Európában sokan – szakértők, katonai vezetők, véleményformálók és vezető politikusok – érvelnek amellett, hogy az orosz vezetés csak színleli, hogy tárgyal, valójában egyáltalán nem akarja befejezni a háborút; hogy egész Ukrajnát el akarja foglalni, és Európa lerohanására készül. Mások szerint ez valószínűtlen, hiszen Oroszországnak nincsenek meg a képességei mindehhez. Ukrajna egészének elfoglalása katonailag sem lehetséges, de ha mégis megtörténne, akkor a megszállás fenntartása okozna gazdaságilag már vállalhatatlan terheket. Az Európa elleni támadás pedig szinte öngyilkossággal érne fel, hiszen a NATO erői – minden híreszteléssel ellentétben – jókora fölényben voltak és vannak is az orosz hadsereggel szemben. Emellett az utóbbi évek sokakat meglepő orosz gazdasági növekedése is erősen lassulni látszik, a stagnálást pedig még mindig magas infláció kiséri. Lehetséges persze, hogy Putyin saját propagandájától is megrészegülve, a birodalmi dicsőség helyreállításának lázában égve már nem feltétlenül hoz racionális döntéseket. Volt már példa hasonlóra a történelemben, de az ellenkezője, a racionális visszakozás gyakoribb, hisz minden politikai rendszerben erősen dolgozik az önfenntartás ösztöne.
Nemrég a G7 portálon és a Telexen egy olyan írás jelent meg (Sült békegalamb édes-savanyú mártással: miért tud és akar még harcolni Putyin rendszere?), mely szerint Oroszország már kényszerpályára került, és már csak a háború folytatása az egyetlen racionális döntés az ország vezetése számára. Az írás egy korábban a Mércén megjelent interjúra reagál, amelyet Tóth Csaba Tibor készített Julia Mendellel, Zelenszkij korábbi sajtótitkárával. Jolsvai Zoltán, a G7 szerzője szerint az interjú egy tesztballonnak tűnik, ami az ukrán kormány céljait szolgálja.
A cikk szerint Mendel abból a téves feltételezésből indul ki, hogy az oroszoknak is érdeke a béke. De ő nem ezt állítja, hanem azt, hogy tekintettel az ukrán nép szenvedéseire és az ország kétségbeejtő helyzetére a béke elsősorban Ukrajna érdeke és nem Oroszországé. Ezzel, ha nem is teljesen nyíltan, de azt sugallja, hogy a béke érdekében akár jelentős engedményeket is kellene tenni Oroszországnak. Ez ellentmond a Zelenszkij által is hangoztatott hivatalos ukrán álláspontnak – a G7 cikke viszont azt feltételezi, hogy valójában az ukrán kormány már belemenne Trump javaslatainak elfogadásába, de döntése helyességéről meg kell győznie az európai véleményformálókat is, és ezt a célt szolgálja ez az interjú. De nem csak bizonyítékokat, érveket sem hoz fel amellett, hogy ez így van, és hogy miért van így. Másrészt, meglepő módon, erősen azt a benyomást kelti, hogy Ukrajna már nem szuverén állam, mert lényegi döntéseihez valamiféle jóváhagyást kell szereznie. Az ilyen állitások pedig mostanáig oroszpártinak számítottak.
De miért is ne állíthatná le Oroszország a háborút a szerző állítása szerint?
Az írás szerint ennek egyik fő oka, hogy az orosz gazdaságot a „katonai keynesianizmus” logikája szervezi, vagyis a gazdaságot az állam hadiipari megrendelései tartják a felszínen, a háború befejezésével pedig elveszne ez a stimulus, összeomláshoz vezetve. Ez az érv nem meggyőző. Egyrészt a hadseregre, a hadiiparra költeni békeidőben is szoktak országok (Németországban például most így próbálják felpörgetni a gazdaságot), másrészt miért is ne lenne lecserélhető a „katonai keynesianizmus” akár valódi keynesianizmusra? Ha nem is egyik napról a másikra, de az állami költekezés célterületei megváltoztathatóak, és a stimulus fenntartható, amíg az szükséges.
A cikk másik érve az, hogy a valódi döntések már nem Moszkvában, hanem Pekingben születnek, mert a háború során Oroszország végzetesen függővé vált Kínától. Ezt az érvet már jóval erősebben alátámasztja a cikk. Oroszország valóban rá van utalva Kínára mint exportpiacra, mint finanszírozási forrásra vagy mint technológiaimportjának forrására. Miként az írás is megemlíti,
Kínának nem érdeke a háború befejezése, mert amíg az tart, addig az Amerikai Egyesült Államok figyelme, erőforrásai megoszlanak, és nem tud a nyugat-ázsiai térségre és a Kínával való konfliktusára koncentrálni.
Tegyük hozzá: azért sem érdeke e háború vége, mert ez Amerikának hozzáférést biztosítana az ukrán, és valószínűleg a orosz ritkaföldfémekhez is, márpedig Kína monopóliuma etéren fontos fegyvere a kereskedelmi háborúban. Legkevésbé pedig az orosz vereség az érdeke Kínának.
A háború vége ugyanis azzal a veszéllyel járna – amit Nyugaton sokáig reméltek – hogy megbukik Putyin rendszere, és helyette egy olyan nyugatbarát kormány jön, amely szabad hozzáférést biztosít a nyugati cégeknek az orosz ásványkincsekhez, nyersanyagokhoz, energiahordozókhoz. Ráadásul így Kína katonailag is bekeríthető és könnyebben gazdasági blokád alá vonható lenne egy éles konfliktushelyzetben. Ez a Kína számára fenyegető lehetőség viszont életbiztosítás Putyinnak, mert így
szinte biztosra vehető, hogy Kína szinte mindent megtenne azért, hogy a jelenlegi orosz vezetés bukását megakadályozza.
Épp ezért volt kezdettől fogva illúzió az, hogy az ukrajnai háború jó lehetőség arra, hogy a Nyugat stratégiai vereséget mérjen Oroszországra, megbuktatva Putyin rendszerét.
A Kína és Oroszország közti méretbeli különbség ugyanakkor túlságosan is szembeszökő. Kína lakossága a tízszerese Oroszországénak, és gazdaságának mérete is körülbelül ugyanilyen mértékben nagyobb. Oroszország sok szempontból ideális partnere Kínának, hiszen olcsó nyersanyaggal és energiával láthatja el iparát. Ráadásul ez az előny addig ilyen egyértelmű, ameddig tart a háború, és Oroszországra szigorú szankciók vannak kivetve. Az orosz elit nézőpontjából viszont ez a viszony, ez az állapot inkább csak kényszerűség: egy ár, amit meg kell fizetni azért, hogy elérhessék céljaikat Ukrajnában. Nem világos viszont, hogy pontosan mik ezek a célok, és mekkora árat hajlandóak fizetni az oroszok ezért.
Az valószínű, hogy épp a háború előrehaladtával egyre mélyülő Kínától való függés az, ami a Kremlt leginkább motiválhatja a tárgyalásokra és a háború befejezésére. A függőség fenntartása és mélyítése ugyanis alapvetően ellentétes a rezsim lépten-nyomon szuverenitást hangsúlyozó ideológiájával, és ez előbb-utóbb egyre többeknek szúrhat majd szemet az országban. De a függőség közvetlenül is korlátozhatja, és egyre szűkítheti a vezetés mozgásterét. Nekik egy olyan helyzet lenne ideális, amelyben szabadon lavírozhatnak a Nyugat és Kína között. Etekintetben Trump és Putyin érdekei részben átfedik egymást, hiszen az amerikai kormány egyik fontos célja Kína gyengítése, és erre kiváló eszköz lenne Oroszország leválasztása róla, még ha csak részlegesen is. És
feltehető, hogy Putyin sem személyes szimpátia miatt tarja fenn a kapcsolatot Trumppal, hanem azért, hogy ki tudjon lépni a háborúból és ezzel együtt Peking árnyékából, amint úgy kalkulál, hogy ez (immár) megéri neki.
A probléma viszont az, hogy Oroszországnak a kínai függőségből való kivonásához az USA kevés, ehhez Európa is kell, sőt, leginkább Európa kell, mert az oroszoknak a fő kereskedelmi partnerük Európa volt, nem az USA. Az EU viszont békekötés esetén sem mutatkozik hajlandónak a szankciók eltörlésére és a kereskedelmi kapcsolatok újjáépitésére, sokkal inkább ezzel téve keresztbe a tárgyalásoknak, nem elsősorban azzal, hogy a nyilvánosságban a hivatalos ukrán álláspontot támogatja. Az a törekvés továbbá, hogy brit és francia katonai erőket telepítsenek Ukrajnába a békekötés után szintén elég hatékonyan torpedózza meg a békekötést – hiszen egy ezt lehetővé tevő megállapodásba az oroszok szinte biztosan nem fognak belemenni.
Más kérdés, hogy Trump látszólag csak azért szeretne Ukrajnában békét, hogy máshová koncentrálhasson. Ha valóban a békés rendezésre törekedne minden háborús konfliktusban, vagy háborús konfliktussal fenyegető helyzetben, akkor az ukrajnai béketeremtésben is nagyobb esélyei lehetnének. De a Kína elleni vámháborús fenyegetés csak még inkább ellenérdekeltté teszi a kelet-ázsiai nagyhatalmat az ukrajnai békében. Miként az is, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak Ukrajnától sikerült kizsarolnia az ország ásványkincseihez való hozzáférést, ami szintén sérti Kína érdekeit – hiszen ritkaföldfém-monopóliumát gyengítheti.
Irán bombázása és mostani fenyegetése, valamint a Venezuela elleni agresszió pedig Putyin közvetlen szövetségesei ellen irányul. Ráadásul a venezuelai olajkincs megszerzéséért folytatott fegyveres küzdelem együtt jár azzal, hogy Trump kormánya az orosz olajfinomitók elleni ukrán támadásokat nem csupán engedélyezte, de támogatta is titkosszolgálati, hírszerzési eszközökkel. Jelenleg tehát egyetlen nemzetközi nagyhatalom sem törekszik következetesen és őszintén a fegyveres konfliktusok lezárására – habár ezek folytatódása és eszkalációja sem feltétlenül érdeke senkinek, hiszen a mostani geopolitikai helyzet egy világégés kockázatát hordozza, amely akár atomháborúba is torkollhat.
A Nyugat számára az ukrajnai háború folytatódásának és eszkalációjának veszélye elsősorban az, hogy Oroszország függése Kínától még súlyosabbá válik, és így a világ legnagyobb energiahordozó- és ásványkincsvagyonával rendelkező országa összenő a világ legnagyobb ipari kapacitásával. Egy nagy háború esetében az ebből fakadó előnyök sokkal fontosabbak, mint a GDP-mutatók, de egy hosszú hidegháborús, súlyos helyi konfliktusokkal, proxyháborúkkal tarkitott rivalizálás során is jelentős előnyt jelentenek.
Mindennek az EU politikusai mintha nem is lennének a tudatában. Nyilván vannak, akik valóban hisznek abban, hogy Oroszország néhány éven belül megtámadhatja Európát, de talán fontosabb szempont, hogy a nagyarányú fegyverkezéssel akarják újra beinditani az európai gazdaság döglődő motorját, a német ipart, ami a globális piacokon egyre kevésbé versenyképes a kínai gyárakkal szemben. A Trump-féle csapat időnként utalgat erre, ám a közvetlen hatalmi és gazdasági haszonszerzés lehetősége (pl.: az olajipar érdeke) náluk minden más – hosszabb távra tekintő megfontolást felülír. Különösen érdekes és figyelemreméltó, hogy az amerikai olajiparban (pl.: Chevron) és a német hadiiparban (Rheinmetall) ugyanúgy jelentős tulajdonrészt birtokolnak a világ legnagyobb magántőkealapjai, a Blackrock és a Vanguard. Tehát a sokszor ellentétesnek tűnő európai és amerikai politikai mögött legalább részben azonos tőkeérdekek húzódnak meg.
Míg a keleti, despotikus államkapitalizmusokban a birodalmi presztizsből fakad a kompromisszumképtelenség (ld,: Donbas, vagy Tajvan kérdésében), addig tehát Nyugaton a rövid távú, alig néhány évre előretekintő profit-kalkulus írja felül – egyelőre – a biztonság és a béke iránti természetes igényt, az emberiség hosszabb távú érdekeit.
Így pedig csak egy dolog biztos: a lassan mindenhová beszivárgó bizonytalanság.
Elgondolkodtatott a cikk? Voltak benne új informácók, érdekes meglátások? Segített abban, hogy kialakítsd saját véleményed? Ha igen, mennyit ér ez számodra?
A gondolkozásra, kritikára és közös cselekvésre ihlető újságíráshoz az olvasók összefogására is szükség van. Csatlakozz, hogy együtt teremthessünk értéket!
Már ezer forint is nagy segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató! Köszönjük!
