Egy műholdfelvételen látható a füst a Gázai-Izrael határon október 7-én, a képen, amely természetes és rövidhullámú infravörös fénypontokat ötvöz, és amelyet az EU űrprogramja által üzemeltetett Copernicus Sentinel műhold készített. Fotó: Gallo Images

A palesztin kérdés megelőzi az Egyesült Nemzetek Szervezetét, amely most ünnepli fennállásának 80. évfordulóját. A palesztin konfliktus gyökerei a nyugati hatalmak által a Közel-Keleten ejtett mély sebekben és hegekben rejlenek, és a legnagyobb áldozat természetesen a palesztin nép volt. Visszatekinteni az ENSZ-határozatok hosszú történetére – amelyeket elfogadtak, de soha nem tartottak be – szinte értelmetlennek tűnik. Az első Nakbától napjainkig a palesztinok a bizonytalanságban rekedtek, hatalmas koncentrációs táborokba kényszerítették őket, és most nyílt megsemmisítésnek vannak kitéve brutális körülmények között. És ez így folytatódik, és folytatódik, és folytatódik.

A nemzetközi bíróságok még mindig „tanulmányozzák” azt, amit mindannyian a szemünk előtt látunk kibontakozni. De az igazságszolgáltatás, ahogy a régi mondás tartja, lassú – bár állítólag elkerülhetetlen. Eközben Izrael szó szerint agresszív háborút vív több állam ellen, miközben az Egyesült Államok túszul ejti az ENSZ-t. Ezzel a háttérrel szembesülve hirtelen tanúi lehetünk annak, hogy több nyugati kormány is elismeri a palesztin államot. 2023. október 7. óta számos kisebb állam már megtette ezt a lépést, azzal a céllal, hogy szimbolikus nyomást gyakoroljon az úgynevezett nemzetközi közösségre. De most még az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium, Portugália, Kanada és Ausztrália is csatlakozott a listához.

Mit jelent ez valójában a palesztinok számára? Egy határok nélküli államot. Egy szuverenitás nélküli államot. Egy olyan államot, ahol az intézmények – az alapvető egészségügyi ellátásig és oktatásig – szétestek, különösen Gázában. Egy éhínség sújtotta államot, ahogy az ENSZ is kijelentette. A halálos áldozatok becsült száma 65 000 és több mint félmillió között mozog. Mégis kevesen merik feltenni az igazi kérdést: e népirtó erőszak orgiája után hogyan fog egy nemzet újra feltámadni? Milyen traumákkal és élethosszig tartó következményekkel kell szembenézniük a palesztinok generációinak?

De álljunk meg egy pillanatra az „elismerések” legújabb hullámánál. Szándékosan tettem idézőjelbe az elismerést, mivel ezek nem mások, mint cinikus gesztusok olyan államoktól, amelyek – így vagy úgy – továbbra is támogatják Izraelt, miközben szemet hunynak bűnei felett. Ezek a kormányok valószínűleg jó színben akarnak látszani a saját közvéleményük előtt, akik egyre inkább belefáradnak a halál mindennapi képeinek látványába, és egyre jobban tiltakoznak.

Maguk az elismerő levelek kevesebbet érnek, mint a papír, amelyre nyomtatták őket. Például az Egyesült Királyság miniszterelnöke a Palesztinával való „szoros és konstruktív kapcsolatok” iránti vágyról beszél. Amíg ugyanezek az államok, amelyek „elismerik” Palesztinát – még ha csak elvont entitásként is –, nem szabnak ki szankciókat Izraelre, vagy nem kényszerítik arra, hogy betartsa a nemzetközi jogot, beleértve az úgynevezett „védelmi felelősséget”, az egész cselekedet színjáték marad. A halottak egy „államban” nyugszanak. Egy olyan államban, amelyben több a halott, mint az élő, ahol minden alapvető rendszert – a vizet, az egészségügyet, az élelmiszert – szándékosan kitéptek és elpusztítottak.

Egy Franciaország és Szaúd-Arábia által szervezett egynapos csúcstalálkozót követően, amely a konfliktus kétállami megoldására vonatkozó tervekre összpontosított, a reakciók – bár a résztvevők tapssal fogadták őket – mégis hányingert váltottak ki. Például az egyik társelnök, maga Franciaország elnöke kijelentette, hogy „eljött a béke ideje”, és hogy „semmi sem indokolja a folyamatban lévő háborút Gázában”. Bármely józan megfigyelő tisztában van azzal, hogy ez nem más, mint egy bohózat, egy rituálé, amelyben a nyugati hatalmak megpróbálják lemosni a vért a kezükről, abban a hitben, hogy az ilyen gesztusok felmentik őket az erkölcsi és politikai felelősség alól azért, ami nemcsak az elmúlt két évben, hanem az elmúlt nyolcvan évben történt.

A félreértések elkerülése végett nem kell „megvárni” a béke idejét, mert amit Izrael elkövet, az a népirtás elleni egyezmény közvetlen megsértése – jóval ez előtt már évtizedekig tartó apartheid, diszkrimináció, megaláztatás és a szabadság megtagadása volt a legrosszabb formái –, miközben a Nyugat az izraeli politika elkötelezett támogatójaként szolgált, és továbbra is szolgál. Továbbá Macron nem beszélhet jóhiszeműen „háborúról”, amikor a tét elsöprő erejű katonai erő brutális bevetése a civil lakosság ellen (a Hamász csupán ürügyként szolgál), ahol még az élelmet és a vizet is fegyverré alakították. Azok, akik most sietve elismerik a palesztin államot, valójában bűnrészesek a népirtó politika támogatásában, miközben egyidejűleg fenntartják az Izraellel való „baráti kapcsolatokról” szóló retorikát.

Néhány sportszövetség fontolgatja Izrael kizárását a tagságból, valamint a nagyobb tornákról és selejtezőkről való kitiltását. Valami hasonló történik az akadémiai világban is. Oroszország esetében az ilyen intézkedések gyorsak és átfogóak voltak – és még mindig azok. Izrael esetében… Nos, meglátjuk. A tempó lassabbnak, tétovábbnak tűnik.

A tapasztalat arra tanít minket, hogy legyünk óvatosak a Nyugattal szemben – még akkor is, ha „ajándékokat” hoz. Palesztina elismerésének legújabb hulláma nem valódi békekezdeményezés, hanem inkább a népirtás eltussolására tett kísérlet. Nem a palesztin önrendelkezésről van szó. Arról van szó, hogy tovább mélyítsék gyarmati státuszukat, és delegitimálják az emberi méltóságért és a saját sorsuk eldöntésének jogáért folytatott jogos küzdelmüket.

Néhány állam annyira arcátlan az „elismerésében”, hogy feltételeket szab a palesztin félnek, megszabva, milyen kormányzattal kell rendelkeznie. Tragikus módon még néhány elismert értelmiségi is, a népirtás közepette, azt állítja, hogy egy palesztin államnak léteznie kellene – de csak azzal a feltétellel, hogy demokratikus legyen, garantálja a nők jogait és így tovább. Más szóval, ez a nyugati arrogancia egy újabb kifejeződése: lehet államunk, de csak akkor, ha jóváhagyjuk – és csak a mi felügyeletünk alatt, a saját képünkre. A palesztinoknak azt mondják, hogy le kell fegyverezniük magukat (pontosan milyen fegyverekről kell lemondaniuk?), miközben Izrael állig felfegyverzett marad teljes katonai fölénnyel.

Ezek a felismerések nem erkölcsi ébredésből születnek; a növekvő tömeges tiltakozások és a palesztin nép hősies kitartásának termékei. Lényegében azonban figyelemelterelésként szolgálnak, arra törekszenek, hogy a népirtás borzalmát a „politikai és diplomáciai folyamat” biztonságosabb terepére helyezzék át – egy olyan folyamatra, amely a jelenlegi körülmények között nagyrészt lehetetlen. Ez egy módja a narratíva irányításának, annak, hogy elkerüljék a palesztinokat és az egész régiót fogságban tartó mély gyarmati struktúrákkal való szembenézést. Ez egy kísérlet a népirtás áldozatainak „megnyugtatására”, miközben Izraelt büntetlenül hagyják a szomszédai elleni folyamatos népirtás és agresszió tetteiben.

Azok közülünk, akik az első naptól kezdve aggódtak, már tudják: a szimbolikus gesztusok és elítélések ideje lejárt. Most cselekvésre van szükség. Humanitárius beavatkozásra a palesztin nép védelme érdekében. Szankciókra Izrael és vezetői ellen – gazdaságilag, diplomáciailag, kulturálisan, tudományosan és egyebekben. Ma Izrael (az Egyesült Államok mellett) a legrosszabb gazember állam. Valójában nem is kellene az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja lenni, ahogy az Egyesült Államok sem érdemli meg azt a kiváltságot, hogy otthont adjon ennek a globális szervezetnek.

A palesztinok az életükért küzdenek. Évtizedek óta, minden esély ellenére. És ebben a harcban mindannyiunknak ki kell állnunk mellettük. A történelem nem fogja megbocsátani ezt a hallgatást. Az elismerés tett és igazságszolgáltatás nélkül árulás. Ha Palesztina fennmaradni akar, a világnak végre vonalat kell húznia – nem diplomáciai tintával, hanem tettekkel.

Biljana Vankovska

Politikatudományi és nemzetközi kapcsolatok professzora a macedóniai Szent Cirill és Metód Egyetemen, a TFF igazgatótanácsának tagja

Forrás: https://savageminds.substack.com/p/palestine-c10?utm_source=share&utm_medium=android&r=2cxqch&triedRedirect=true 2025. október 24.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó