Az elmúlt évtizedekben a világ drámai átalakuláson ment keresztül a gazdasági tevékenység eloszlásában, és kevésbé drámai módon a politikai hatalom országok közötti eloszlásában.

Ázsia, és különösen Kína felemelkedése a gazdasági növekedés középpontját Kelet- és Dél-Ázsia felé helyezte át. 2015-re Kína teljes GDP-je a Világbank világfejlettségi mutatói (2025. októberi változat) szerint, azonos vásárlóerővel rendelkező dollárban mérve, meghaladta az Egyesült Államok teljes GDP-jét. Ma Kína a globális áru- és szolgáltatáskibocsátás mintegy 20 százalékát, az Egyesült Államok pedig 15 százalékát állítja elő. (Ez mellesleg a két legnagyobb gazdaság legmagasabb részesedése az 1950-es évek eleje óta, amikor az IMF és a Világbank adatait összeállították.)

Hasonló eltolódások – ismét ugyanazon adatbázis felhasználásával számítva – más ázsiai gazdaságok esetében is jelen voltak. Az 1980-as évek közepére az Egyesült Királyság és India egyaránt a globális kibocsátás mintegy 3 százalékát termelte. Ma India részesedése 8 százalék, az Egyesült Királyságé pedig 2 százalék. Indonézia és Hollandia részesedése az 1980 körüli egyenlőségről (a globális termelés 1,2 százaléka) mára Indonézia több mint háromszorosára nőtt.

Ha a három legnépesebb ázsiai országot (India, Kína és Indonézia) vesszük, akkor körülbelül 3,1 milliárd embert, azaz a világ népességének közel 40 százalékát teszik ki. Együttes részesedésük a világtermelésből 30 százalék. Teljes exportjuk 4,6 billió dollár (piaci árfolyamon) a 25 billió dolláros globális exportból, ami 19 százalék (világfejlettségi mutatók). Ennek ellenére a három ország a szavazati jogok kevesebb mint 10 százalékával rendelkezik az IMF-nél, ahol a szavazati jogok ilyen jellegű felosztására legutóbb 2008-ban került sor.

Ha más nagy ázsiai országokat is figyelembe vesszük, mint Pakisztán, Banglades és Vietnam, az Ázsia gazdasági jelentősége és a multilaterális gazdasági szervezetek szintjén való képviselete közötti aránytalanság szembetűnő. Ez nem új keletű kérdés: évek óta vitatják, és némi, igen szerény, sikerrel kezelik.

Bizonyos szinten az IMF és a Világbank szavazati részesedése nem igazán számít. Ami számít, az egy blokkoló hatalom, amely a részvények 15 százalékát igényli, és amellyel jelenleg csak az Egyesült Államok rendelkezik. Az IMF részesedésének a tényleges gazdasági hatalommal való összehangolása esetleg elvenné az Egyesült Államoktól a vétójogot, és talán még fontosabb, megkönnyítené a globális Dél országainak koalíciója számára, hogy közösen gyakorolják ezt a vétót.

De egy ennél is fontosabb kérdés az, hogy alapvetően megreformáljuk-e a meglévő nemzetközi gazdasági szervezeteket, vagy újakat hozzunk létre, amelyek jobban tükrözik a jelenlegi gazdasági hatalmat és a sikeresnek bizonyult gazdaságpolitikákat. Ez utóbbi nem pusztán a szavazati jogok kérdése, hanem a gazdasági gondolkodásban a „puha hatalom” kérdése.

Kína és a BRICS-országok már megtettek néhány korai lépést az új intézmények létrehozása felé, nevezetesen az Új Fejlesztési Bank (valamennyi BRICS-ország részvételével) és az Ázsiai Infrastruktúra-Beruházási Bank megalapításával. Mindkettő azonban még nagyon korai szakaszban van, és korlátozott globális visszhanggal bír. Kínának és a globális Délnek hiányzik a tapasztalata az ilyen intézmények létrehozásában. Ahogy Mark Mazower Governing the World című könyve is rámutat, minden nemzetközi intézményt – a 19. század második felében létrehozott Postai Uniótól kezdve az első világháború után alapított Nemzetközi Munkaügyi Szervezeten (ILO), valamint az 1944-ben alapított Világbankon és IMF-en át – nyugati hatalmak hoztak létre. Az 1944-es Bretton Woods-i konferencián számos ország névleges részvétele ellenére (pl. Egyiptom, Irak és India a tényleges vagy formális brit ellenőrzés alatt), Kína (egy olyan kormány által képviselve, amely az országnak csak egy részét ellenőrizte) a döntéshozatali hatalom teljes mértékben az Egyesült Államoknál és az Egyesült Királyságnál volt. A BRICS-országok előtt álló kérdés ma az, hogyan „tanulják meg” a nemzetközi szervezetek létrehozásának művészetét úgy, hogy azok figyelembe vegyék az új gazdasági és politikai realitásokat, miközben elegendő hangot adnak mind a nyugati hatalomnak – amelynek szerepe már nem ugyanaz, mint nyolcvan évvel ezelőtt volt –, mind számos kisebb nemzetnek. Különösen fontos a jobb befogadás és a nagyobb hangvétel az afrikai országok számára, amelyek népességüket tekintve a világ egyetlen bővülő részét alkotják.

Van egy másik feladat is, amely Kína számára a legrelevánsabb. A globális gazdasági hatalom újjáépítése azt is jelenti, hogy az elmúlt fél évszázadban gazdaságilag a legsikeresebb országok ázsiaiak voltak. A kérdés az, hogyan lehet a gazdasági fejlődésben működő módszerekről szerzett ismereteket átadni más, szegényebb és Kínától jóval elmaradt országoknak. Kína felső-közepes jövedelmű országgá válásának útja sok szempontból specifikus és tükrözi a konkrét hazai körülményeket: a döntéshozatal decentralizálásának és ezáltal a gyakorlatban működő módszerek ellenőrzésének képességétől kezdve az állam egyes ágazatokban betöltött fontos szerepén át a kulcsfontosságú gazdasági döntések erős végrehajtó hatalom általi végrehajtásának képességéig vagy átfogó korrupcióellenes kampányok lebonyolításáig. Ezek nem olyan jellemzők, amelyeket máshol könnyen meg lehetne ismételni. Fontos megpróbálni meghatározni, hogy Kína gazdaságpolitikájának melyek azok a jellemzői, amelyek máshol is alkalmazhatók, és hol remélhetőleg hasonló eredményeket hoznának a gazdasági növekedés szempontjából.

Ez nem könnyű feladat. Nemcsak azt kell kitalálni, hogy melyek voltak Kína növekedésének fő mozgatórugói, hanem ki is kell választani azokat, amelyek általánosabb jellegűek. A washingtoni konszenzus nevében tett számos leegyszerűsítő vagy eltúlzott állítás ellenére az általa megfogalmazott elvek világosak és annyira általánosak (és elvontak) voltak, hogy ugyanúgy alkalmazhatók voltak egy szegény országban, mint Mali, és egy gazdag országban, mint Dél-Korea. Egyes elvek indokolatlan hangsúlyozása (a legtöbb tevékenység privatizációja, beleértve a jelentős externáliákkal és monopolhelyzettel járó tevékenységeket is, vagy a tőkekorlátozások eltörlése) a washingtoni konszenzus hátránya volt, de általános jellege előnyt jelentett.

Kínára és a kínai tapasztalatokat tanulmányozó közgazdászokra hárul a feladat, hogy hasonló listát állítsanak össze a gazdasági kívánságokról, amely sokkal jobban tükrözi a huszonegyedik században működő politikákat, mint a washingtoni konszenzus, amelyet eredetileg az 1980-as években a latin-amerikai fizetési válságra válaszul határoztak meg.

Ui.: A cikk (kisebb szerkesztői változtatásokkal) a China Daily 2025. december 10-i számában jelent meg.

Iratkozzon fel a Globális egyenlőtlenség és egyebek 3.0 hírlevélre

Forrás:  https://branko2f7.substack.com/p/how-to-frame-an-economic-blueprint?utm_source=share&utm_medium=android&r=2cxqch&triedRedirect=true 2025. dec. 10.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó