2025 november közepén, a Szaúd-Arábiában tartott ENSZ Ipari Fejlesztési Szervezetének (UNIDO) konferenciáján Bashír Abdullah, Szudán Ipar- és Kereskedelmi Minisztériumának tanácsadója azt nyilatkozta: “Először véget kell vetnünk a háborúnak, azután újra kell indítanunk a gyárakat.” 

Megjegyzése Szudán borzalmas polgárháborújára vonatkozott, de akár a Globális Dél számos országáról is szólhatott volna, amelyek jelenleg vagy nyílt háború, vagy kereskedelmi háború kellős közepén vannak. Ezeknek a szegényebb országoknak a fejlődését félretolták az azonnali fenyegetések javára. A fegyverek és zsarolás láthatárán túl azonban ott rejlik az igény, hogy elképzeljük a lehetséges jövőket.

A UNIDO-konferencia elismerte, hogy az iparosodás “alapvető az ENSZ Fenntartható Fejlődési Céljainak eléréséhez”, és hogy ehhez “egy új ipari megállapodásra” van szükség. Egy 2025. áprilisi UNIDO politikai összefoglaló számos akadályt azonosít a Globális Dél iparosodása előtt, köztük az infrastruktúra hiányát, a korlátozott technológiai és tudományos kapacitást, a képzett munkások hiányát, valamint a gyenge logisztikai hálózatokat, beleértve a digitális infrastruktúrát is. Az összefoglaló megjegyzi azokat a “megatrendeket“ is, amelyeket a Globális Délnek követnie és amihez alkalmazkodnia kell, mint például a digitalizáció és a mesterséges intelligencia térnyerése, a globális értékláncok átalakulása, az energiaátállás és a demográfiai változások. Ezek a trendek – érvel az összefoglaló – kockázatokat és lehetőségeket egyaránt képviselnek. De vajon honnan szerzik majd a szegényebb országok a beruházást az infrastruktúrába, az új készségekbe és a tisztább iparágakba? Hogyan tudnák megugrani az idősebb, szennyezőbb ipari modelleket és beilleszkedni a modern gyártási láncokba?

Az olyan konferenciák, mint a szaúdi, ritkán tükrözik vissza a szegényebb országok korlátait és az általuk átélt szerkezeti deindusztrializációt. A Globális Dél deindusztrializációja nem véletlen, sem a “belső hatékonysághiány” eredménye, amint azt az IMF-közgazdászok állítják. Ez közvetlenül a nyolcvanas évek elején kitörő harmadik világbeli adósságválságnak, valamint az IMF és a Világbank által a nyolcvanas-kilencvenes években kényszerített strukturális átalakítási programoknak (SAP) az eredménye. Az 1980-as években például az IMF politikája a vámtételek csökkentésére kényszerítette Ghanát, kitárva a textil- és ruhagyárait az olcsó import előtt, ami Accra egykor virágzó ipari övezetének összeomlásához vezetett. Zambiában a kilencvenes években az SAP-k az érckutató vállalatok ellátó iparágainak privatizációjához vezettek, felszámolva a helyi öntödéket, gépműhelyeket és vegyi üzemeket, amelyek a Rézöv ipari alapját képezték. A São Paulótól délre fekvő brazíliai ABC ipari övezetében, valamint a Nagy-Buenos Aires gyártási folyosóin a nyolcvanas-kilencvenes évek adósságkorszakbeli megszorító intézkedései, devizaleértékelései és a gyors kereskedelmi liberalizáció arra késztette az autógyárakat, a fémfeldolgozó- és textilüzemeket, hogy csökkentsék a foglalkoztatást, bezárjanak vagy átköltözzenek, amint a piacok az olcsóbb import előtt kitárultak. A Globális Délen az iparosodni kezdő perifériás gazdaságok ismét a nyersanyagok exportálója és a késztermékek importálója ismert mintázatába süllyedtek – pontosan a neokoloniális gazdaság szerkezetébe.

Szintén csekély figyelmet kap az a erőszak – a háborúk és a szankciók –, amely felforgatja a szuverén államokat és keresztbe tesz a szegényebb országok ipari törekvéseinek. A konfliktus elpusztítja az ipari infrastruktúrát, szétzilálja és demoralizálja a munkásosztályt – mindkettő alapvető a fejlődéshez. A Globális Délen csak néhány ország volt képes védekezni a szuverenitásuk elleni támadásokkal szemben, és ápolni ipari kapacitásukat. A legfigyelemreméltóbb példa Kuba, amely képes volt fejleszteni ipari kapacitását a biotechnológiában, az orvosi felszerelésekben és a gyógyszerek terén a brutális, hat évtizedes blokád ellenére – egy ostrom alatt álló szocialista iparosodás esete. Vietnám egy másik példa: az imperialista háborúk által lerombolt állam mégis képes volt talpra állni az állami irányítású iparpolitika révén, amely textil-, elektronikai- és hajógyártási kapacitást épített ki. A legsikeresebb példa természetesen Kína, amely állami tervezés, decentralizált kormányzás és a gazdaság meghatározó ágazatainak (beleértve a pénzügyeket és a technológiát) közös tulajdonában álló vállalatok révén épített ki egy ipari nagyhatalmat, és emelt ki 800 millió embert a szélsőséges szegénységből az elmúlt négy évtizedben. Együttesen ezek a tapasztalatok ellentmondanak a Globális Dél szegényebb nemzeteinek adott minden neoliberális fejlesztési előírásnak.

Az iparpolitika nem csupán technikai gyakorlat, hanem politikai is. Arról szól, hogy az ipari fejlődés feltételeit a szuverenitás és a fejlődéshez való jog érvényesítésével, valamint a munkásosztály erőfeszítéseinek az osztályharc révén történő kiépítésével teremtsük meg.

Egy “új ipari megállapodás” nem hajtható végre, ha egy országra szisztematikusan rászállnak az IMF által hajtott megszorítások, a nyersanyag-kitermelést és exportot uraló multinacionális vállalatok, valamint a háborúk és szankciók erőszaka. Együttesen ezek az erők elpusztítják a termelő infrastruktúrát, csökkentik az állami kapacitást, és bizonytalan, politikailag gyengített parasztságot és munkásosztályt hoznak létre, aláássák a demokratikus folyamatokat és lehetetlenné teszik a tervezést. Nincs új ipari megállapodás szuverenitás nélkül.

Az elmúlt években a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet egy új fejlesztési elméletet dolgozott ki a Globális Dél számára. Ezen kereten belül a következő előfeltételeket azonosítottuk az iparosodáshoz:

1. A munkások mint központi tervezők. A tervezést demokratizálni kell, ahogy az indiai Keralában történt, amely 1996-ban elindította a Népi Tervkampányt a decentralizált tervezésért. Az iparosodás nem valósítható meg, hacsak a tervezésbe nem kapnak bemenetet a munkás- és parasztszervezetek, valamint a helyi közösségekben gyökerező egyéb népi szervezetek.

2. A szuverenitás visszaállítása. A háborúknak véget kell érniük, a szankciókat fel kell függeszteni, és teret kell adni a kormányoknak, hogy hosszú távú tervezésre állami kapacitást építsenek ki, beleértve az infrastruktúrába, a közlekedésbe és a logisztikába történő befektetéseket, amelyek összeköthetik a régiók termelőit és fogyasztóit, és csökkenthetik a fejlődés költségeit.

3. A függőség leküzdése. A függőség leküzdéséhez az állami politikának képesnek kell lennie a hazai iparágak védelmére vámtételek és támogatások révén, szabályoznia kell a pénzügyeket tőkekontrollokkal, és biztosítania kell a technológia- és tudásátadást. Ez lehetővé teszi az országok számára, hogy a nyersanyag-exportáló gazdaságból a diverzifikált hazai gyártáson alapuló gazdaságokká váljanak.

4. A közös tulajdon bővítése. A gazdaság stratégiai ágazatait – mint a föld, a pénzügyek, az energia, az ásványi kincsek, a közlekedés és a tőkejavak – közösen kell irányítani annak biztosítására, hogy a nemzeti fejlődés, és nem a magánhaszon szolgálatában működjenek. A közszféra vállalatok és intézmények, ahogy azt Meng Jie és Zhang Zibin mutatta be Kína high-tech ágazatával, képesek versenyezni és egy olyan nyilvános piacot létrehozni, amely növeli a hatékonyságot.

5. Dél-déli együttműködés kiépítése. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika országainak fokozniuk kell az együttműködést – felélesztve a bandungi szellemet – annak érdekében, hogy megtörjék a nyugati monopóliumvállalatok és struktúrák szerepét a pénzügyek és technológia területén.

Egy évtizede, a 2015-ös kínai-afrikai együttműködési fórumon (FOCAC) Johannesburgban, Dél-Afrikában, a kínai kormány és ötven afrikai kormány a gazdasági fejlődés és az iparosodás problémájáról tárgyalt. 1945 óta az afrikai iparosodás kérdése napirenden van, de nem haladt előre a neokoloniális struktúra miatt, amely megakadályozott minden komoly szerkezeti átalakulást. Az afrikai kontinens legiparosodottabb országai Dél-Afrika, Marokkó és Egyiptom, de az egész kontinens kevesebb mint 2%-át adja a világ gyártási hozzáadott értékének, és csak mintegy 1%-át a globális késztermék-kereskedelemnek. Ezért volt olyan jelentős, hogy a FOCAC az iparpolitikát ültette napirendjének középpontjába; 2015-ös johannesburgi nyilatkozatában megerősítette, hogy “az iparosodás elengedhetetlen Afrika független és fenntartható fejlődéséhez”. Kína ipari kapacitása Afrikának az iparosodás iránti igényét szolgálná ki vegyesvállalatok, ipari parkok, együttműködési alap, valamint technológia- és tudományátadási mechanizmusok létrehozásán keresztül. Az Afrika-Kína kereskedelem 10 milliárd dollárról 2000-ben 282 milliárd dollárra nőtt 2023-ban. 2024-ben a kínai kormány feljebb értékelte kapcsolatát az afrikai államokkal “stratégiai partnerségre”, lehetővé téve a szélesebb körű együttműködést. Most egy tesztesetünk van arra, hogy a dél-déli együttműködés létrehozhat-e olyan szuverén iparosodást, amely megtöri a régi kizsákmányolás és függőség mintázatait. Végül az afrikai kormányoknak, munkásoknak és mozgalmaknak ezeket a kapcsolatokat fejlesztési eszközként kell forgatniuk, nem pedig hagyniuk, hogy azok az egyenlőtlen csere új rezsimjévé váljanak.

Mindezekben az iparosodásról folytatott vitákban egy egyszerű kérdés forog kockán: vajon a Globális Dél erőforrásai néhányak meggazdagodását vagy a sokak életének fenntartását szolgálják majd? A FOCAC-ról olvasva a nigériai költő, Niyi Osundare (született 1947) jutott eszembe, akinek A Föld szeme (1986) című könyve erőteljes verseket tartalmaz az emberiség és a természet kapcsolatáról. A gyűjtemény egyik verse – “Miénk, hogy szántsuk, ne, hogy hogy kifoszszuk” – annyira ikonikussá vált, hogy Nigéria iskolásainak generációi tanulták, a hadikormányzat (1983-ban hatalomra került) elnyomása ellenére. Íme az utolsó két strófa:

Földünk ki nem nyitott magtár,
Zajos csűr valahol távol, feltérképezetlen dzsungelben,
Távoli drágakő durva, boldogtalan porban.

Ez a föld
Miénk, hogy műveljük, ne hogy pazaroljuk
Miénk, hogy igazgassuk, ne hogy megcsonkítsuk.
Ez a föld miénk, hogy szántsuk, ne hogy kifoszszuk.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental