A függetlenség ünneplése, Algír, 1962. július 2. Fotó: Marc Riboud

Az al-Masa' algériai újság arról számol be, hogy december 24-én az algériai parlament elfogadott egy törvényt, amely a francia gyarmatosítást az országban (1830–1962) bűncselekménynek tartja, amely tömeggyilkosságot, nemi erőszakot, a lakosság kitelepítését, földbitorlást és az emberek marginalizálását foglalta magában. A törvény jóvátételt is követel Franciaországtól.

A nagy algériai történész, Mahfoud Bennoune kifejtette, hogy Franciaország gazdasági előnyöket húzott Algéria természeti erőforrásainak (fémek, olaj) kizsákmányolásából, a bortermelés francia szőlőültetvényeinek algériai földeken való terjesztéséből, a kereskedelmi monopóliumokból, valamint Algéria mint a francia áruk zárt piacának létrehozásából.

Nemcsak a helyi lakosság francia parancsnokainak számtalan mészárlásáról írt, hanem a földbirtokok hatalmas átruházásáról is: „Számtalan önkényes intézkedés – elkobzás, lefoglalás, kisajátítás, helyi csoportosítás – útján. egyre több hektárt halmoztak fel gyarmatosítás céljából… A későbbi zsákmányt a [francia] gyarmatosítók között osztották szét. 1954-re ez a 3 028 000 kisajátított hektár [kb. 116 000 négyzetmérföld] 2 828 000 hektár szántóföldből és 210 000 hektár erdőből állt, amelyek mindegyike a francia gyarmatosítók magántulajdonában volt. A gyarmati állam még mindig 7 200 000 hektárral rendelkezett, beleértve az erdőt, a terméketlen földeket és a legelőket.” Ami a földet illeti, amelyre az algériaiakat zsúfolták: „a parasztoknak juttatott föld kétharmada minimális legelő és terméketlen parcellák voltak.”

Ibrahim Boughali, az algériai parlament elnöke hangsúlyozta, hogy a törvény célja nem a történelem bosszúként való felhasználása, hanem a történelmi igazság újraértelmezése és a nemzeti emlékezet megőrzése minden olyan erőfeszítéstől, amely azt törli vagy meghamisítja. A törvény ugyanakkor hangsúlyozta annak szükségességét, hogy a megszálló állam vállalja a felelősséget „a személyek, a föld és az algériai identitás ellen elkövetett szisztematikus bűncselekményekért”.

Az algériai és a francia kormányok viszonya az utóbbi években egyre rosszabbá vált. Algéria dühös, hogy Franciaország elismerte Marokkó igényét a spanyol Szaharára; Algéria támogatja a Polisario Felszabadítási Frontot és annak azon igényét, hogy Nyugat-Szaharának függetlennek kell lennie (a középkori marokkói kormányok által uralt terület volt, amelyet Spanyolország elszakított és gyarmattá tett, majd az 1970-es években lemondott róla). Marokkó azonnal igényt tartott rá, ragaszkodva ahhoz, hogy visszaszerzi azt.

Franciaország, akárcsak az Egyesült Államok, elismerte Marokkó igényét, a Biden-kormányzat alatti ellentételezésként azért, hogy Marokkó elismeri Izraelt és aláírja az úgynevezett „Ábrahám-megállapodásokat”.

Algéria szintén nem nézi jó szemmel a Franciaországban élő számos algériai expatriáns közösséggel szembeni francia rasszizmus növekedését. Továbbá az algériaiakat bosszantja a francia atrocitás-tagadók online térnyerése, amelyben a kommentátorok vitatják, hogy Franciaország mészárlásokat követett volna el az országban, vagy legalábbis mentegetik azokat. A 21. század elején néhány francia parlamenti képviselő igyekezett törvényen kívül helyezni a francia birodalom dicsőségének nevezett dolgok bármilyen lebecsülését, de Jacques Chirac elnök ebbe nem volt hajlandó beleegyezni.

Az európai gyarmatosítás, a barrakuda-kapitalizmus, a rasszizmus, a telepes terjeszkedés és a gazdasági kizsákmányolás történelmil ötvözete, emberek millióit ölte meg a globális Délen, és a profitot még a kétségbeesetten szegény országokból, például Afrikában is a metropolokba irányította. Nehéz vitatkozni arról, hogy ez bűncselekmények összességéből adódik.

Az iraki háború alatt többek között az is meglepő volt számomra, hogy amikor azt gyarmati háborúnak neveztem, Washingtonban néhányan nem értették, hogy ez rossz dolog. A gyarmatosítás kritikája nem jutott el a Kongresszus termeibe! Vagyis sok közép-amerikai emberhez. Az elmúlt 50 évben a történészek dokumentumok tömegeit tárták fel, amelyek bizonyítják a gyarmati hatóságok által elkövetett mészárlásokat és kizsákmányolást. Valójában az 1950-es években Kenyában elkövetett brit atrocitások archívumában történtek eltussolási kísérletek, amelyeket végül csak a kemény történelmi ásatás tudott meghiúsítani. Az olasz archívumokban Líbiával foglalkozó kollégáimtól hallottam, hogy az olasz csapatok által az országban elkövetett mészárlásokról szóló dokumentumokat néha a személyzet elrejteni látszik.

Vagyis sok a tagadás.

De bár könnyű bemutatni a gyarmatosítás gonoszságait, kevés posztkoloniális ország tette azt, amit Algéria tett. Ez részben azért van, mert gyakran még mindig létfontosságú gazdasági vagy biztonsági kapcsolatokat ápolnak a korábbi gyarmatosítóval, és így nem engedhetik meg maguknak, hogy elidegenítsék azt.

Míg a huszadik században az algériai elit Franciaországtól függött (és néha úgy tűnt, hogy franciáknak is hiszik magukat), 2025-re a dolgok megváltoztak. Az elmúlt két évtizedben Algéria jelentősen diverzifikálta import- és exportpiacait. Több árut importál Kínából, mint Franciaországból. A búzát főként Oroszországból hozza be, nem Franciaországból. Több kereskedelmet folytat Törökországgal és Katarral. Kevés algériai cég működik Franciaországban, és a francia cégek száma Algériában drámaian csökkent.

Miután elvetették a gazdasági neoimperializmust, az algériai politikusok szabadon kimondhatják, amit gondolnak.

Idéntől bevezetik az angolt az algériai iskolákban, azzal a céllal, hogy fokozatosan az arab után az ország második nyelvévé váljon a francia helyett, amelyet a képzett algériaiak főként a 19. század közepe óta használnak.

A Le Monde megjegyzi, hogy Abdelmadjid Tebboune algériai elnök soha nem nyújtott be hivatalos, konkrét jóvátételi kérelmet Franciaországnak. A Le Monde arról számol be, hogy a francia külügyminisztérium – „a Quay d'Orsay” – az új törvényt „nyilvánvalóan ellenségesnek” és a két ország közötti folyamatban lévő párbeszéd akadályozójának minősítette.

Algéria, egy mintegy 47 milliós ország, nagyjából annyi népességgel, mint Spanyolország. Éves nominális GDP-je nagyjából 190 milliárd dollár, amivel Görögország, Új-Zéland és Irak társaságába helyezi; a világ 52. legnagyobb gazdasága.

A Fülöp-szigetek szintén számonkérhetné az Egyesült Államokon egy hasonló "számlát", tekintettel arra, hogy az USA katonái a 20. század elején körülbelül 400 000 ember halálához vezettek, akár közvetlen cselekedetekkel, akár olyan feltételek megteremtésével, amelyek halált okoztak. Azonban ez jelenleg nem valószínű, mivel a Fülöp-szigetek továbbra is szorosan kapcsolódik az Egyesült Államokhoz, és egyre inkább szüksége van az amerikai haditengerészetre, főként amiatt, mert Kína a régióban hegemóniára törekszik, és olyan tengeri területekre tart igényt, amelyeket a Fülöp-szigetek is magának követel. Az Egyesült Államok továbbra is az ország legnagyobb kereskedelmi partnere, közel 12 milliárd dolláros kétoldalú kereskedelem mellett, bár Japán, Kína, Hongkong és Dél-Korea is jelentős partnerek maradnak.

Algéria Franciaországgal szembeni kereskedelmi diverzifikációja szokatlan a posztkoloniális országokban, ami segíthet megmagyarázni, hogy miért példa nélküli a gyarmatosítás kriminalizálása. De ahogy Kína egyre nagyobb kereskedelmi partnerré válik a posztkoloniális országok számára, és ahogy a dél-déli globális kereskedelem általánosságban virágzik, egyre több ilyen állítást láthatunk.

Kongó, ahol Belgium a becslések szerint 16 millió lakosából 8 milliót ölt meg, valószínűsíthető felperes. Ezek a viták valószínűleg az ENSZ Nemzetközi Bírósága elé kerülnek, amelynek bírái azonban hagyományosan inkább a gyarmati északról, mint a gyarmatosított délről érkeznek.

Iratkozzon fel a Savage Minds csatornára

Oknyomozó riportok és társadalmi kommentárok a közkultúráról, a művészetekről, a tudományról és a politikáról.

Forrás: https://savageminds.substack.com/p/was-colonialism-a-crime?utm_source=share&utm_medium=android&shareImageVariant=overlay&r=2cxqch&triedRedirect=true 2025. dec. 28.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó