Hallgassa meg a cikk felolvasását (Tim Foley felolvasása):

2024 októberében egy Lina Mounzer nevű libanoni írónő ezt írta: „Kérdezz meg bármelyik arabot, hogy mi volt az elmúlt év legfájdalmasabb felismerése, és az a következő:: arra jöttünk rá, milyen mértékben fosztottak meg emberi mivoltunktól, és ez olyan fokú, hogy lehetetlen ugyanúgy funkcionálni a világban, mint eddig."

Sokat gondolkodtam ezen a soron az elmúlt évben.

Erre gondoltam, miközben Izrael legalább 20 légicsapással sújtotta Libanont egy állítólagos „tűzszünet” alatt.

Gondoltam rá a gázai tűzszüneti tárgyalások során, amikor a nyugati politikai/média elit folyamatosan „túszoknak” nevezte a Hamász által fogva tartott izraelieket, míg az Izrael által fogva tartott ártatlan palesztinokat „foglyoknak”.

Erre gondolok, miközben az Izraeli Védelmi Erők (IDF) továbbra is nap mint nap palesztin civileket gyilkolnak a gázai „tűzszünet” alatt, amikor úgy ítélik meg, hogy a civilek tiltott területekre utaznak, mivel a palesztinok annyira embertelenné váltak, hogy Izrael a golyókat a civil gyalogosforgalom irányításának tökéletesen legitim eszközének tekinti.

Úgy gondolok rá, hogy ezek a napi szintű tűzszünet-megsértések és katonai mészárlások alig jelentek meg a nyugati hírmédiában, míg bármikor, amikor bármi történik, ami szorongást vagy felháborodást kelt a nyugati zsidókban, az napokig uralja a címlapokat.

Ezen gondolkodtam, miközben a nyugati politikai/média elit ünnepélyesen megemlékezett az október 7-i támadás második évfordulójáról, miközben a gázai holokauszt napi halálos áldozatainak száma egyre csak nőtt, az áldozatokat pedig ugyanezek az intézmények nem nevezték meg és nem ismerték el.

Ez a gondolat fordult meg a fejemben, amikor a nyugati politika és média egyszerre állt le teljesen, és napokon át mozdulatlanul, megrendülten bámulta Charlie Kirk meggyilkolását, miközben figyelmen kívül hagyta azt a népirtást, amelynek előkészítésére az elmúlt két évében élete minden percét szentelte...

Napról napra feltűnő, megbocsáthatatlan eltéréseket látunk aközött, hogy mennyi figyelmet fordítanak egy arab erőszakos halálára, illetve aközött, hogy mennyit egy izraeli, egy nyugati zsidó vagy bármely nyugati erőszakos halálára.

Az elmúlt két év mindenféle tekintetben a példátlan leleplezés időszaka volt, de azt hiszem, ez az, ami a leginkább megmarad bennem. Ahogy a nyugati civilizáció a hideg, kemény fénybe lépett, hogy nap mint nap beismerje, hogy nem tekinti igazán embernek az arabokat.

A miénk egy mélységesen beteg társadalom.

Az egyik fő érv, amit a jobboldaliaktól hallani fogunk arról, hogy miért kell a Nyugatnak támogatnia Izraelt, az az, hogy Izrael segít megvédeni a Nyugatot a vad muszlim fellegváraktól – egy olyan vélemény, amelyet az izraeli szakértők és politikusok az utóbbi időben túl szívesen táplálnak. Ez azért sokatmondó, mert nyíltan kijelenti, hogy a muszlimok lemészárlása önmagában erény, tehát bárki, aki muszlimokat öl, a Nyugat szövetségese.

De valahányszor ezzel az érveléssel találkozom, csak az jár a fejemben, hogy miért akarná bárki is megvédeni a Nyugatot, ha ilyenné vált?

Még ha úgy is teszünk, mintha azok a tévhitek, miszerint az arabok és az iszlám valamiféle fenyegetést jelentenek a nyugati civilizációra, igazak lennének, miért számítana egyáltalán? Ez a civilizáció nem érdemli meg a megmentést. Nem, ha így fogunk élni.

Ha annyira eltávolodtunk saját emberségünktől, hogy már az ártatlan gyerekeket sem tudjuk teljes értékű embernek tekinteni, csak azért, mert máshol élnek és más a vallásuk, akkor mi vagyunk a szörnyetegek. Mi vagyunk a gazemberek. Minden, amit a legőrültebb cionista is állít az arabokról.

Az elmúlt két év megmutatta nekünk, hogy a nyugati civilizációnak nem védelemre, hanem megváltásra van szüksége. Meg kell mentenie a lelkét.

_ ...

A Caitlin hírlevele egy olvasók által támogatott kiadvány. Ha új bejegyzéseket szeretne kapni és támogatni szeretné a munkámat, fontolja meg, hogy ingyenes vagy fizetős előfizetővé válik.

Forrás: //substack.com/@caitlinjohnstone> 2025. október 17.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó