Hitler ezen a napon töltötte be a golyót a pisztolycsőbe
1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a kommunista Szovjetuniót és ezzel kezdetét vette az emberiség történelmének legnagyobb küzdelme, mely az agresszor teljes katonai és politikai megsemmisítésével végződött.
Ideológiák, népek és vezérek csatája volt ez. A mai történelemmagyarázók próbálják elhitetni az utókorral, hogy a megtámadott Sztálin volt a főbűnös, Hitler csak amolyan megelőző csapást hajtott végre. Az igazság azonban az, hogy a Szovjetunió tisztában volt azzal, hogy támadást fognak indítani a németek, de azt időben minden eszközzel próbálták tolni az időben, a németekkel kötött “megnemtámadási” szerződés vagy paktum is egy eszköz volt ebben a halogató politikában. A jobboldali történészek szerint ez a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a szovjet és a náci rendszer valamiféle rokon formáció lett volna, de ugyanők egy szóval sem kritizálják a nyugati nagyhatalmak müncheni alkuját, ahol ők csehszlovákiát egyszerűen odadobták Hitlernek.
1941-re, a britek elleni támadás kivitelezhetetlensége miatt Németország misztikus és ősi célpontja, “Kelet” felé fordult, de a támadást halasztaniuk kellett amiatt, hogy Görögország katonailag éppen elverte Mussulinit, Jugoszláviában pedig deklarált németellenes antifasiszta fordulat történt. Ezen országok lerohanása nem jelentett problémát a német haderőnek, azonban nagyon értékes hónapokat vesztettek el balkánon.
1941 nyarán az egész Európát példátlan precizitással legyőző fanatizált és harcedzett Németország készült a támadásra. Vele szemben létszámában ugyan rendkívüli, de komolyabb harci tapasztalatok nélküli szovjet hadseregek álltak.
Hitler hadereje addigi minden sikerét a villámháborús taktikának köszönhette. A gyorsan mozgó és jól szervezett páncélos alakulatok áttörték az ellenséges vonalakat, bekerítették a velük szemben álló hadseregeket, a csapdába került ellenséget pedig a gyalogság gyorsan megsemmisítette. A recepten a Szovjetunió ellen sem változtattak, három irányba indítottak támadást, a főcsapás iránya egyenesen Moszkvát célozta. Sztálin kellő tapasztalattal nem rendelkező katonai parancsnokai számítottak támadásra, a mozgósítást már korábban elkezdték, a fő védelmi vonalat közvetlenül a németekkel szemben állították fel, előre hozva azt a korábban kiépített “sztálin-vonalról”, amely sok száz kilométernyire a hátországban húzódott. Az előzetes elképzelések szerint a német támadásra gyors ellentámadással készültek válaszolni, azonnal kiszorítva az ellenséget a Szovjetunió területéről.
A támadás természetesen hadüzenet nélkül indult meg június 22-én hajnalban. Szinte a teljes német légierő a levegőbe emelkedett már a napfelkelte előtt, hogy még a földön megsemmisítse a szovjet repülőket. A legtöbb helyen sikerrel is jártak, a nap folyamán folyamatosan zajló támadásokban sikerült is elpusztítani az ellenséges repülők majd hetven százalékát. A Moszkvát célzó támadás érte el a legnagyobb sikereket, a velük szemben álló szovjet haderő teljesen összeomlott, a katonai vezetés elvesztette a kapcsolatot a legtöbb helyen az előrenyomulásnak sikeresen ellenálló katonákkal. Már az első napokban hősies ellenállási ikonok teremtődtek, például a breszti erőd harcosai, akik heteken át tartották fel a németeket, várva a felszabadító támadást.
Hitler katonái északi irányba jóval lassabban haladtak, de az igazán kellemetlen meglepetés délnyugati irányból várta őket. Brody-Dubnó térségében hatalmas szovjet páncélos offenzíva bontakozott ki, az előre eltervezett ellentámadás mintegy kétezer páncélossal, a csata nyolc napon keresztül tartott. A németek itt döbbenhettek rá először, hogy valódi haditechnikai fölénnyel nem rendelkeznek, szembetalálták magukat a T-34-es közepes és a KV-1 és KV-2 nehéz harckocsikkal. Utóbbiakat sem a német páncéltörő eszközök, sem a régebbi német páncélosokkal megsemmisíteni nem lehetett, ellenük egyetlen hatásos eszköz a 88 mm-es légvédelmi löveg volt. Ez a hatalmas tankcsata csak úgy tudott német sikerrel végződni, hogy egyrészt a szovjet katonai vezetők nem akarták teljes péncélos haderejüket a megsemmisülés szélére sodorni, másrészt a németek rendkívüli légi fölényüknek és hatékony katonai irányításuknak köszönhetően jól tudták tartani magukat. A szovjet harckocsiknak csak kis részében volt például rádió, míg ezzel már az összes németet felszerelték. Ráadásul a szovjetek az utánpótlást sem szervezték meg rendesen, így rengeteg harckocsit vesztettek el egyszerűen amiatt, mert elfogyott az üzemanyag.
A Barbarossa terv a villámháborúra épített ugyan, sikeresnek is tűnt ebből a szempontból egy ideig, de a szovjet katonai ellenállás, szemben Németország korábbi ellenségeivel, nem omlott össze. A legtöbb helyen a legreménytelenebb helyzetben is ellenálltak, szervezetten hátráltak, törtek ki a bekerítésekből, sok helyen pedig már ebben a korai időszakban partizánosztagokká szerveződtek. Megbukni látszott Hitler magabiztos kijelentése, miszerint “elég berúgni az ajtót és az agyaglábakon álló birodalom összeomlik”. A német katonákat megdöbbentette a szívós ellenállás, a sok fejlett haditechnikai eszköz.
Egy hónappal a támadás megkezdése előtt még látszólag töretlen lendülettel haladtak a német tankok Moszkva irányába, de orosz területekre érve, Szmolenszknél már itt is szívós ellenállással, sőt szervezett ellentámadásokkal találkoztak. Az itteni harcok hősei előtt tisztelegve alapították meg a szovjet “gárdahadsereg” címet, amely azoknak a hadseregeknek járt, amelyek kiemelkedő katonai eredményt értek el a harcok során.
Hitler ekkor, a kedvezőtlen harctéri tapasztalatok látva szólt bele először a hadműveletek alakításába, elfordítva a moszkvai támadó éket a lassan haladó északi és délnyugati támadás megsegítése céljából. Kijev ugyan ennek köszönhetően esett el és bekerítették Leningrádot is, de a szovjet főváros megtámadásának elhalasztása a késő őszi időszakra fontos stratégiai hiba volt lett a háború menetében. 1941 decemberében az Egyesült Államokra támadó Japán keleti fenyegetése megszűnt, így a távol-keletről jelentős és katonailag tapasztalt haderőt sikerült az európai területre átcsoportosítani, melynek segítségével Moszkva alól sikeresen söpörték ki a a náci Németország hadseregeit. A világ ekkor láthatott először megtört, fagyoskodó német hadifoglyokat. Itt bukott meg a Barbarossa terv, és az a koncepció, hogy a Szovjetunió teljesen összeomlik és abból is náci vazallusállam alakítható. A szovjetunió népeinek honvédő háborújához hihetetlen egység kellett, melyet nem lehetett egyszerű politikai elnyomással magyarázni. Gyakori jelenség volt ebben az időszakban, hogy börtönökből vagy internáló táborokból katonatisztek egyenesen a harcoló egységekhez indultak és vették át a parancsnokságot minden fenntartás és moralizálás nélkül.
A nácik célja ezt követően az lett, hogy kiszorítsák az európai területekről a szovjeteket, megszerezve értékes gabonatermő vidékeit, déli iparterületeit és kaukázusi kőolajmezőit. 1941 után 1942 is kemény év lett a Szovjetunió számára, de Hitler újabb tervét Sztálingrádnál véreztették el, ezzel végleg eldöntve, hogy a nácizmus, melynek sajnos Horthy és Szálasi Magyarországa végsőkig szövetségese maradt, totális vereségre van ítélve.
Ma az agresszió évfordulóján emlékezzünk azokara a hősökre, aki próbálták megállítani, lassítani a német támadást 1941 nyarán és emlékezzünk azokra is, akik megszabadították a világot a nácizmus rettenetes valóságától.
Kalmár Szilárd
