Forrás: http://monomedia.hu/
1945. május: Az amerikai tisztek értékes zsidó holmikkal teli vasúti kocsikat fedeztek fel – és maguk is kiszolgálták belöle magukat. Egy miami bíróság most késve újra megnyitja az ügyet.
Patricia Seitz által tárgyalt ügyek ritkán látványosak. Eddig hat filippínó tengerészről volt szó, akik egy norvég teherhajón történt robbanásban haltak meg Miami kikötőjében, vagy helyi alvilági személyiségekről, akik megvesztegették a rendvédelmi tisztviselőket. Ezek mindennapi bűncselekmények a floridai szövetségi kerületi bíróság bírája számára.
De ezúttal többről van szó; ezúttal az 59 éves Seitz egy olyan pert vezet, amely nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt és műkincset, valamint kapzsiságot és egy történelmi mértékű bűncselekményt érint – „a világtörténelem egyik legnagyobb lopását”, ahogy a túlzásokra nem feltétlenül hajlamos történészek jellemzik ezt az esetet.
A miami per középpontjában egy legendás, 24 kocsiból álló vonat áll.
A Gons, amelyet értékes rakománya miatt „aranyvonatnak” is neveznek, több mint 60 évvel ezelőtt indult Budapestről, és az ausztriai Böckstein közelében, a Tauern-alagútban állt meg. 1945. május 11-én fedezték fel amerikai megszálló katonák – három nappal azután, hogy a náci Németország feltétel nélkül megadta magát.
Micsoda lelet: vagonok, tele minden elképzelhető formájú arannyal és ezüsttel, ládákban jegygyűrűk és gyertyatartók, gyémántok, ékszerek, kézzel csomózott keleti szőnyegek, meisseni porcelán és kristályüveg, valamint több mint 1200 festmény. Gazdag emberek, arisztokraták és polgárok tulajdona.
Könnyű volt kideríteni, hogy kié volt egykor ez a lenyűgöző kincs: a nácik és budapesti kollaborátoraik kobozták el azokat a gazdag magyar zsidóktól. Ez a leltárlistákból egyértelműen kiderült.
Az amerikai katonák az aranyvonatot 60 kilométerre lévő egyik katonai raktárukba vontatták.
Salzburg. Ott a gyönyörű tárgyak gyűjteménye először a magas rangú tisztek érdeklődését, majd vágyát keltette fel. Arra gondoltak, hogy ezzel berendezhetnék azokat a villákat, vidéki birtokokat és kastélyokat, amelyekben most laknak.
Korántsem azért szerezte meg az aranyvonatot, hogy a kirabolt családok túlélő tagjai egy napon visszaszerezhessék a jogosan őket megillető vagyont, ahogyan az az amerikai és a nemzetközi jog szerint történt volna, Mark Clark, az ausztriai amerikai erők főparancsnoka történelmileg figyelemre méltó döntést hozott: az eredeti tulajdonosok „azonosíthatatlanok” voltak. A kincset ráadásul „ellenséges tulajdonnak” nyilvánították, és így katonai célra rekvirálták.
Az aranyvonatot, amelyet a nácik zsákmánnyal rakodtak meg, most ugyanaz a megszálló hatalom fosztogatta, amely legyőzte ugyanezeket a nácikat és felszabadította Európát. És így a magyar zsidókat másodszor is kirabolták.
Morrille Ross tábornoknak például pontos elképzelései voltak arról, hogy mire van még szüksége osztrák rezidenciáján: 20 szőnyegre, több mint 200 darab legfinomabb üveg- és porcelánra, valamint közel 250 ezüsttárgyra. Harry Collins vezérőrnagy, a 42. gyaloghadosztály („Szivárvány”) parancsnoka...részletes megrendelést adott le hivatalos rezidenciájára: az asztali és evőeszközökön kívül 90 fő részére rendelt poharakat, 30 terítőt és 60 garnitúra fürdőlepedőt, valamint 13 szőnyeget, amelyek mindegyike „a Salzburg államban elérhető legjobb minőségű és kidolgozású”. A kellékeket gyorsan kiszállították; az aranyvonat biztosította azokat.
- A budapesti zsidók Európa leggazdagabb és gazdaságilag legbefolyásosabb közösségei közé tartoztak. 1944 márciusában, Magyarország német megszállása után a nácik elrabolták vagyonukat. Parancsukra a budapesti bábkormány zsidóellenes rendeletek özönét adta ki. Minden zsidót arra kényszerítettek, hogy beadja a pénzét, ezüstjét, ékszereit és egyéb vagyontárgyait. Még nyugtát is kaptak ezért – a bürokrácia gúnyos rendfenntartása a barbárság idején.
A kisajátítást deportálás követte. Magyarországon a nácik különösen gyorsan és következetesen hajtották végre a „végső megoldást”. Egy német különleges egység, Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer vezetésével, gyors cselekvésre ösztönözte a magyar hatóságokat. Május közepétől július 9-ig több mint 430 000 zsidót deportáltak és gyilkoltak meg, elsősorban Auschwitz-Birkenauban.
Aztán a Vörös Hadsereg közeledett a magyar fővároshoz, és a nácik azon gondolkodtak, hogyan biztosíthatnák a zsákmányukat. Így kezdődött az aranyvonat kalandos útja 1944 decemberében: először a gazdagon megrakott szekerek Sopronba, Nyugat-Magyarországra zötykölődtek. Majd 1945 márciusának végén, a háború vége közeledtével átlépték az osztrák határt.
És az odüsszeia során magyar katonák, SS fosztogatók és osztrák civilek újra és újra kiszolgálták magukat a rakományból. „Kollektív fosztogatás volt” – mondja Ungváry Krisztián budapesti történész. „Senki sem volt ártatlan; mindenki részt vett benne különféle módokon.”
Például Toldi Árpád magyar vonatparancsnok elrejtette a legértékesebb darabok egy részét, teherautókra pakolták, majd megpróbált Svájcba menekülni. A kísérlet azonban kudarcot vallott; a francia katonák letartóztatták és az értékes rakomány nagy részét elkobozták. A háború után a francia kormány visszaadta azt az új magyar kormánynak.
Az amerikai tábornokok és megszálló tisztek számára még az is megengedett volt, hogy talált holmikkal rendezzék be villáikat. Elméletileg ezek a hadseregnek nyújtott kölcsönök voltak, amelyeket később vissza kellett volna adni. Clark főparancsnok azonban döntésével az önsegélyt tolerált elvvé emelte. Egyetlen tisztnek sem kellett visszaadnia az értékes holmit.
Az elkobzás ellenére az eredeti zsákmány egy része megmaradt. Ezeket végül sikerült megszerezni és külföldre szállítani. 1948-ban, három évvel a háború vége után, a kincseket ládánként árverezték el a híres New York-i Parke-Bernet aukciósházban. A bevétel az ENSZ-hez került, és az Auschwitzot és más koncentrációs táborokat túlélő zsidó menekülteket támogatta.
Csak a tényleges tulajdonosok maradtak üres kézzel: magyar zsidók ezrei vagy leszármazottaik várnak még mindig kártérítésre az ellopott dolgokért.
Köztük van Erdélyi Lajos is, aki késedelmes kártérítésre számít. 75 éves, és egy kis házban él Budapest XII. kerületében. Képek, nyomatok és olajfestmények lógnak a falakon. Ezek egy egykor hatalmas birtok maradványai. „A zene és a művészet mindig is fontos szerepet játszott a családunkban” – mondja Erdélyi. „Akkoriban 42 olajfestményünk volt; apám gyűjtő volt. Még mindig megvan három közülük. Vettem még néhányat.” A másik 39 festmény, tűnődik elgondolkodva, valószínűleg az aranyvonaton kötött ki.
Erdélyi édesapja ügyvéd és az „Ideál” gyógyszertár tulajdonosa volt. Apját, édesanyját, tizenkét éves húgát és őt magát is 1944 májusában deportálták a marosvásárhelyi gettóba (ma Marosvásárhely, Románia). Néhány nap múlva a szállítás folytatódott Auschwitzba; Erdélyi Lajos 15. születésnapja volt.
A nácik összesen 62 családtagját gyilkolták meg.
Közvetlenül a háború után a Magyar Zsidók Központi Bizottsága a zsidó vagyon visszaadását szorgalmazta. Az amerikai külügyminisztérium azonban nem volt hajlandó elismerni ezeket az igényeket. Clark tábornok által elsőként megfogalmazott álláspontot képviselte: a tulajdonosokat nem lehet azonosítani.
A hidegháború tombolt, és Magyarország rossz oldalon állt. 1948-ban Harry Truman elnök úgy döntött, hogy például az amerikai hatóságoknak nem szabad többé visszaadniuk a nácik által ellopott műalkotásokat, mivel a kommunista kormányok elkobozhatják azokat ahelyett, hogy visszaadnák őket jogos tulajdonosaiknak.
Idővel a washingtoni külügyminisztérium változtatta az állítások elutasítására vonatkozó érveit. 1966-ban elutasította az újabb állításokat, kijelentve, hogy a szóban forgó tárgyak amerikai „háborús zsákmánynak” minősülnek. Továbbá a külügyminisztérium „súlyosan eltúlzottnak” nevezte a magyar kormány becslését, miszerint az aranyvonat 206 millió dollár értékű – mai értékben 2 milliárd dollárnak megfelelő – vagyont szállított. Egy ponton azt is állították, hogy a követelések az elévülési idő miatt elévültek.
Csak 1998-ban került végre napvilágra az eset. Bill Clinton elnök bizottságot nevezett ki annak kivizsgálására, hogy az amerikai intézmények hogyan kezelték a zsidó vagyont a második világháború után. Az aranyvonat is a megvitatott témák között szerepelt. Zárójelentésében a bizottság azt írta, hogy a fosztogatás az „Egyesült Államok szörnyű kudarca” volt a zsidó vagyon visszaszolgáltatásában.
A salzburgi katonai ellátóraktárban érintett személyek akkoriban már halottak voltak. Clark tábornok 1986-ban halt meg. A kapzsi tisztek közül senkit sem vontak felelősségre. Már nem lehetett rekonstruálni, hogy ki mit lopott el.
A bizottság jelentése alapján 33 magyarországi holokauszt-túlélő nyújtott be kártérítési kérelmet a [helyszín kihagyva]-i járásbíróságon.
Miami. Ezt a bíróságot azért választották, mert néhány felperes, mint például David Mermelstein, jelenleg Floridában él. Seitz bíró felelős most a jogi eljárásért.
Az amerikai kormány régóta Clark kétes jogi érveire támaszkodik. Most azonban úgy tűnik, hogy egy olyan javaslatot kíván benyújtani, amely lezárhatja az eljárást: valószínűleg 25 millió dolláros kártérítést ajánl fel, az ügyhöz közel álló források szerint. Ezt az összeget egy elszegényedett magyar zsidók számára létrehozott alapba helyezik. A Bush-kormányzatnak látszólag nincs szándékában kártérítést ajánlani az anyagi veszteségekért. A felperesek eredetileg 10 000 dollárt követeltek a körülbelül 50 000 magyar holokauszt-túlélő számára fejenként.
A washingtoni kormánynak valószínűleg jelentősen javítania kell a kompromisszumon a cél elérése érdekében. Bármilyen összegben is állapodnak meg végül a felek, 60 év után az már csak a jóvátétel szimbolikus gesztusa lehet.
A miami bíró péntekig adott haladékot a felpereseknek és a kormány képviselőinek. Addigra mindkét félnek meg kell egyeznie. Ha azonban nem sikerül, Patricia Seitznek kell majd kihirdetnie az ítéletet a legszokatlanabb perében.
Forrás: https://www.spiegel.de/politik/der-goldzug-aus-budapest-a-c0c5c800-0002-0001-0000-000039367953 2005. február 13., 13:00 • a DER SPIEGEL 2005/7-es számából
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
