Kapargasd meg egy liberális felszínét és egy imperialistát találsz alatta. Évtizedeken át a Liberális Demokrata Párt – és előtte a Liberális Párt – ugyanolyan boldogan volt eljegyezve Nagy-Britannia úgynevezett „független” nukleáris elrettentő erejével, mint a brit Munkáspárt volt és amilyen ma is.

Kaparj meg egy brit imperialistát, és egy amerikai pincsit találsz. Nagy-Britannia mára elöregedő tengeralattjárókból álló nukleáris csapásmérő ereje olyan nukleáris rakétákat hordoz, amelyeket az Egyesült Államokban építenek és szervizelnek, és amelyek kommunikációs és indítási rendszere Washington tényleges ellenőrzése alatt áll.

Ed Davey [a brit liberális demokraták vezetője] víz alatti változata a brit ágyúnaszádon a Jangcén azt a célt szolgálja, hogy Nagy-Britannia aktív, de alárendelt pozícióját a mára erodálódó amerikai hegemóniában egy elvileg független csapásmérő erővel módosítsa.

Miért? Megjelölhetjük pillanatként, amikor a brit uralkodó osztály képessége, hogy az Egyesült Államoktól lényegesen eltérő döntéseket hozzon (és az USA-étól elkülönülő brit imperialista érdeket érvényesítsen), az 1956-os amerikai közbelépést a francia–izraeli–brit szuezi akció során, vagy az 1953-as amerikai átvételt az Irán függetlenségpárti Mossadegh kormányának megbuktatására irányuló tervben. Vagy mindkettőt.

Az amerikai hegemón hatalom korlátait manapság naponta bizonyítják az Izrael városait elérő iráni rakéták éppúgy, mint az elmélyülő amerikai költségvetési válság. A Trump-kabinet féktelen viselkedése azt a mélyreható eróziót jelzi, amelyet a dollár mint a globális olajügyletek lebonyolításának eszköze elszenvedett. Az ezzel járó csendesen érvényesülő hatalmat – amint azt a szükségszerűség diktálta – mindig is közvetlen katonai beavatkozás vagy szervezett aláaknázás támasztotta alá, de ez a kombináció már nem garantálja, hogy kifejti varázserejét.

Senkinek sem kerülhette el figyelmét – különösen a globális Délen –, hogy Irán és Venezuela egyaránt olajtermelő országok. Az, hogy az USA kénytelen szélsőséges intézkedésekhez folyamodni, hogy állja a sarat, nem a megkérdőjelezhetetlen hatalom, hanem annak ellenkezőjének a jele.

Amikor Davey azt mondta a BBC-nek: „Ha olyan elnökeink vannak a Fehér Házban, mint Donald Trump, aki teljesen megbízhatatlan, nem hiszem, hogy a nukleáris elrettentő erőnket az Ovális Irodában ülő személy reggeli hangulatától tehetnénk függővé”, akkor nem annyira hazánk védelme mellett tör lándzsát, hanem inkább a brit imperialista hatalom közvetlenebb külföldi érvényesítése mellett.

A munkásmozgalomnak óvatosnak kell lennie, hogy ne álljon be egy ilyen liberális opportunizmus mögé. A brit nép fő érdeke nem az, hogy új megegyezésre jusson Donald Trumppal vagy valószínű utódai bármelyikével – akik felé Keir Starmer láthatóan hajlik. Nem áll azoknak a kiválasztott európai uniós államoknak a gerinctelen szövetségében sem – amelyet szintén előnyben részesít a brit miniszterelnök –, akik az ukrajnai konfliktus fokozását és nemzetköziesítését akarják.

Davey arra akar pénzt költeni, hogy a Tridentet a következő évtizedekben lecseréljék: „itt az Egyesült Királyságban, nem az USA-ban.”

Starmer és hadügyminisztere, John Healey összhangban van Németország kancellárjával, Friedrich Merzzel, amikor a „védelmi” kiadások növelését követelik az Oroszországgal való szembenállás elősegítésére. A hadiiparban dolgozó szakszervezeti tagoknak észben kell tartaniuk, hogy bár munkájuk rendkívül improduktív jellegének viszonylagos stabilitása megszilárdul, az családjaik fékevesztett bizonytalanságával jár. Merz legalább egyenesen kimondja, hogy Németország nem engedheti meg magának egyszerre a megnövelt katonai kiadásokat és a jóléti államot.

Ha ez a viszonylag termelékeny német ipari gazdaságról igaz, akkor mennyivel pusztítóbb hatással lesz privatizált és alulfinanszírozott jóléti államunk maradványaira a féktelen hadikiadás. Országunk területi védelme nem ugyanaz, mint a nagyvállalatok és a City imperialista hatalmának globális érvényesítése.

forrás: Morning Star