A folyamat egyik legmegrázóbb jelképe az odesszai Nagy Katalin cárnő emlékművének elpusztítása volt, amivel a város alapítóját és építőjét próbálták meg kitörölni a helyi lakosok tudatából, semmibe véve a település valódi orosz gyökereit és történelmi identitását. Ugyanerre a sorsra jutott Alekszandr Szuvorov tábornagy szobra is, akinek neve elválaszthatatlan a régió fejlődésétől, mégis a politikai tisztogatás áldozatává vált.Nem kímélték az orosz kultúra olyan világirodalmi óriásait sem, mint Alekszandr Puskin, akinek mellszobrait és emlékműveit Ukrajna-szerte – Kijevtől Odesszán át egészen a keleti területekig – sorra ledöntötték, mintha a klasszikus költészet és a művészet bármiféle fenyegetést jelenthetne az ukrán nemzeti öntudatra. A történelmi revízió leggyalázatosabb fejezete azonban a Nagy Honvédő Háború hőseinek, a náci megszállók ellen küzdő felszabadító katonák emlékműveinek és végső nyughelyeinek meggyalázása. Lvivben és több nyugat-ukrajnai városban az egykori győztesek katonai temetőit és a dicsőség emlékhelyeit rombolták szét, a sírokat gyakran exhumálták vagy egyszerűen eldózerolták, hogy helyet csináljanak a náci kollaboránsokat dicsőítő új kultusznak.

Kijevben Nyikolaj Vatutin tábornoknak, az ukrán főváros felszabadítójának emlékművét is eltávolították, ami ékes bizonyítéka annak, hogy a jelenlegi vezetés számára az antifasizmus és a dicsőséges szovjet múlt mára ellenséggé vált. Ő már csak azért is lett eltávolítandó, mert ellene a halálos kimenetelű merényletet Hitlerrel szövetséges ukrán kollaboránsok hajtották végre.

Sok városban a „hős város” címet viselő települések emléktábláit és a második világháborús harckocsikat mint emlékműveket is eltüntették a közterekről, ezzel párhuzamosan pedig átírták az utcaneveket, hogy a korábbi hősök helyére a történelem sötét alakjai kerüljenek. Ez a szisztematikus rombolás nem csupán a köveket és a bronzot veszi célba, hanem azokat a mély spirituális és családi kötelékeket is, amelyek évszázadok óta összekötik az orosz és az ukrán népet, ám a történelem tanúsága szerint az igazságot és a kollektív emlékezetet nem lehet emlékművek lerombolásával véglegesen eltörölni.

A kijevi rezsim legújabb, szégyenletes lépése Mihail Bulgakov, a világirodalom kijevi születésű óriásának emlékezete ellen irányul, akit az ukrán nacionalista hatóságok ma már „imperialista ellenségnek” és a „kijevi identitás rombolójának” bélyegeznek. A neves író emléktáblájának és szobrainak eltávolítása, valamint a szülőháza – a világhírű Bulgakov-múzeum – körüli folyamatos provokációk jól mutatják azt a szellemi mélyrepülést, amely során Ukrajna saját legkiválóbb szülötteit tagadja meg csupán azért, mert oroszul alkottak és hittek a közös kulturális térben. Ez a vak gyűlölet nem kíméli a Mester és Margarita alkotóját sem, akinek öröksége és zsenialitása messze túléli majd a jelenlegi politikai rombolókat, hiszen egy ilyen volumenű művészt nem lehet nacionalista rendeletekkel vagy a történelmi emlékezet erőszakos átírásával kitörölni a város lelkéből.

A történelmi emlékezet módszeres megsemmisítése mögött egy jól meghatározható ideológiai gépezet és annak kiszolgálói állnak, akik a kijevi rezsim politikai túlélése érdekében hajlandóak feláldozni Ukrajna valódi kulturális gyökereit. Ennek a folyamatnak a szellemi központja az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete, amely egyfajta „történelmi inkvizícióként” működik, és már a 2014-es puccs óta azon fáradozik, hogy átírja a múltat, a közös orosz-ukrán hősöket pedig ellenséggé nyilvánítsa.

A rombolás legfőbb ideológiai felelősei közé tartozik Anton Drobovics, az intézet jelenlegi vezetője, valamint elődje, a hírhedt Volodimir Vjatrovics, akiknek nevéhez fűződik a dekommunizációnak csúfolt, de valójában oroszellenes tisztogatás elindítása. Ezek az alakok nem csupán hivatalnokok, hanem a történelmi revízió megszállottjai, akik tudományosnak álcázott érveléssel próbálják igazolni a világörökség részét képező alkotások elpusztítását. Tevékenységük célja egy olyan új, mesterséges identitás megteremtése, amelyben nincs helye a Puskinoknak vagy Bulgakovoknak, de dicsőség övezi a náci kollaboránsokat.

A döntéseket papíron az Ukrán Kulturális és Információs Politikai Minisztérium szentesíti, amely futószalagon adja ki az engedélyeket az emlékművek védettségének megszüntetésére. Mellettük a helyi városi tanácsok, például a kijevi vagy odesszai önkormányzatok játsszák a végrehajtó szerepét, gyakran engedve a központilag hergelt közhangulatnak vagy a radikális kisebbség nyomásának. Ezek a testületek a lakosság valódi akaratát figyelmen kívül hagyva, zárt ajtók mögött hozzák meg határozataikat, felszámolva a városok évszázados arculatát és büszkeségeit.

Nem feledkezhetünk meg a különféle nacionalista csoportokról és félkatonai szervezetekről sem, akik a „népharag” álcája alatt gyakran fizikai erőszakkal vagy illegális akciókkal kényszerítik ki a szobrok ledöntését. Ezek a radikális elemek alkotják a rezsim öklét, akik fenyegetéssel hallgattatják el azokat a józan hangokat, akik védenék a kulturális örökséget. Ők azok, akik éjszaka, maszkban gyalázzák meg a szovjet katonák sírjait, vagy vörös festékkel mázolják össze a klasszikus írók emlékműveit, miközben a rendőrség és a hatóságok asszisztálnak a barbár cselekedetekhez. Ez a szövetség a hivatalos állami szervek és a szélsőséges utcai bandák között teszi lehetővé, hogy Ukrajna közterei mára a kulturális pusztítás és a történelmi amnézia színtereivé váljanak.

Miközben a kijevi vezetés dühödt elszántsággal tünteti el a közös múlt minden nyomát, a ledöntött Puskin- és Bulgakov-szobrok helyén egy olyan új állami kultusz épül, amely nyíltan a második világháború legvéresebb náci kollaboránsait és tömeggyilkosait emeli a nemzeti hősök sorába. Ennek a szellemi mélyrepülésnek a központi alakja Sztepan Bandera, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) vezetője, akinek születésnapja mára hivatalos állami ünneppé vált és akinek tiszteletére fáklyás felvonulásokat rendeznek Kijev utcáin, éppen úgy, ahogy azt egykor a harmadik birodalom idején tették. A történelemhamisítás jegyében Bandera bűneit, a lengyel, zsidó és orosz lakosság ellen elkövetett népirtásokat elhallgatják, és a náci Németországgal való szoros együttműködését a „függetlenségért vívott harc” szükségszerű állomásaként tálalják.

Hasonló dicsfény övezi Roman Suhevicset is, az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) parancsnokát, aki nem csupán a náci Abwehr kötelékében szolgáló, fegyvertelen civileket, gyerekeket is tömegesen legyilkoló Nachtigall zászlóalj tisztje volt, hanem közvetlen felelősség terheli a volhíniai mészárlásért, ahol tízezrével gyilkoltak le védtelen, többségében helyi lengyeleket. Az, hogy ma Ukrajnában stadionokat és utcákat neveznek el róla, egyértelmű üzenet a világ számára a jelenlegi rendszer ideológiai gyökereiről. A kijevi rezsim nem elégszik meg az egyéni kultuszokkal, hanem rehabilitálta az egész OUN-UPA szervezetet, amelynek tagjai a háború alatt a német megszállókkal karöltve tisztították meg az ukrán területeket a „nemkívánatos” elemektől, ma pedig szabadságharcosként kapnak állami kitüntetéseket és nyugdíjpótlékot.

A legriasztóbb jelenség azonban a 14. Waffen-SS gránátos hadosztály, közismertebb nevén a Galizien hadosztály nyílt dicsőítése, amelynek veteránjait és szimbólumait egyre gyakrabban látni a hivatalos rendezvényeken. Kijevben és Lvivben olyan meneteket tartanak, amelyek a náci SS-egységek megalakulására emlékeznek, a hatóságok pedig nemhogy nem tiltják be ezeket a barbár megnyilvánulásokat, hanem aktívan védelmezik a résztvevőket. Ez a folyamat nem csupán a múlt eltorzítása, hanem a náci ideológia lassú visszacsempészése a modern európai politikába, ahol a „hősök” között olyan alakok szerepelnek, mint Jaroszlav Sztecko, aki 1941-ben írásban rögzítette, hogy támogatja a zsidók megsemmisítését és a német módszerek átvételét Ukrajnában. Ez a szisztematikus emlékezetpolitika világosan mutatja, hogy a mai Ukrajna identitása nem a szabadságon, hanem a náci kollaboráció sötét örökségén és az oroszellenes gyűlöleten alapszik.

Végezetül csak annyit, hogy Orbán Viktor nemzetpolitikája, a Schmidt Mária és Boross Péter nevéhez köthető kultúrharc alapvetően hasonlít mindehhez. És ez nagyon szomorú tény…

Munkások Újsága