Fotó: //unsplash.com/@mikitayo">Mikita Yo az Unsplash-en

Az összeomlás és az erőszak nyelvezete

„Nincs »civilizációk összecsapása«. Egy klinikailag halott civilizáció létezik, amelyet mindenféle életfenntartó gép tart életben, és amelyek egy különös pestist terjesztenek a bolygó légkörében.”

– The Invisible Committee - A Láthatatlan Bizottság, 2007

A civilizációnk már összeomlott – csak a legtöbben még nem vettük észre. A kapitalizmus kinőtte a képletét, és most olyan életet színlel, amilyet nem ismer, a rendkívül manipulált „vészhelyzetek” által kiváltott ismétlődő monetáris alkímia-rohamoknak köszönhetően. Ami most történik, ugyanabba a mintába tartozik, amit az elmúlt években leírtam: a válságok bevetése és kezelése a hiperfinancializált kapitalizmus túlélési stratégiájaként. Meglehetősen biztosak lehetünk abban, hogy az Irán elleni támadásokhoz kapcsolódó globális „energiaválság” egy újabb, a semmiből létrehozott kolosszális pénzinjekcióval fog véget érni, valószínűleg egy deflációs válság hátterében. Ahogyan 2008-ban, egy recesszió lenyomná az olajárakat, és lehetővé tenne egy újabb kör QE-t – vagy bármit, aminek éppen akkor nevezik majd. Ez nagy valószínűséggel az amerikai félidős választások idejére bontakozik ki. Ez a Covid-forgatókönyv újratöltve. Az ultragazdagok még gazdagabbak lesznek, míg a többiek még több nyomorral, szenvedéssel és megfigyeléssel szembesülnek.

De a válság nem csupán gazdasági: a kapitalizmus szétesésével az erőszak és a terror szintje példátlan magasságokba emelkedik. A modern nyugati civilizáció régóta rímel a kiirtással – ezt a 20. század is világossá tette –, és a Gázai övezet, majd az iráni eszkaláció most ugyanezt az ismerős ízt hordozza magában. Nem számít, mennyire stratégiailag megtervezett, ez a közvetítetlen erőszak nem az erőt jelzi, hanem egy haldokló rendszer halálharangját jelzi: civilizációnk klinikailag halott, bár még nincs eltemetve.

„Ebben a pillanatban minden szigorúan társadalmi vita, amely nem hajlandó belátni, hogy nem egy társadalom válságával, hanem egy civilizáció kihalásával nézünk szembe, bűnrészessé válik annak fenntartásában. Kortárs stratégiává vált a társadalom kritikája abban a hiú reményben, hogy megmenti a civilizációt. Tehát egy holttest van a hátunkon, de nem tudjuk csak úgy lerázni magunkról. A civilizáció végétől, a klinikai halálától semmi sem várható. Az ilyesmi csak a történészek számára érdekes lehet. Ez tény , és döntéssé kell alakítani . A tényeket el lehet varázsolni, de a döntés politikai. Eldönteni a civilizáció halálát, majd kitalálni, hogyan fog történni: csak a döntés szabadíthat meg minket a holttesttől.” – The Invisible Committee - A Láthatatlan Bizottság

Csak meg kell hallgatni a kormányzók nyelvét. Egy összeomló rendszer első jele a nyelvezetének összeomlása. A politikai beszédben ma már elfogadott brutalitás feltárja az adósságokkal teli kapitalista káoszt, amely éppen saját összeomlásának kellős közepén áll – tragikomikus módon olyan megoldások után kutat, amelyek nem hozzák vissza az életbe.

„A történelemben először látjuk, hogy egy magát civilizáltnak tartó államfő nyílt gyilkosként beszél, azt mondva egy megtámadott ország vallási vezetőjéről: »megöljük«, az ország lakóiról pedig: »lemészároljuk őket«. Sem Hitler, sem Sztálin nem beszélt soha így. És mégis, ezt az embert nemcsak hogy nem hibáztatják és nem távolítják el hivatalából, de az úgynevezett nyugati demokráciák államfői helyeslik őt, hallgatólagosan elfogadva, hogy a politikusok ma nyilvánosan olyan módon nyilvánulnak meg, ahogyan talán még a gyilkosok sem mernének egymás között.” – Giorgio Agamben, 2026. március 5.

Maga a szimbolikus keretrendszer is gyorsan szétesik. Nem térhetünk vissza a múlt megszokott jelzőihez – nemcsak azért, mert egy letűnt pillanathoz tartoznak, hanem azért is, mert a mai összeomlás magvai már beléjük voltak vésve. Azok a megnyugtató kulturális képletek – modernitás, haladás, jólét – törékeny konstrukciók voltak. Olyan ellentmondásokat rejtettek, amelyeket soha nem tudtak feloldani. Most ezek az ellentmondások szó szerint felrobbannak.

Ez a kapitalista rendszer epicentrumában történik, és az elmúlt hat évben folyamatosan erősödik. A kapitalista hegemón, az Egyesült Államok, a terrort végső eszközként használja fel saját belső bomlásának leplezésére. Évekig a kultúrharcok és az identitáspolitika helyettesítette az osztályharcot – a virtualitás jelzésének eszközeként szolgált, miközben a sokak anyagi körülményei romlottak. Most, a gázai népirtás és az Irán elleni támadás után ez a helyettesítés nyilvánvalóan obszcénné válik. Az összes progresszív formula, amellyel a liberális intézmények évek óta átvertek minket, már nem tűnik értelmesnek senki számára, aki odafigyel rájuk.

Ezek a formulák sosem voltak jóindulatú gesztusok a befogadás felé. Intézményi formájukban – vállalati sokszínűségi nyilatkozatok, államilag előírt névmáspolitikák, depolitizált klímakampányok – kompenzáló szimbolikus gazdaságként működtek. Az etikai haladás látszatát kínálták abban a pillanatban, amikor az anyagi egyenlőtlenség, a birodalmi háború és az ökológiai pusztítás felgyorsult. Bársonykesztyűként ölelték fel a vasököl felett.

A kesztyűt mostanra az öklök teljesen ledobták magukról. Azok az intézmények, amelyek korábban a tiszteletről és fenntarthatóságról prédikáltak a világnak, most nyíltan mészárlásokat hajtanak végre. A komédia összeomlik. Az egyetemes relativizmus nyelvezete lelepleződik: nem más, mint észlelésmenedzsment. Továbbra is úgy beszélni ezt a nyelvet, mintha mi sem változott volna, annyi, mint cinkosnak lenni abban a terrorban, amely ezt a nyelvet magát is obszcénná teszi.

A tiszta szemmel meglátható a szakadék az elismerés mikropolitikája és a megsemmisülés makropolitikája között. Az új politika iránti igény pontosan itt kezdődik: abban, hogy nem engedjük, hogy a régi rend kimerült jelölői túléljék az összeomlást, amely leleplezte őket.

A relatív stabilitás pillanataiban a hatalom a törvény, az eljárás és a legitimitás nyelvezetébe bújik. De amikor egy rendszer a végstádiumába lép, ezek a közvetítések felbomlanak. A szuverén hatalom nyers formájában jelenik meg: a fenyegetés, a gyilkolás, a megsemmisítés hatalma. Az álarcok lehullnak. Ami megmarad, az az uralkodás egyszerű logikája. A politikai nyelv elkorcsosul, a diplomáciát az erőszak nyers idiómája kedvéért feladja. Az állam már nem színleli, hogy igazolja tetteit – egyszerűen kihirdeti és végrehajtja azokat.

A szimbolikus közvetítés ezen összeomlása adja a jelen pillanatnak a nyugtalanító tisztaságát. Amikor Trump azt mondja, hogy visszabombázza az irániakat „a kőkorszakba, ahová tartoznak”, leleplezi egy olyan rendszer mögöttes igazságát, amely miután kimerítette gazdasági és politikai legitimitását, csak az erőszak látványosságával tarthatja fenn magát. Az erőszak nyíltan tör ki, pódiumokról hirdetik és világszerte sugározzák. A gonosz ismét banalitássá válik.

A nyelv, amit beszélünk, a mi világunk. Identitásunkat olyan jelölők szövik, amelyek kora gyermekkorunktól fogva hozzánk kötődnek – szavak, amelyek beépülnek a testünkbe, és lassan formálnak minket. Beszélő lények vagyunk – parlêtres , ahogy Lacan fogalmazott (egy lény, amelyet szavak varrnak a világhoz) –, akiket még azelőtt összekötünk, hogy valaha is választanánk. Ezek a szálak most elpattannak.

Nincs semmi a szimbolikuson kívül. A világ csak annyiban válik érthetővé, amennyiben jelölők közvetítik, amelyek struktúrát és jelentést adnak neki. Amikor ez a struktúra összeomlik, maga a valóság is elkezdi elveszíteni koherenciáját. A végső válság, amelyben vagyunk, nem oldható meg nosztalgiával vagy a gazdaság és ideológusainak kimerült szókincséhez való ragaszkodással. Amikor a régi szimbolikus rend összeomlik, előttünk álló feladat kettős: boncolgatni ezt az összeomlást, felismerni, hogy mi az – és egy másik társadalmi teret kitalálni. Új jelölőket létrehozni, amelyek képesek radikálisan más viszonyt szervezni a világgal – mielőtt a nyelv már csak egy sikoly maradna.

Köszönöm, hogy elolvastad! Iratkozz fel ingyenesen, hogy értesülj az új bejegyzésekről és támogasd a munkámat.

Forrás: https://substack.com/home/post/p-193205731 2026. április 4.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó