Washington és Moszkva ma is ott tart be egymásnak, ahol tud, de Amerika már nem figyel úgy Európára.
Rég letűntek azok az idők, amikor az amerikai-orosz viszony lényege - és egyúttal a világbéke ügye - leírható volt azzal, hogy hajlandó-e tartani magát a Fehér Ház és a Kreml a nukleáris hadászati egyensúlyhoz. A szovjetekkel való szembenállás idején is léteztek ugyan másodlagos hadszínterek, például Szuez, Vietnam, Angola, Nicaragua, de bármennyire is voltak véresek azok a csaták, azt soha senki nem kérdőjelezte meg: addig nincs komoly baj, amíg az atomtakéták a silókban maradnak.
Mára viszont a másodlagos hadszínterek váltak elsődlegessé: az ukrajnai konfliktus, a szíriai polgárháború, az iráni nukleáris törekvések, illetve a koreai helyzet körül mozdulnak meg leginkább a nagyhatalmi érdekek, és mozognak a figurák a globális sakktáblán. Attól senki nem tart igazán, hogy amerikai-orosz atomháború törhet ki – még azzal együtt sem, hogy Vlagyimir Putyin újabban minden korábbinál pusztítóbb és kivédhetetlenebb orosz rakétakapacitással büszkélkedik, az amerikaiak pedig éppen a minap döntöttek az űrhadviselési képességeik önálló haderőnemmé fejlesztéséről.
A változások oka nem csupán az, hogy az Egyesült Államok megnyerte a hidegháborút, hanem az is, hogy nem neki dolgozik az idő a Kínával való gazdasági versengésben. Amerikának, ha a legtöbb energiáját az egyre fontosabbá váló távol-keleti térségre akarja fordítani, akkor érdeke fűződik az oroszokkal való viszony rendezéséhez. Vannak, akik szerint ez olyan érdekelhatárolást jelenthetne, hogy Washington belenyugszik az oroszok ukrajnai térnyerésébe, Moszkva pedig cserébe megzabolázza Iránt. Mások viszont úgy vélik: a demokratikus Nyugat életveszélybe sodorja magát, ha feladja Európa és Észak-Amerika transzatlanti partnerségét.
A washingtoni döntéshozók fejébe azért is nehéz most belelátni, mert a Fehér Ház lakója olyan ember, aki minden külpolitikai tapasztalat nélkül lett az Egyesült Államok elnöke, viszont szinte példátlan önbizalmat hozott magával az üzleti életből, ahol kegyetlen ragadozóként aratott sikereket. Meggondolatlan Twitter-bejegyzéseivel jelentősen nehezíti, hogy Amerika racionális világpolitikát vigyen, és csak remélhető, hogy a legmegfontoltabb tanácsadói egyben a legügyesebbek is, akik elérik, hogy Donald Trump rájuk hallgasson.
Iránban a rendszerváltás is felmerülhet
Az Irán ellen amerikai részről a minap újra bevezetett szankciókkal az Egyesült Államok lényegében szembe helyezkedett a nemzetközi közösséggel, amelynek e vonatozásban Oroszország inkább része, mint az Egyesült Államok. A világ nagyobb része bízni akar a perzsa államnak a békés célú nukleáris kutatásról szóló ígéreteiben, bár tudja, hogy ennek a garanciái jelenleg valóban gyengék. Még nem látható, hogy a büntető intézkedések idővel olyan elégedetlenséget váltanak-e ki Iránban, ami megbuktathatja a rezsimet. Ha igen, az alapvetően átrendezné a tágabb értelemben vett Közel- és Közép-Kelet erőviszonyait. Kérdés, hogy a Szíriában katonailag jelenlévő Oroszország mit szólna ehhez. Egyes nézetek szerint elképzelhetőleg megelégedne azzal, hogy meg tudta tartani szövetségese, Asszad számára a szír elnöki posztot, és közben közönyösen nézné az irániak kiszorítását Szíriából – ugyanazzal a közönnyel, amellyel Trump szemléli Ukrajnát, és csak azt várja el Putyintól Európában, hogy „eddig és ne tovább”.
Putyin ilyen értelemben egyszerűbb eset: a Kreml leghatalmasabb íróasztalánál egy öregedő, de dörzsölt KGB-tiszt ül, aki már soha nem fog változtatni megkövesedett nézetén, miszerint Oroszországnak biztonságot nyújtó ütközőzónára van szüksége, nem engedheti közvetlen testközelbe a NATO-t.
Az említett globális sakktáblán az utóbbi években minden korábbinál nagyobb szerepet kapott a szankció nevű sakkfigura, amelynek az ellenféllel szembeni használati értéke a gyalogtól a vezérig terjedhet, de van egy olyan tulajdonsága is, amivel a valódi sakkfigurák nem rendelkeznek: alkalmazásakor kárt okozhat a saját táborában is.
A világpolitika szempontjából három ország elleni szankcióknak van különös jelentőségük: az Oroszországot, az Iránt, illetve az Észak-Koreát sújtó szankcióknak. Ezen belül Oroszország vonatkozásában két eltérő vonalon is születtek nyugati büntető intézkedések: az egyik szankciós rezsimet az Ukrajnával szembeni agresszív orosz fellépés, tehát valóban súlyos ok váltotta ki. A másiknak az alapját a Szkripal-ügy képezi, amelynek a hatalmi erőviszonyokat befolyásoló súlya nincs, jelképes fontossága viszont annál inkább.
Korea ügyében Kínával kell dűlőre jutniuk az amerikaiaknak
Viszonylag a legkevésbé a Phenjan elleni nemzetközi szankciók kapcsolódnak az amerikai-orosz viszonyhoz. Észak-Korea fő támasza egyértelműen Kína, és a térségben az oroszok meglehetősen passzívak. Ha Washingtonnak sikerül tető alá hoznia a Koreai-félsziget atomfegyver-mentesítését, az a Pekinghez, és nem a Moszkvához fúződő amerikai viszonyt fogja alapvetően befolyásolni.
