Palesztinok keresik az áldozatokat egy izraeli támadás helyszínén a Dzsabalia menekülttáborban, a Gázai övezet északi részén, 2023. október 31-én. Fotó: Anas al-Shareef

Az elmúlt két évben a közösségi média algoritmusomat könyörtelenül uralta Gáza, különösen a hétköznapi gázaiak hangja, érzelmek keverékét megjelenítve, amely két alapelvre összpontosul: a gyászra és a dacra.

A gyász évek óta jellemzi a gázai életet, ami az egymást követő izraeli háborúk, a szüntelen ostrom és a rendszeres bombázás következménye. Az elmúlt két év, melyet népirtás és éhínség jellemzett, azonban újraértelmezte ezt a gyászt, szinte maguk a palesztinok számára is felfoghatatlan módon.

Igen, Palesztina számos mészárlást élt át a Nakba – a palesztin haza tragikus elpusztítása – előtt, alatt és azóta. De ezek a mészárlások jellemzően epizodikusak voltak, mindegyiket sajátos történelmi körülmények jellemezték. Mindegyik beépült a palesztin kollektív pszichébe az izraeli barbárság bizonyítékaként, de egyben a nép saját tartós ellenálló képességének demonstrációjaként is.

Egy gázai menekülttáborban nőttem fel, ahol minden mészárlásról gyűlésekkel, általános sztrájkokkal és művészi kifejezésmódokkal emlékeztünk meg. Ismertük az áldozatokat, és skandálással, politikai graffitikkel, költészettel és hasonlókkal örökítettük meg őket.

Az Izrael által az elmúlt két évben Gáza ellen indított irtóháború alapvetően megváltoztatta mindezt. Egyetlen napon, 2023. október 31-én az izraeli hadsereg 704 palesztint ölt meg, ebből 120-at csak a Dzsabalia menekülttáborban. Egyetlen bomba több száz embert pusztított el egyetlen csapással, gyakran kórházakban, menekültszállókon vagy ENSZ-iskolákban. Mészárlások történtek minden nap, mindenhol.

Nem volt idő elmélkedni ezeken a mészárlásokon, imádkozni az áldozatokért, vagy akár méltósággal eltemetni őket. A gázaiak mindössze annyit tehettek, hogy kétségbeesetten kapaszkodtak az életbe, tömegsírokba temették szeretteiket, és puszta kézzel ásták ki a sebesülteket és a halottakat a hatalmas betonlapok és törmelékhegyek alól. Több ezer embert eltűntnek nyilvánítottak, és körülbelül negyedmillió gázai halt meg vagy sebesült meg.

Az áldozatok száma tovább fog nőni, a pusztítás mértéke pedig egyre súlyosbodik, még most is, hogy a gyilkosságok aránya alábbhagyott. De akkor miért jelenik meg a közösségi média hírfolyamomban továbbra is a palesztinok nyílt győzelmük ünneplése? Miért folytatják a Gázai gyerekek, bár az éhínség miatt lesoványodtak és kimerültek, a hagyományos debka táncokat? Miért szavalja továbbra is Mahmúd Darvis verseit az ötéves Maria Hannoun, Gáza számos befolyásolójának egyike,és küld tüzes üzeneteket Donald Trump amerikai elnöknek, hogy Gázát soha nem fogják legyőzni?

Az, hogy „a gázaiak másképp épülnek fel”, enyhe kifejezés. Az elmúlt húsz évet a palesztin nép történelmének tudományos kutatásával töltöttem, különös tekintettel Gázára, és még mindig lenyűgözőnek találom a kollektív akaratukat. Úgy tűnik, közös, tudatos döntést hoztak: vereségük vagy győzelmük mérőszámai teljesen elkülönülnek a háborúról tudósító média által használtaktól.

Ezek az intézkedések az ellenállásban gyökereznek, mint alapvető választásban. Az olyan alapvető értékek, mint a karamah( méltóság), az izza (büszkeség) és a sabr(türelem) azok a mércék, amelyek alapján Gáza megítéli a teljesítményét. És ezen mélyreható mércék alapján a népirtás és éhínség sújtotta övezet népei megnyerték ezt a háborút.

Mivel ezeket az értékeket gyakran figyelmen kívül hagyják vagy félreértelmezik a háborús tudósításokban, sokan zavarba ejtőnek találták Gáza tűzszünetre adott válaszát, a féktelen örömöt és ünneplést. Különösen tanulságos volt az a jelenet, amikor a dél-gázai Khan Yunis-ban egy nagy ünnepségen anyáik várták fiaik szabadon bocsátását. Keservesen sírtak, miközben egyszerre tapsoltak és jajgattak. Egy anya tökéletesen megvilágította a paradoxont egy riporter számára: a könnyek a háborúban elesett fiakért és lányaikért, az jajgatás pedig a szabadon bocsátottakért szólt.

A hírmédia azonban ritkán érti a gázai túlélés paradigmájának összetettségét. Egyesek, köztük izraeli katonai elemzők is, arra a következtetésre jutottak, hogy Benjamin Netanjahu azért vesztette el a háborút, mert egyik kitűzött célját sem érte el. Mások valamiféle izraeli győzelemről beszélnek, egyszerűen azért, mert Izraelnek sikerült elpusztítania Gáza szinte egészét és lakosságának nagy részét.

Mindkét fél számokkal és adatokkal támasztja alá állításait. A gázai palesztinok azonban alapvetően másképp látják ezt a helyzetet. Megértik, hogy Izrael háborúja végső soron arra tett kísérlet, hogy elpusztítsa népüket – hogy összetörje a szellemüket, megzavarja a kultúrájukat, egymás ellen fordítsa őket, és végső soron felszámolja a palesztin lét lényegét.

A gázaiak pontosan azért ünnepelnek, mert tudják, hogy Izrael kudarcot vallott. A palesztin nemzet identitása még mélyebben gyökerezik, mind Gázában, mind máshol. A mártírokról éneklő gyermek, a polgári védelmi dolgozók debkát táncolnak elesett bajtársaikért, és a nő, aki egy megsemmisült izraeli Merkava tank roncsait használja a ruhái szellőztetésére – ezek a képek mind egy olyan nemzetről beszélnek, amelyet az élet szeretete és a bátorság, a becsület és a szeretet közös értékei iránti elkötelezettség egyesít.

Néhány elemző, aki árnyaltabb és megalapozottabb következtetésre törekszik, arra a következtetésre jutott, hogy sem Izrael nem nyerte meg a háborút, sem a palesztinokat nem győzték le. Bár ez a kiegyensúlyozott megközelítés értékelhető a tűzszünet stratégiai értelmezése szempontjából, mégis mélységesen helytelen, ha a populáris palesztin kultúra hátterében értelmezzük. Az átlagemberek számára a túlélés, a folytonosság és az önérvényesítés a győzelem végső jelei Izrael ellen, egy olyan ország ellen, amely nem habozik népirtást felhasználni átmeneti politikai haszonszerzésre. Diadaluk lényege egyszerűen ez: ők maradnak.

Forrás: https://savageminds.substack.com/p/the-unvanquished-will?utm_source=share&utm_medium=android&r=2cxqch&triedRedirect=true 2025. október 24.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó