Hogyan érthetjük meg az Egyesült Államok–Izrael iráni háborúját Karl Marx tőkekritikájának perspektívájából?

A nemrég elhunyt Ferenc pápa többször is hangsúlyozta, hogy „harmadik világháborút élünk, csak részletekben”. Nos, a részletek egyre nagyobbak.

Az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni háborúja egyre szélesebb körűvé válik. Nemcsak az a veszély fenyeget, hogy a katonai konfliktus továbbterjed, hanem a hiányokban és a magasabb árakban megnyilvánuló hatása is már kezdi destabilizálni a világgazdaságot.

A háborúval kapcsolatos legjobb kommentárok nagy része a katonai dinamikákra összpontosított. De hogyan érthetjük meg a történéseket Karl Marx tőkekritikájának perspektívájából?

Kosztasz Lapavitszasz marxista közgazdász „Az új dollárimperializmus” című, a New Left Review-ben megjelent cikke hasznos, mert az amerikai imperializmus sajátos helyzetére irányítja a figyelmet.

Rámutat, hogy az amerikai globális hatalom termelésbeli alapjai összezsugorodtak. 1945-ben az amerikai gazdaság a világ feldolgozóipari termelésének mintegy felét adta. Míg „2024-ben Kína a globális feldolgozóipari hozzáadott érték közel 30 százalékáért felelt… szemben az Egyesült Államok mintegy 10 százalékával”.

A gazdasági hatalom továbbra is az amerikai hegemónia alapja, csak ma ez a pénzügyi rendszer dominanciájának formáját ölti.

Lapavitszasz valójában azt mutatja ki, hogy ez a dominancia a 2007–2009-es globális pénzügyi válság óta csak nőtt. Az amerikai dollár messze a legfontosabb tartalékvaluta maradt. Más szóval az amerikai állam az, ami Marx „világpénzének” – az egyetemes fizetőeszköznek – kibocsátója.

Ezt megerősítette az amerikai jegybank, a Federal Reserve System szerepe a válságok kezelésében. A válság utáni mennyiségi lazítás politikájával hatalmas mennyiségű dollárt pumpált a globális pénzügyi rendszerbe. Sőt, a megrázkódtatások pillanataiban – a globális pénzügyi válság idején és a Covid-19 világjárvány kezdetekor – a Fed swapvonalakat nyitott más jegybankok felé, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy többletdollárokhoz jussanak.

Eközben az amerikai államadósság a fő fedezet a hatalmas pénzpiacokon, amelyeken keresztül a bankok és a vállalatok rövid távú hiteleket vesznek fel. Ez a felépítés lehetővé tette az árnyékbankok – amelyek pénzt kölcsönöznek és vesznek fel, de elkerülik a szabályozást – virágzását. Ezek közé tartoznak az eszközkezelők, különösen a „nagy hármas” – a BlackRock, a Vanguard és a State Street –, amelyek a termelőtőke növekvő hányadát ellenőrzik.

Az amerikai bankok és vállalatok különleges előnyöket élveznek a világpénzhez való könnyű hozzáférésüknek köszönhetően. Ugyanígy, a jóval korlátozottabb hozzáférésük hátrányt jelent a globális Dél tőkései számára.

A sokkal erősebb európai és kelet-ázsiai kapitalizmusok „versenyezhetnek az Egyesült Államok termelési képességével” – írja Lapavitszasz –, „de a világpénz kibocsátására való képtelenségük a globális tekintély hiányával és a másodrangú katonai erővel jár együtt”. Az amerikai pénzügyi dominancia, amelyet a nemzetközi jog is megerősít, lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy szankciókkal kényszerítse a sorból kilépő államokat.

A Pentagon az amerikai hatalom másik karja. Ebben az „új hegemón struktúrában… az amerikai légierő és haditengerészet biztosítja a világpiaci integráció feltételeit. Ők védik a kritikus tengeri útvonalakat, mint a Hormuzi-szoros, a Malakkai-szoros, a Báb el-Mandeb, a Szuezi-csatorna, Panama és a kulcsfontosságú Indiai-óceáni útvonalak, amelyek megzavarása szétszakítaná a globális termelési láncokat.”

Kivéve, hogy most már mindannyian tudjuk: az Egyesült Államok nem tudja megvédeni a legfontosabb tengeri útvonalat, a Hormuzi-szorost. Lapavitszasz elismeri, hogy „a pénzügyi kényszer szélesebb körben alkalmazható, mint a katonai erő”.

Végső soron azonban a termelőerő a döntő. Az ipari termelésnek a régi nyugati „magországokon” túli terjedése veszélyezteti az amerikai katonai fölényt. Irán, amelynek gazdaságát az amerikai és nyugati szankciók sújtották, mégis bizonyította, hogy képes olyan rakéták és drónok előállítására, amelyek távol tartják az Egyesült Államokat és Izraelt.

Az a tény, hogy Irán valószínűleg jelentős segítséget kapott Kínától és Oroszországtól, a két hatalomtól, amelyeket Lapavitszasz az Egyesült Államok fő riválisaként azonosít, csak aláhúzza ezt a pontot. Különösen Kína jelent félelmetes katonai és technológiai kihívást az amerikai állam számára. Ahogy számos elemző rámutatott, ha az Egyesült Államoknak ilyen nehézséget okoz legyőznie Iránt, akkor kicsi az esélye, hogy megakadályozza, hogy Kína visszafoglalja Tajvant.

Az amerikai pénzügyi dominancia felbomlása időbe telhet. De nehéz elképzelni, hogy a most zajló világtörténelmi felfordulás ne késztetné más tőkes államokat arra, hogy alternatívákat keressenek a mindenható dollárral szemben.

Írta: Alex Callinicos
forrás: Socialist Worker