Hová tartunk? Irán(y) a pokol! Hogyan árt a Nyugatnak ez háború? Michael von der Schulenburg, az Európai Parlament képviselője és korábbi ENSZ-diplomata – aki Irakban és Afganisztánban is vezetett békemissziókat – elemzésében a Teherán elleni militáris fellépés következményeit vázolja fel.

A szerző rávilágít, hogy az iráni intervenció nem csupán egy távoli konfliktus, hanem olyan geopolitikai irány, amely a nemzetközi jogrend eróziójához, valamint a Nyugat politikai súlyvesztéséhez vezet. Michael von der Schulenburg írása a Moszkvatérnek. Magyarra Péli Éva fordította.

A nyugati világban ma megdöbbentően sok olyan politikust és médiumot találunk, akik igazolhatónak tartják, sőt üdvözlik az Egyesült Államok és Izrael Iráni Iszlám Köztársaság elleni militáris fellépését. A már jól ismert önigazultságtól vezérelve sokan hiszik, hogy Washington ismét a „Jó” oldalán áll a „Gonosz” elleni küzdelemben. Pontosan ezért lenne égetően szükség arra, hogy megálljunk és elgondolkodjunk. Ezzel a háborúval ugyanis az Egyesült Államok és Izrael hatalmas bűnt követ el – nemcsak Irán, hanem végső soron önmaga és mindannyiunk ellen is.

„Ez a háború a pokol kapuját nyithatja ki, amelynek végén a Nyugat történelmi léptékű vereséggel nézhet farkasszemet”

Hosszú és véres hadakozás vár ránk

Sok minden kísértetiesen emlékeztet a 2003-as iraki háború kezdetére. Akkor is egy amerikai elnök vált a megszállottjává annak az ötletnek, hogy „felszabadítsa” Irakot a diktátorától. George W. Bush akkor is azt hajtogatta, hogy a rezsim tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, amelyektől meg kell óvni a világot. A megfelelési kényszertől hajtott brit miniszterelnök, Tony Blair pedig még azt is kijelentette, hogy Szaddám Huszein 15 percen belül képes csapást mérni Londonra. Egyik állítás sem volt igaz.

A háborút villámgyorsnak szánták; Bush alig egy hónappal később ki is hirdette a „küldetés teljesítve” (mission accomplished) jelszót. Ám ez is illúziónak bizonyult. Irak brutális polgárháborúba süllyedt, az ország romjain pedig létrejött korunk egyik legveszélyesebb terrorszervezete, az úgynevezett Iszlám Állam. Sok iraki, akit elvileg „fel kellett volna szabadítani”, az életével és hazája pusztulásával fizetett. A becslések egymillió, egyes források szerint akár két-három millió halottról beszélnek.

„Ennek a háborúnak a következményei 23 évvel később is ólomsúlyként nehezednek Irakra”

Érdemes lenne emlékeznünk minderre, mert a történelem ismétli önmagát. Az Egyesült Államok és Izrael ma Irán ellen visel háborút, állítólagos atomfegyverekre hivatkozva – miközben pontosan tudják, hogy Iránnak nincs atombombája, és nem is épít ilyet. Ismét azt halljuk, hogy az irániakat „fel kell szabadítani”, és ismét gyors győzelmet ígérnek.

„Ám Iránban az invázió következményei még pusztítóbbak lehetnek, mint Irakban”

A lakosság kétszer akkora, magasan képzett, és a belső feszültségek dacára az ország szervezetileg stabilabb. Erősebb hadsereggel bír, politikai rendszere pedig nem omlik össze néhány vezető kiiktatásától. Emellett Irán ma már a BRICS tagja, és – ha nem is nyíltan – Oroszország és Kína támogatását élvezi.

Míg a Bush-kormány legalább szavakban törekedett Irak politikai és gazdasági újjáépítésére, az Egyesült Államok és Izrael mai lépései kizárólag a levegőből végrehajtott pusztításra irányulnak. Ez pedig semmiképpen nem fog javítani a helyzeten.

Elveszítheti az USA és Izrael ezt a háborút is?

Trump elnök fogadkozásaival ellentétben ez a konfliktus aligha ér véget gyorsan. Sokkal inkább arra utalnak a jelek, hogy egy hosszú, rendkívül véres és veszteséges háború előtt állunk. Olyan háború előtt, amelyet az Egyesült Államok és Izrael mind katonailag, mind politikai-erkölcsi értelemben elveszíthet. Ennek következményei az egész Nyugat számára beláthatatlanok és veszélyesek lennének.

E háború kimenetele nem feltétlenül a csatatéren dől el, hanem az Iránban, az Egyesült Államokban, Izraelben és a szomszédos arab államokban zajló belpolitikai folyamatokon. Ebben a tekintetben Washington és Izrael áll vesztésre. Stratégiájuk a „lefejezési csapásra” épít.

„Abban bíztak, hogy az iráni vezetés gyors likvidálása tömeges felkelést szít, a hadsereg egyes részei átállnak, és az Iszlám Köztársaság összeomlik. Bár a vezérkar kiiktatása látszólag sikerült, eddig sem népfelkelés, sem katonai puccs nem történt – Trump ismételt felszólításai ellenére sem”

Az iráni vezetés eddig meglepően jól kezelte a csapást. A belső hatalmi központok közötti feszültségeknek nyoma sincs. Minden egyes nappal csökken a belső fordulat esélye, ezzel pedig az amerikai-izraeli stratégia zátonyra futott.

A Egyesült Államokban a háború rendkívül népszerűtlen. Különösen a Trump-szavazók körében, akik hittek az ígéretének, miszerint nem rángatja bele az országot újabb háborúkba. A pusztításról, a civil áldozatokról – köztük a 160 megölt iskoláslányról – és az elesett amerikai katonákról szóló hírek csak szítják a belpolitikai ellenállást. Ezt tetézi az Egyesült Államok és Izrael közötti politikai törésvonal veszélye, mivel érdekeik alapvetően eltérnek. Izrael támogatottsága még az amerikai „bibliai övezet” (Bible Belt) evangéliumi keresztényei körében is olvad. A Hormuzi-szoros lezárása miatti drasztikus energiaáremelkedés tovább rontja a közhangulatot.

„Trump a novemberi félidős választások előtt áll, ha nem tud gyors győzelmet felmutatni, a választás katasztrófális lehet számára. Az idő ellene dolgozik – és Iránnak kedvez. Nem véletlen, hogy Trump már többször is felvetette a Teheránnal való tárgyalás lehetőségét, ám Teherán aligha fog kötélnek állni”

Az amerikai bázisokkal telehintett öbölmenti arab államokban is megindulhat az újragondolás. Irán ugyanis nemcsak a Washington által fenntartott támaszpontokat, hanem egyre gyakrabban magukat az öbölmenti országokat is támadja. Olcsó, egyszerű drónokkal kényszeríti az Egyesült Államokat és partnereit arra, hogy méregdrága és nehezen pótolható légvédelmi rakéta készleteiket emésszék fel. Sok arab állam ezért joggal kérdezi, mennyit érnek valójában az amerikai biztonsági garanciák, ha az Egyesült Államok eddig képtelen volt érdemben gátat szabni az iráni támadásoknak?

„Izrael számára a kérdés az, meddig bírja a fokozódó iráni rakétazáport”

Az iráni rakéták már most is áttörik a Vaskupola, a Dávid parittyája, valamint a Nyíl 2 és 3 védelmi rendszereket. A helyzet tovább romolhat. Izrael ezzel a háborúval mindent egy lapra tett fel. Az utóbbi idők konfliktusai közül egyiket sem tudta egyértelműen megnyerni. Egy Irán elleni vereség ezért Izrael államot eddig soha nem látott egzisztenciális válságba sodorhatja.

Az Irán elleni háború súlyos sebet ejt a Nyugaton

Az Irán elleni háború február 28-án vette kezdetét, mégpedig olyan gátlástalansággal, amelyre alig akad példa a történelemben. Miközben még javában zajlottak az ígéretes tárgyalások, Izrael – a nemzetközi normák teljes semmibevételével – masszív rakéta csapást mért az iráni vezetésre. A támadás végzett a vallási és állami elöljárók színe-javával, sőt, saját rezidenciájukon végzett a családtagjaikkal is. Az Al Jazeera felvételein látható porrá zúzott romok nem hagynak kétséget, a szándék a totális megsemmisítés volt, esélyt sem hagyva a túlélésre.

„Maga a tény, hogy a közbeszédben cinikusan csak <lefejezési csapásként> emlegetik a történteket, mély morális züllésről árulkodik. Az pedig, hogy az európai kormányok némán asszisztálnak ehhez a vérengzéshez, olyan súlyos erkölcsi tehertétel, amely hosszú időre rányomja bélyegét a teljes nyugati világra”

Pedig az iráni tárgyalók február 26-án Genfben még jelentős engedményeket tettek. Egy magas rangú amerikai tisztviselő az Axios magazinnak meg is erősítette, a felek komoly haladást értek el. A közvetítő szerepét betöltő Omán külügyminisztere egyenesen áttörésről beszélt, és még február 27-én is arról szóltak Trump elnök nyilatkozatai, hogy a háború helyett a diplomáciai megoldást preferálná. Ám ekkorra a másnapi támadásról szóló parancsot már minden bizonnyal kiadták. Vajon – ahogy sok megfigyelő gyanítja – az Egyesült Államok és Izrael csak színlelte a tárgyalást, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa Teheránt? Ha így van, az a modern diplomácia történetének egyik legpéldátlanabb hitszegése.

„Ez a háború nem csupán a Nyugat szavahihetőségét rombolta le, hanem végleg kivégezte az ENSZ Alapokmányán nyugvó nemzetközi jogot is. Azt a rendszert, amelyet egykor éppen a Nyugat hívott életre”

Bár az Alapokmányhoz fűződő viszony Izrael és az Egyesült Államok részéről eddig is feszült volt, a mostani szakítás minden korábbinál súlyosabb. Míg George W. Bush 2003-ban – ha sikertelenül is – legalább megpróbált felhatalmazást kérni a Biztonsági Tanácstól az iraki invázióhoz, Trump már senkinek a véleményére nem volt kíváncsi, még a saját Kongresszusát is megkerülte. Ezzel tágasra nyitotta a kaput egy olyan világrend előtt, amely kizárólag a „nyers erő jogán” alapul. Az pedig, hogy mindez a nyugati világban érdemi tiltakozás nélkül mehet végbe, sokat elmond társadalmaink szellemi és erkölcsi állapotáról.

„A háború emellett aláássa az atomfegyverek terjedésének megakadályozására irányuló minden törekvést”

Bár az Egyesült Államok és Izrael a nukleáris fegyverkezés megállításával indokolja a beavatkozást, valószínűleg épp az ellenkezőjét érik el: tettük sok országban azt a meggyőződést erősíti meg, hogy egyedül az atomfegyver jelenthet valódi védelmet a hasonló agresszióval szemben. Az Egyesült Államok és Izrael – két atomhatalom – csak azért támadhatták meg Iránt, mert az éppen nem rendelkezett nukleáris elrettentő erővel, és nem is állt a kifejlesztés küszöbén. Ha Iránnak lett volna atomfegyvere, nagy valószínűséggel soha nem kerül sor erre a háborúra.

„És mit jelent mindez nekünk, európaiaknak? Ismét csak a tanácstalan sodródás és a tartás hiánya marad. Ahogy a már elveszített ukrajnai háborúban, úgy itt is – valódi befolyás híján – beérjük ugyanazzal a harcias retorikával és ugyanazzal a meddő erőfitogtatással”

Ám jóval azután, hogy az amerikaiak visszahúzódnak az Atlanti-óceán biztonságos túlpartjára, mi itt maradunk egy elveszített iráni háború romjai között, és nekünk kell megfizetni annak csillagászati számláját. Európára így kettős teher hárul, az ukrajnai kudarc után hamarosan egy iráni vereség árát is velünk fizettethetik meg.

Annak idején sok amerikai politikus bánta meg, hogy valaha is belekezdtek az iraki kalandba. A mostani iráni háborút is hamarosan végzetes hibaként fogjuk siratni, de akkor már késő lesz. A bajt már ránk szabadították.

♦

Michael von der Schulenburg (szül. 1948) német diplomata és politikus, az Európai Parlament képviselője a BSW (Sahra Wagenknecht Szövetség) színeiben. Pályafutása során több mint 34 éven át szolgált az ENSZ és az EBESZ magas rangú tisztségviselőjeként, békefenntartó és politikai missziókat vezetve olyan válságövezetekben, mint Irak, Afganisztán, Szíria és a Balkán. Szakértője a nemzetközi jognak és a globális biztonságpolitikának; képviselőként jelenleg az európai béketörekvések és a diplomáciai megoldások egyik legmeghatározóbb hangja a militarizációval szemben.

Forrás: https://moszkvater.com/irany-a-pokol/