Harminchat évvel az „Igaz Ügy” hadművelet után Washington ugyanazt a véres kottát játszotta Caracasban, amit már egyszer alkalmaztak. A célpontok változnak, a módszer ugyanaz: állami terrorizmus „demokráciaexportnak” álcázva. A panamai Noriegától a venezuelai Maduróig egyenes út vezet. Napra pontosan 36 év telt el két “drogkereskedőnek” bélyegzett vezető likvidálása között.

Karl Marx híres mondása szerint a történelem ismétli önmagát: először mint tragédia, másodszor mint bohózat. Amit azonban ma Venezuelában látunk, az nem bohózat, hanem egy brutális tragédia második felvonása. Amikor Donald Trump parancsot adott a Caracas elleni légicsapásra és Nicolás Maduro elrablására, nem improvizált. A Pentagon poepte fiókjaiból előhúzták az 1989. december 20-i haditervet: az „Igaz Ügy” (Operation Just Cause) hadműveletet.

A párhuzamok a panamai invázió és a mostani venezuelai agresszió között nem csupán véletlen egybeesések. Ez az amerikai imperializmus működési mechanizmusa, a negyedik generációs hadviselés és a klasszikus ágyúnaszád-diplomácia hibridje.

A „Drogbáró” bélyeg: A CIA kedvenc ürügye

1989-ben George H. W. Bush azzal indokolta Panamaváros bombázását, hogy Manuel Noriega tábornok – aki éveken át a CIA fizetett téglaembere volt – hirtelen „kábítószer-kereskedővé” és a demokrácia ellenségévé vált. A valóságban Noriega bűne az volt, hogy önállósodni próbált, és nem volt hajlandó asszisztálni az USA nicaraguai piszkos háborújához.

A forgatókönyv Caracasban ugyanez. Washington évek óta építi a narratívát a „narkóállamról”, miközben a világ kokaintermelésének oroszlánrésze az USA legszorosabb szövetségesétől, Kolumbiából származik. Ahogy Noriegát floridai bíróság elé citálták, úgy kattant most a bilincs Maduro kezén is. Az üzenet világos: az amerikai joghatóság globális, a szuverenitás pedig csak azokat illeti meg, akik engedelmeskednek a Wall Streetnek.

A Zsákmány: Csatorna helyett Olaj

A geopolitikai mozgatórugók is kísértetiesen hasonlóak. Panamában a tét a Csatorna feletti ellenőrzés volt. A Torrijos-Carter szerződések értelmében 1999-ben a csatorna visszakerült volna panamai tulajdonba – ezt Washington minden áron kontrollálni akarta egy bábkormány beültetésével.

Venezuelában a tét még nagyobb: a világ legnagyobb bizonyított kőolajkészlete. Trump nem is titkolja, amit elődei még virágnyelven fogalmaztak meg. A „demokrácia helyreállítása” valójában az ExxonMobil és a Chevron visszatérését jelenti. Ahogy Panamában Guillermo Endarát egy amerikai katonai bázison iktatták be elnöknek az invázió alatt, úgy várja most a sorát a venezuelai ellenzék valamelyik Washingtonban kiképzett kadétja, hogy átvegye a hatalmat a jenki szuronyok hegyén.

El Chorrillótól Caracasig

A legfájdalmasabb párhuzam az ártatlanok vére. 1989-ben az amerikai légierő porig bombázta Panamaváros szegénynegyedét, El Chorrillót, hogy megsemmisítse a Panamai Védelmi Erők főhadiszállását. Becslések szerint civilek ezrei haltak meg, akiket a nyugati sajtó egyszerűen „járulékos veszteségként” könyvelt el.

Ma Caracas barrióiban ugyanez a félelem uralkodik. A Fuerte Tiuna elleni csapások és a „sebészi pontosságú” akciók hazugsága mögött ugyanaz a technokrata kegyetlenség húzódik meg. Az amerikai hadigépezet számára a latin-amerikai munkások és parasztok élete nem tétel.

A nemzetközi jog halála

1989-ben az ENSZ Közgyűlése elítélte a panamai inváziót, mint a nemzetközi jog durva megsértését. Az USA vétózott a Biztonsági Tanácsban, és folytatta a megszállást. Ma sem várhatunk mást. Az „alapokon nyugvó nemzetközi rend”, amiről a nyugati liberálisok papolnak, valójában a dzsungel törvénye: az erősebb kutya baszik.

De van egy lényeges különbség 1989 és 2026 között. A világ megváltozott. Az USA hegemóniája repedezik. Ami Panamában még sima „rendészeti ügynek” tűnt egy egypólusú pillanatban, az ma Caracasban egy globális konfliktus gyújtózsinórja lehet. A venezuelai nép emlékszik a történelemre, és tudja: aki nem tanul El Chorrillo lángjaiból, az arra ítéltetett, hogy benne égjen.

Munkások Újsága