Füst száll fel egy izraeli légicsapásból Gázában, ahogy az a Gázai övezet középső részéről látható, szerdán.Fotó: Abdel Kareem Hana/AP
Mint minden Izraelben, a gyász itt is ultranacionalista. Nem a magángyász természetesen, hanem a kollektív gyász mindig ragadozó, agresszív, egy mindenkire kötelező érvényű parancs, rémisztően egységes és a végtelenségig elnyúló. Minden tévéadón megemlékező tüntetést kell közvetíteni – jaj annak, aki megszegi a szabályt.
A gyász néha manipulatív, nemcsak az őszinte érzelmek kifejezésére szolgál, hanem valamilyen rejtett célt is szolgál. A gyász és a gyászfolyamat Izraelben a valláshoz legközelebb álló dolog, még a világi emberek számára is. Ez a halálkultusz imádata, amelyben az izraeliek az odaadás szintjében páratlanok.
Mély okuk van arra, hogy együtt gyászoljanak, különösen az elmúlt két évben. És joguk van gyászolni. Mégis lehetetlen figyelmen kívül hagyni gyászuk ultranacionalista, sőt néha fasiszta dimenzióját. Ez is új rekordokat döntött 2023. október 7. óta.
Izrael egész történelmében az elmúlt két év kiemelkedik a leggyászosabbként. A katasztrófa egyben a történelem legsúlyosabb eseménye is volt, de a végtelen dagály nem a semmiből bukkant elő. Voltak emberek, akik fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy szítsák az örök lángot, nehogy kialudjon.
Az izraeli média alaposan megtervezett gyászkampánnyal leplezte szégyenteljes árulását. Az elmúlt két évben egyetlen újságszám vagy televíziós hírműsor sem maradt le október 7-éről. Nem volt olyan műsor, amely kihagyta volna a gyászt. Nem volt olyan TV-műsor, amely kihagyta volna a hősiességet. Mindegyiknek megvolt a maga helye – de a mértéktelen adagok a gyász túladagolásává váltak, egészen az undorig.
Látogatók a Nova fesztivál emlékművénél Reimben, a mészárlás helyszínén, kedden.Fotó: Tomer Appelbaum
Kapcsolódó cikkek
- „Az izraelieknek szembe kell nézniük a szellemeikkel és démonaikkal, nem pedig elnyomniuk őket” – Nirit Anderman
- „Vannak, akik szerint ez a cionizmus vége, én pedig azt mondom, hogy ez így van rendjén.” – Ithamar Handelman-Smith
- Az egyik azon kevés izraeliek közül, akiknek közvetlen összeköttetésük van a gázaiakkal, arra kéri a nyilvánosságot, hogy nézzenek szembe a szörnyűségekkel – Nir Hasson
Néhány izraeliben ez a túladagolás undort vagy hányingert vált ki. De a legtöbb izraeli, beleértve a „dílereiket” is – azaz a médiában szereplő drogbeszállítóikat –, elégedett volt. Elfogadták, hogy minden este a Be'eri kibuc romjai között pihenhetnek, minden este sírhatnak a Nir Oz kibuccal, és fetrenghetnek a Nova fesztiválon. Bármit, amíg nem kellett szembenézniük a Gázai övezetben található Jabalya menekülttáborral. Elfogadták, hogy újra és újra hallgathatják a hősiességről szóló történeteket, és persze félhetnek a túszok sorsától – akik számára a sorsuktól való félelem hiteles és jogos.
A gyász túladagolása a szégyenünket volt hivatott elfedni. Izrael nem akarta látni Gázát. Megérthető egy nemzet, amely gyászolja a katasztrófáját, de lehetetlen elfogadni egy olyan nemzetet, amelyik soha nem szűnik meg siratni saját katasztrófáját, miközben szemet huny és lelkiismeretét becsukja az előtt, amit másokkal tesz. Október 7-e óta 1000 október 7-i támadás történt Gázában, ami bármilyen mércével mérve szörnyű. Mégsem találtak visszhangra az izraeli párbeszédben. Csend – gyászolunk. Ne zavarjanak minket apróságokkal.
Romok Jabalya-ban, februárban.Fotó: Mahmoud Issa/Reuters
Pontosan ezt akarta elérni a média által diktált gyász: ürügyként szolgálni Gáza figyelmen kívül hagyására. Ha soha nem hagyjuk abba a saját katasztrófánkban való elmélyülést – mondták a médiamogulok –, akkor nem kell majd megmutatnunk, mit tesz Izrael. Az érzelmekből hasznot húzó médiavezetők ismerik a fogyasztóik szívét. Gáza bemutatása feldühítené őket. Ezért jobb, ha azzal kábítjuk el őket, hogy szüntelenül a saját fájdalmunkba merülünk, miközben teljesen eltitkoljuk a Gázai övezetben történt szörnyű katasztrófát, a saját kezünk munkáját, amely miatt szégyellnünk kellene magunkat.
Az előírt gyász mindenkinek kedvezett: a médiának, a fogyasztóinak, a háborús bűncselekményeket elkövető hadseregnek és a felelősséget viselő kormánynak. Az izraeli párbeszéd ultranacionalistábbá vált, mint valaha. Ebben a párbeszédben Gázában csak a 20 túsz és a katonák élnek. Rajtuk kívül nincsenek emberek Gázában, és nincsenek szenvedők sem.
Nehéz részese lenni egy ennyire ultranacionalista gyásznak. Természetesen lehetetlen nem sírni a Bibas család meggyilkolt gyermekeiért. De hogyan lehetséges nem sírni Gáza gyermekeiért? Hogyan lehetséges félni a túszaink sorsáért, amikor több ezer palesztin túsz sínylődik nehéz körülmények között?
Egyértelmű, hogy saját népünk szegényei az elsők; ez igaz minden nemzetre. De a saját áldozataink miatti gyász és a többiek iránti teljes figyelmen kívül hagyás között Izrael erkölcsi portréja bontakozik ki: igen, ez ismét zsidó felsőbbrendűség.
Forrás: https://www.haaretz.com/opinion/2025-10-09/ty-article/.premium/between-an-overdose-on-mourning-and-an-indifference-to-gazas-catastrophe/00000199-c4b6-d198-abdb-dcf7dc7d0000?utm_source=mailchimp&utm_medium=email&utm_content=author-alert&utm_campaign=Gideon+Levy&utm_term=20251009-14:19 2025. október 9., IDT
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
