkások és a szegény parasztok szövetéségéért harcolt. A kezdetektől részt vesz a nőmozgalomban, az Internacionálé egyik párizsi vezetőjének, később a Kommün egyik fontos alakjának, Benoît Malonnak az élettársaként kerül közel szocialista mozgalomhoz. Egy híres könyv címével a „Kommün Júnója” a Kommün alatt számos lap rendszeres cikkírója, a női részvétel legfőbb propagátora, tagja az oktatás reformjáért dolgozó női bizottságnak is. André Léo a bukás után Svájcba menekült, az amnesztiával (1880) tért vissza Franciaországba.

[2] Mi próbáltunk már meg ezekről a problémákról részletesebben szólni a bibligoráfiában idézett írásunkban. Itt is szükségesnek látszik azonban nagyon röviden összefoglalni, hogy mi mit gondolunk a Kommün “jellegéről”, hiszen ez nagymértékben meghatározza szűkebb témánk kezelését is. Az ortodox marxista olvasat „a bolsevik forradalom hajnalát” kreálta a Kommünből, míg a hatvanas évek histográfiai fordulata (itt mindenképpen külön ki kell emelnünk Jacques Rougerie nevét, aki ennek a fordulatnak az elsőszámú aktora volt és ma is a Kommün legfontosabb történésze, illetve a híres szociológus, Henri Lefebvre könyvét, amely alighanem a legjobb könyv témánkban) már a „párizsi sans-culotte forradalom-típus alkonyáról” beszélt. Magunk jóval közelebb állunk az utóbbi felfogáshoz (ma már a történészek elsöprő többségével egyetemben): a Kommün során nem egyszerűen 1793-1794 („l’An II”) emlékei törtek felszínre, hanem a Kommün sok tekintetben maga 1793 „újabb kiadásban. A Kommün számos tekintetben a régi és új igen érdekes keveredése volt céjaiban és magában a nyelvében is: egyszerre volt szó „maximum-törvényről” és kisajátításokról, köztulajdonba vételről; egyszerre papokról, gazdagokról, urakról és kizsákmányololókról - és persze a Kommün a végletekig „papramorgó” volt, ebben is a Forradalom sans-culotte szekcióinak örököseként (nem köztudott, de a Robespierre-féle Legfőbb Lény-kultusz a sans-culotte dekrisztianizációs mozgalom ellen jött létre). Maga a Véres Hét utolsó napjaiban írt Internacionálé, amely lényegében a Kommün programjának megzenésített formája, nem más, mint réginek (a Forradalomnak) és újnak (a szocializmusnak, azaz a Kommunista Kiáltványnak és az I. Internacionálé Alapító Üzenetének) érdekes keveréke: „semmik vagyunk és minden leszünk” (Sieyès abbé természetesen), vagy a „közjó alkotói lettünk” (az eredetiben egyértelműbb, „décrétons le salut commun”, a Közjóléti Bizottságra való utalás); másik oldalról „munkások, mentsük hát magunkat” („a munkásosztály felszabadítása csak önmaga műve lehet” – Alapító Nyilatkozat), „vagyunk a dolgozók nagy pártja” (a Kiáltvány)... A Kommün során valóban talán még a régi dominált, de mégis a legfontosabb mondanivaló mindezzel mégis csak az volt, hogy „a Föld fog sarkából kidőlni”, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, hogy mindenkinek joga van részt venni a közösség életben, hogy a demokrácia vagy részvételi és szociális, vagy mit sem ér.

[3]Mára uralkodóvá vált az irányzat, amely a munkásmozgalom haladó irányzatához számítja azokat, akik a női munkavégzés mellett foglaltak állást (a sok értelemben vett "marxisták", a XIX. század végére intézményesült szociáldemokrácia, az „értelmiségi” szocializmus csoportjai stb.), míg reakciósnak a női munka ellenzőit (a proudhonistákat, a szindikalisták különböző irányzatait, a munkásszocializmus ouvriériste híveit stb.). Természetesen ez a kép távolról sem hibás, főleg ha figyelmbe vesszük utóbbiak nőgyűlölő érvrendszerét..., azonban némiképpen reduktív. Hiszen utóbbiaknak az érvei között számon tarthatunk egy olyan gondolati sémát is, amely a tőkés rendszer kritkája felől közelíti meg a női munka kérdését: egyszerűen felveti a kérdést, hogy vajon a nők felszabadulásának egyetlen (és kivánatos) útja az lenne, hogy a nők is részt vesznek az értéktermelés rendszerében?

Mindkét csoport mély kritikával illeti tehát azt ahogyan a burzsoá világ kezeli a munkásnőket, azonban ebből a kritikából ellentétes következtetéseket von le. Utóbbiak számára a nő akkor lesz rabszolga, ha részt vesz a tőkés termelésben - azaz a női munkavégzés kritikájának csak egyik oldala a proudhoni nőgyűlölő reakciósság, a másik oldala éppen a bérmunka kritikája.

Ezen utóbbi némi jogosságra enged az is következtetni, hogy a munkásmozgalom valódi intézményesülése, az 1880-as évek kezdete, egyben magával hozta azt is, hogy a „nő-kérdés" lényegében megszűnik autonóm politikai problémaként létezni. Nyílik egy új politikai tér - a munkásmozgalom - ahol a nőknek igen sokáig nem jut szerep: "az átmenet a nép asszonyából a munkásnőig együtt járt a színpad elhagyásával is". A nők problémái többé nem autonóm módon értékelődnek, a nő nem több, mint morális és társadalmi kérdések szimbóluma - mindkét oldalról. Az egyik oldal számára a classes dangeureuses (Balzac) vadállati szexualitásának, határok közé nem szorítható prokreációjának, primitív promiszkuitásának szimbóluma, míg a munkásosztály oldaláról a hatalom és a kizsákmányolás játékszere. Utóbbi szemében a munkásnőket a burzsoá férfiak részéről érő csábítás hatalmi viszony: a csábított munkás, a csábító burzsoá. Az áldozati nő elveszíti a személyiségét, sőt bizonyos fokig társadalmi nemét is: egyszerűen a burzsoázia bűneinek szimbóluma lesz, sőt valójában az egész társadalmi renddé. Annak élő képe, hogy a Vallás-Tulajdon-Család szentháromságára alapozott polgári rend: szörnyűség. Társadalmi viszonyokról van immár szó, nem nemekről: a burzsoázia és az általa létrehozott társadalmi rend, amely rothadt, a munkásosztály, a szocializmus családjában azonban egyenlőség lesz a nemek között, szabad szerelem és boldogság.

[4] Nagyon is jellemző, hogy Varlin, a Kommün egyik nagy alakja és mártírja, nem a hagyományos munkásmozgalmi utat járja be. Ő nem a proudhionizmusból érkezik meg az Internacionáléba, hanem a fourierizmus egy formájából (ahogy munkásmozgalom másik korabeli “feministája”, Malon szintúgy). Mind Malon, mint Varlin a hatvanas évek elején egy “falanszter” lakója, ahol természetesen nincs házasság és a nők és a férfiak közti egyenlőség uralkodik. Emlékezetünk idézhetjük Fourier szavait, aki egyenesen a nők jogainak kiterjedtségével mérte egy-egy társadalom fejlettségét (“A társadalmi rend fejlődése arányos a nőknek a szabadság felé való haladásával és viszont, a társadalmi rend hanyatlása karöltve jár a nők szabadságának alkonyával”), vagy a saint-simonizmust, amely először csinált politikai kérdést a nők egyenlőségének ügyéből. A “prolétaires saintsimoniennes” (akik csak keresztnévvel írtak a sajtójukban, hiszen csak az a “valóban övék”) száműzve van még a munkásmozgalom történetéből is, hiszen mindez kívül áll a történeti valóságon, “utópikus”. Aligha véletlen, hogy a két női egyenjogúságot hirdető szocialista mozgalom “utópikus”…

[5] Témánk szempontjából igen fontos, hogy a l’An II (1793-1794) mindent elsöprő kulturális forradalmában merült fel először a teljes női egyenjogúság a gyakorlatban. Mint ismeretes ez a kulturális forradalom nem az intézményes hatalom, hanem a sans-culotte mozgalom ügye volt – akárcsak a női emancipáció. A Konvent 1793 áprilisában elutasította a női szavazati jogot, azonban a sans-culotte szekciókban (helyi szervezetekben) a női részvétel egyre elterjedtebb volt, sőt a szavazati joguk sem volt ritka. Külön női klub is alakult (Club des Citoyennes républicaines révolutionnaires), komoly mozgalom indult meg a női egyenjogúságért, melyet a Veszettek és Jacques Roux is támogattak.. Nem véltelen, hogy a sans-culotte mozgalommal való jakobinus leszámolás a női klub bezárásával indul: mikor a forradalom megfagyott, a női emancipáció ügye is háttérbe szorult.  

[6] A Kommün historiográfiájának egy ága (már a XIX. század végétől) úgy vélekedik, hogy a „Kommün sok tekintetben a későbbi fejlemények előfutára” volt: a kötelező, általános, ingyenes, világi oktatásban, a szociális állam csíráinak megteremtésében, vagy éppen a női részvétel kérdéseiben és így tovább. Ez (ugyan legtöbbször jóindulatú, de) éppen olyan kevéssé tartható álláspont, mint a Kommünnek a bolsevik forrdalom közvetlen előfutáraként értelmezése: a Kommün társadalmi és kulturális forradalom volt, sok tekintetben hadüzenet a burzsoá világnak. Csak a témánknál maradva, az oktatás nem egyszerűen általánossá vált, hanem a célja változott meg: „arra van szükség, hogy egy szerszámforgató ember képes legyen megírni egy könyvet is. Megírni, szenvedéllyel és tehetséggel” (írta a korban Eugène Pottier, az Internacionálé szerzője). A Kommün sokfajta transzgressziójáról (például a művészet demokratizálásról, amelyről szinte sohasem esik szó) Kristin Ross írt nagyszerű könyvet.

[7] A XIX. század közepének párizsi nőinek társadalmi helyzetéről szóló nagy mű, Jules Simon munkája (L’Ouvrière, 1861), alig hagy kétséget afelől, hogy a korban egy munkásnőnek gyakorlatilag lehetetlen volt egyedül élnie a fizetések hihetetlenül alacsony volta miatt. A korban, ha nem is volt általános, de igen gyakori volt a fiatal, egyedülálló munkáslányok prostitúciója: az bér „ötödik negyede”, ahogy akkoriban nevezték (az irodalomban Zola Párizs c. regénye meséli el mindezt a szörnyűséget).

[8]Az orosz vidéki arisztokráciából származó Elisabeth Tomanovszkaja a hatvanas évek orosz forradalmi generációjának tipikus képviselője volt. Mint annyian, a Csernyisevszkij és Marx művein nevelődött Tomanovszkaja a hatvanas évek végén került ki Genfbe, az orosz emigráció korabeli fővárosába. Maga is alapító tagja lett az Internacionálé orosz szekciójának. Noha Londonba Marxhoz egy nem túl nemes küldetéssel küldték (lényegében az orosz szekció egyik szokásos perpatvaráról, egy Bakunyin-ellenes szervezkedésről volt szó), Tomanovszkaja azonban hamarosan Marx kedvelt beszélgetőpartnere és barátja lesz. A Russian Lady jelentőségét nehéz megállapítani, de nem valószínűtlen, hogy komoly szerepet játszott abban, hogy Marx figyelmét az "orosz fejődés" jellegzetességeire ráirányítsa. Mint ismeretes, az obscsinának (és éppen a Párizsi Komünnek) lényeges szerep jutott a politikus Marx "államellenes" fordulatában, amelynek a csúcspontja a Gothai program kritikája lett (1875). Tomanovszkaja a párizsi küldetéséhez választja a Dmitrieff álnevet, a szakirodalomban is leginkább így ismert, ezért mi is így fogjuk nevezni (mi egyetlen magyar említéséről tudunk, Angyalossi Magda Frankel-könyvében Jelizaveta Dmitrijevaként emlegeti).

[9] Másrészről mind Louise Michel, mind André Léo noha a női egyenlőség, a Kommünben való női részvétel egyenlősége természetes hívei és szószólói voltak, azonban nem voltak a különálló női szerveződés hívei, mint Dmitrieff. „Nincs szükségünk külön női politikára, mi is emberek vagyunk, ez minden” – írta Léo még 1870 novemberében.

[10]Általánosságban is elmondható, hogy Munkaügyi Bizottság tartotta a kapcsolatot a munkásszervezetekkel, a társadalmi klubokkal: ide küldték el a javaslataikat. Az élén álló Frankel kulcsszerepben a Kommün a társadalmi újraszervezést érintő kérdéseiben, amivel természetesen maga Frankel is tisztában volt: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a március 18-i forradalmat egyedül a munkásosztály harcolta ki. Ha nem teszünk semmit ennek az osztálynak az érdekében, ha ezt nem mi tesszük meg, akik elvünkül a társadalmi egyenlőséget választottuk, akkor semmiféle értelmét nem látom a Kommün létezésének”.

[11] A Kommün női szereplőinek lexikonja alig több mint 800 nevet tartalmaz, ezek közül csak 270-nek tudjuk a korát: majdnem kivétel nélkül 30 és 50 év közöttiek.

[12] Victorine B.: Souvenir d’une morte vivante. A nem véltelenül nemrégen újra kiadott könyv a „szó nélküliek hangja” szerepét töti be a Kommün histográfiájában. Alighanem kevesen olvasták valóban a könyvet, amely leginkább „vörös republikánus”, a szerző célja a Kommün emlékének a „megvédése”, azaz a beillesztése a republikánus hagyományba.  

[13] Valójában ma sem tudunk pontos adatot a Kommün utáni megtorlás áldozatainak számáról. A „nép Szent Bertalan éje”, ahogy egy korabeli szemtanú nevezte (M. Blanchotte, aki a lehető legkevésbé szimpatizált a Kommünnel így ír a Véres Hétről: „barbár kegyetlenség, amely példa nélkül áll a történelemben”, „Önök, akik bizonyára már sokféle dolgot láttak életükben, egy percig se higyjék, hogy ezt el tudják képzelni”...) pár tízezer áldozattal mindenképpen járt. Az azonnali kivégzéseket azért is preferálták mert az 1848-as februári forradalom (okulva a nagy Forradalom tapasztalataiból) eltörölte a halálbüntetést politikai ügyekben. Malon könyvében 25.000 áldozatról beszél csak a Véres Hét kapcsán (ebből 20.000 kivégzettről), az 1880-as évekre a konszenzusos (azaz a kormány által is elismert) szám 30.000 lett, a legfrisebb kutatások az áldozatok számát 15.000 és 20.000 közé teszik – amely még mindig elképesztő szám ebben a későbbi korokhoz képest kevésbé kegyetlen korszakban. A Kommünnek egyébként a végső összecsapás előtt legfeljebb 25.000 fegyverese lehetett, azaz ezek a számok (a mintegy 5.000, főleg Új-Kaledóniába deportálttal kiegészítve) azt mutatják, hogy a megtorlás csaknem teljes volt, egy kommünár előtt három sors állt: az azonnali kivégzés, a deportáció, vagy az emigrálás.

[14]Visszatérő motívum a reakció képzeletvilágban, hogy a Kommün alatt mindenki részeg volt. Ezzel azt is látták igazolni, hogy a kommünárok képtelenek voltak elhagyni külvárosi szokásaikat, még a pusztításuk mértéke sem önálló akaratuknak köszönhető, hanem annak, hogy mindvégig részegen cselekedtek. „Alkoholfelhő ült a plebejusok forrongása felett. A Kommün alatt az „uralom egyik eszköze” a borosüveg volt.(...)Az őrült ellenállásuk erejét elsősorban a delirium tremensnek köszönhették”.

[15] Van erre egy igen érdekes bizonyítékunk: történt, hogy egy kommünár hölgyet meg akart akadályozni az őrség, hogy belépjen a La Rocquette börtönbe azzal a felkíáltással, hogy nők oda nem léphetnek be. A hölgy válasza: „Je ne suis pas une femme, mais un homme, parce que je suis cantinnière!” („Én nem nő vagyok, hanem férfi, mert kantinosnő vagyok!”). Azaz számára a társadalmi nem kategóriáját felülírta az a tény, hogy aktívan részt vesz a Kommünben...

[16]„Femmes soucialistes”, ahogy a korban nevezték a szocialista nőket még az Ideiglenes Kormány ellenzékében is. Erre válaszul írta egy női újságíró a szocialistáknak: „olyanak vagytok, mint a lengyel nemes, aki szabadságharcba indul, de nem szabadítja fel a jobbágyait...úgy is fogjátok végezni”.

[17] Érdekes volt megfigyelni, hogy az 1917-es forradalom centenáriuma szinte teljes egészében történelmi kommemoráció volt, azaz megemlékezés: az esemény valamiképpeni „aktualitása” szóba sem került. Ezzel szemben a Párizsi Kommün, mint történelmi tapasztalat (mint „városi lázadás”, mint a „valódi, szociális, részvételi demokrácia mintája”, napjainkban, amikor mindenki újra „sans-culotte”, azaz amikor az osztályok helyett visszatért „a nép”) aktuálisabb mint valaha. Aligha véletlen, hogy a 2016-os forró párizsi tavaszon a lázadók a „La République” terén mire cserélték le az utcatáblákat: „Place de la Commune de Paris”.

 

(Az írás eredetileg nyomtatásban, az Eszmélet 117. számában jelent meg)