Vorarlbergben, Ausztria nyugati kapujában, az ipari parkok és hegyek között tízezrek dolgoznak nap mint nap. A külvilág sokszor példásnak tartja a tartomány gazdasági fegyelmét, a svájci precizitáshoz hasonlított munkamorált és a viszonylagos jólétet. Ám a díszlet mögött egyre több a repedés. Egyes munkahelyeken olyan viszonyok uralkodnak, amik inkább a távol-keleti gyárakat vagy a balkáni zugüzemeket idézik, semmint egy nyugati tartomány szellemiségét.
Ebben az üzemben a dolgozói fluktuáció meghökkentő: egyetlen hónapon belül is akár 80 százalék cserélődik. Ez önmagában jelzi, hogy valami alapvetően nincs rendben. A munkások jönnek-mennek, próbálják kibírni egy-két hétig, majd továbbállnak. Az újakat sokszor azzal fogadják: „Itt keményen kell dolgozni, de legalább biztos a munka.” Csakhogy hamar kiderül, a „biztos munka” egyenlő a törvényen kívüli viszonyokkal is.
A napi munkaidő papíron nyolc óra, valójában azonban 9-12 órát, sőt előfordul, hogy tizenhárom órát is ledolgoztatnak az emberekkel. Vannak a 250-260 ledolgozott órás hónapok is.
Emellett: Nincs pihenő, nincs szünet, nincs ebédidő.
A főnök válasza a leggyakoribb panaszra – hogy mikor lehetne enni – cinikus és embertelen: „Menet közben is meg lehet enni egy szendvicset.” Aki tiltakozik, azzal hamar (és folyamatosan) közlik: semmi sem kötelező, az ajtó nyitva van – menjen, ha nem tetszik.
A munkaerőfeleslegre hivatkozva szinte bármit el lehet követni. Van, aki hajnal négykor már a csarnokba érkezik, hogy „előre dolgozzon”, van, aki éjjelig robotol, mert a termelés nem állhat le. A munkaszervezés kaotikus, a vezetés részéről nincs semmiféle tervezés, csak ordítozás és hibáztatás. A főnök – a munkások elmondása szerint – gyakran dührohamokat kap, tárgyakat vagdos, és korábban pszichiátriai kezelés alatt is állt. Az ilyen vezetői magatartás mérgező, félelmet kelt, és fokozza a bizonytalanságot.
Beszéljünk arról is, hogy közben folyamatos a – amúgy jogellenes – kamerás megfigyelés, és az erre hivatkozó retorziók is? Ez csak hab a sz.rtortán.
A munkaeszközök állapota sem jobb. Az elavult, több évtizedes gépek nemcsak szeszélyesen működnek, hanem balesetveszélyesek is. Gyakoriak a meghibásodások, de a termelést nem állítják le miattuk. A dolgozóknak kell bemenniük a forró, párás mosó- és szárítóhelyiségekbe, ahol a hőség elviselhetetlen. Az egyik munkás elmesélte, hogy rongyokba csavarják a kezüket, hogy ne égjenek meg, miközben próbálnak újraéleszteni a rendszert. Munkavédelmi felszerelés? Papíron létezik, a valóságban ritka, mint a fehér holló.
És ha a munka nem készül el időre, az utasítás egyértelmű: „Akkor aludjatok a műhelyben, reggel folytathatjátok.” Előfordult, hogy a fáradt munkás az irodában hevert le éjszakára egy takaróra, hogy pár órát pihenjen a következő műszakig. Egy jogállamban ilyesmi nem történhetne meg, mégis megtörténik – itt, az egyik leggazdagabb osztrák tartományban.
A történet több, mint egy szomorú epizód a munka világából. Ez a rendszer a félelemre és a kiszolgáltatottságra épül. Azokra a dolgozókra, akik nem mernek szólni, mert félnek, hogy másnap már állás nélkül maradnak. Azokra, akik a Balkánról, Kelet-Európából jönnek (mondani se kell, hogy nem osztrák és német munkaerővel töltik fel a csapatokat), remélve, hogy Ausztriában emberibb életet találnak – csak hogy szembesüljenek a valósággal: a papíron bejelentett, de ténylegesen törvénytelen munkavégzéssel.
Ez a „kínai tempó” és „balkáni körülmény” találkozása egy olyan helyen, ahol elvileg az uniós munkajog védelmet garantálna.
Kérdés, hogy az állami ellenőrzések hiánya, a bejelentetlen túlórák (pontosabban a túlórafenyegetés, a kifizetés megtagadásásnak emlegetése), a szabadságok ki nem adása és a munkavédelmi szabályok semmibe vétele egyedi eset-e, vagy éledő rendszerszintű probléma.
Vorarlberg gazdasági sikerének árnyoldala az emberi szenvedés lesz? Aki belenéz ezekbe az üzemekbe, azt látja: a profit mindent felülír. A dolgozót pedig pótolhatónak tekintik – akár hónapról hónapra. És amíg az állam szemet huny, addig a modern rabszolgaság itt, a jólét szívében is tovább él.
