BALMIX - 1362. Nem csak Kijevnek, Moszkvának is vannak biztonsági érdekei

CÍMKÉP: A „tettrekészek” szinte kész helyzet elé állítva az amerikai elnököt, 2025. augusztus 18-án kierőszakolták, hogy az ukrán vezető mellett ők is bejelentsék igényüket az Ukrajna területén folyó háborúval kapcsolatos döntések meghozatalában való részvételre – Nem egyszer egymásnak és az orosz forrásoknak is ellentmondanak a nyilatkozatok. Az a képzet pedig, hogy az európai értékrend mindenkié fölött áll lehetetlenné teszi a másokkal való együttműködést, ami a világban zajló gazdasági átrendeződés mellett hozzájárul a gazdaságunk hanyatlásához. Hozzá az eszelős fegyverkezés európai képviselői nem egyszer olyan unokák, akikben akár a tudat alatt élhet a II. világháborús vereség miatti revánsvágy. (Fotó: Alex Brandon/AP Photo/dpa/picture alliance)

Megpróbáltam kiigazodni az alaszkai Trump–Putyin csúcstalálkozót követően, augusztus 18-án, Washingtonban sorra került Trump–Zelenszkij megbeszélés, illetve az európai „tettre készek” tárgyalása utáni, az Ukrajna területén folyó háborúhoz kapcsolódó nyilatkozatzuhatagban. Ügyködésem következménye

Íme az egyik, amelynek elején azt a kérdést vetem fel: vajon az elmúlt, idestova 12 év alatt milyen gesztust tettek az Európai Unió országainak vezetői annak érdekében, hogy elkerülhető legyen Ukrajna lángba borítása, később pedig a lángok eloltása. A kettős játék a megkötött szerződésekkel, illetve az előkészített, majd zsákutcába futtatott megállapodás-tervezetekkel, az oroszokkal, az Oroszországgal kapcsolatos, szinte mindenre kiterjedő szankciós politikával, az antiszemitizmus helyébe a veszett ruszofóbia Európára való erőltetésének nem is sikertelen kísérletével, a mértani haladvány szerint növekvő fegyverszállításokkal, a háborúban való fedett részvétellel – közreműködés zsoldosok küldésében, diverzánsok, szabadcsapatok, közkatonák, tábornokok kiképzése, a hadműveletek tervezésében és a kivitelezés ellenőrzésében való közös munka, az Oroszországra kilőtt rakéták célpontjainak műholdas kijelölése, a rakéták célhoz juttatásában való elengedhetetlen szerepvállalás – mind-mind az erőszak megnyilvánulása. Nem találok egyetlen olyan mozzanatot sem, amelyre azt lehetne mondani:

Hogy a terjeszkedési szándék nem ötletszerűen alakult ki, hanem stratégiai cél volt, arra az ezt bizonyító számos részlet közül álljon itt az egyik előző cikkemben már szerepelt térképvázlat. Ez eredetileg Zbigniew Brezinski: „Amerika egyedüli globális szuperhatalomként való megjelenése most elengedhetetlenné teszi az Eurázsiával kapcsolatos integrált és átfogó stratégia kidolgozását” című cikkének illusztrációja Oroszország lehetséges felosztásáról a Foreign Affairs 1964. március 1-jei számából.

Mint a térkép mutatja, Kelet-Európát Moldovával, a Szovjetunió által létrehozott Ukrajnával, Belorussziával, a baltiakkal, továbbá a Kaukázus térségét Grúziával, Örményországgal, Azerbajdzsánnal, a Csecsenfölddel, az Ingusfölddel stb. már akkor az Atlanti-Európához rajzolták. A szintén a szovjetállam által megszervezett, ásványkincsekben gazdag közép-ázsiai tagköztársaságok leszakítását tervezték, Kazahsztánt felosztották volna. Az is kiderül a vázlatból, hogy a szintén több részre osztott Oroszországot el akarták szigetelni a Balti- és a Fekete-tengertől. Így már jobban érthető az is, hogy

Ehhez kapcsolódva minden egyébről legföljebb egy másik cikkben. Itt csak arra fókuszálok, hogy 2025 augusztusának vége felé már-már egyértelmű, hogy az USA kiszállna az ukrajnai pokolban való közvetlen szerepvállalásból, mert az elvonja erőforrásait és figyelmét a számára ennél fontosabb ügyektől. Például a Csendes-óceániai térségben zajló folyamatoktól. Pláne, hogy immár lényegében minden ukrajnai érték – feketeföld, palagáz, ritkaföldfémek, energetikai infrastruktúra, tengeri kikötők – megszerzéséhez előzetes egyezményeket kötöttek kijevi bábjaikkal az egymást követő washingtoni kormányok, az pedig egyelőre reménytelennek látszik, hogy Oroszországot térdre lehessen kényszeríteni. Európa „tettre készek”-nek nevezett országcsoportjának képviselői azonban tovább ütik a vasat.

Augusztus 18-án, a Vlagyimir Zelenszkij ukrajnai vezetőnek szólt meghívást önmagára is értelmezve, a Fehér Házba egyszerre tolult be – a címképen balról jobbra látható sorrend szerint említve a neveket – Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Keir Starmer, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Alexander Stubb finn elnök, Vlagyimir Zelenszkij, ukrajnai vezető, Donald Trump, az USA elnöke, Emmanuel Macron francia államfő, Giorgia Meloni olasz miniszterelnök, Friedrich Merz német kancellár, Mark Rutte, a NATO főtitkára. Az Alaszkában tartott Trump–Putyin-tárgyalást követően így adtak nyomatékot annak, hogy az ukrajnai helyzet rendezése nem csupán Washington és Moszkva ügye, hanem a tárgyalásokon helyet kell kapnia Ukrajna vezetőjének, sőt úgymond Európa – közbevetem: vajon melyik Európa? – képviselőjének is.

Hagyjuk most, hogy Zelenszkij pozíciója meglehetősen kérdéses és ingatag. Egyrészt elnöki mandátuma több mint egy éve lejárt. Másrészt a Londonba nagykövetnek „száműzött” egyik ellenlábasa Valerij Zaluzsnij tábornok, 2021 és 2024 között Ukrajna Fegyveres Erőinek népszerű főparancsnoka megalakította kampánystábját egy lehetséges ukrajnai elnökválasztásra. Hol máshol: Londonban!

Egyébként pedig érvényben van Zelenszkijnek az a rendelete, hogy amíg az összes ukrajnai terület vissza nem kerül, addig szó sem lehet a harc feladásáról; az erről Moszkvával folytatott tárgyalás is hazaárulás. (E tekintetben jellemző a hisztéria felfokozott voltára, hogy a minap egy ukrajnai női futballmeccsen a bíró egy játékost azért állított ki, mert a megszállók nyelvén, azaz oroszul szólt oda csapattársának. Mindez abban az Ukrajnában, ahol a lakosság döntő részének, még a magukat ukránnak vallóknak is orosz az anyanyelve.) Most viszont Zelenszkij Washingtonban kijelentette, hogy Ukrajna nyitott minden olyan csúcstalálkozóra, amely az orosz féllel való békés rendezést célozza. Akár Moszkvából is diktálhatták volna neki, amikor szembemenve korábbi álláspontjával leszögezte:

Az igazat megvallva, én egyik politikus pillanatnyi kijelentésére se adok sokat, mert az csak a hírverést szolgája, esetleg más politikusok, illetve a közvélemény szondázását. Ezúttal is csupán azért van értelme az elhangzottak áttekintésének, hogy érzékeljük, milyen változásokon estek át a korábbi álláspontok, illetve hogyan változnak majd az elkövetkező hetekben, hónapokban. Amúgy pedig, talán nem is olyan össze-vissza beszédek ezek. Főleg Trump esetében azt sem tartom kizártnak, hogy tervezettek, mert így mindenki megtalálja a neki tetsző változatot, s terjeszti internetes buborékjában, továbbá úgynevezett szakértőként is az elkötelezettségének megfelelő politikusi mondatokra építheti elemzéseit…

Az európai vezetők egymást túllicitálva köszöngették meg Trumpnak, hogy mi mindent tett már eddig is az ukrajnai békéért. Hogy ne vonják magukra haragját, inkább nem forszírozták például az elnöknek azt elgondolását, ami egyébként összecseng a Kreml ősrégi követelésével, hogy Ukrajna nem lesz a NATO tagja. Egyúttal szó szerint azt közölte: Zelenszkijtől és Putyintól is rugalmasságot vár el. Az amerikai elnök végül nem zárta ki, hogy Európa csapatokat küldjön az ukrajnai térségbe, sőt később, ködösen még amerikai erőket is szóba hozott, ami viszont Moszkva számára elfogadhatatlan. Két nap múltán az amerikai külügyminiszter óvatosságra, megfontoltságra figyelmeztetett ebben a kérdésben.

Trump állítólag a megbeszélést megszakítva hívta fel Putyint, hogy sürgesse a két-, illetve a háromoldalú találkozó mielőbbi létrejöttét. Az orosz államfő hivatalos honlapján erről egy minden eddigi gyakorlattól eltérő kommentárt tettek közzé, amit Jurij Usakov elnöki tanácsadó jegyzett. Ebben a Trumpot az alaszkai csúcs tető alá hozásában megillető érdemek ecsetelése mellett, nevek említése nélkül csupán az szerepel, hogy a két vezető kinyilvánította:

Ez azért, enyhén szólva, sokkal visszafogottabb, s ami fontosabb, más tartalmú szöveg, mint amit Washingtonban a sajtó előtt rögtönöztek. Mindenesetre, ha hinni lehet az Euronews-nak, illetve a Deutsche Wellének, Trump az európaiaknak tett gesztussal elfogadta, hogy Ukrajna biztonsági garanciáit ők dolgozzák ki Washington koordinálásával. Ám a „tettre készek” ehhez képest is azt tartották a legfontosabbnak, hogy fenntartsák az Oroszországra gyakorolt nyomást.

♦ Ursula von der Leyen hozzáállását mutatja, hogy az Európai Bizottság már tervezi a 19. szankciós csomagot. Macron jelezte, hogy adott esetben kész támogatni ezt. A bizottság elnök asszonya mindenek előtt arról biztosította az amerikai elnököt, hogy barátokként és szövetségesként jöttek Washingtonba. Ugyanakkor, utalva a Trump által rajta keresztül az Európai Unióra kényszerített magasabb vámokra és az USA-ban gyártott többlet fegyvervásárlásokra, amiért támadni kezdte Leyent immár az EU parlamentje is, emlékeztetett arra, hogy az USA számára sincs ingyen ebéd: „Washington és Brüsszel a történelem legnagyobb kereskedelmi ügyletét kötötte meg”, amiért ellenszolgáltatást vár. Egyúttal – nyilván tudatosan rájátszva a first lady Melania Trumpnak az orosz államfőhöz írt, a gyerekeket a politikai propagandához felhasználó levelére – felhívta az Egyesült Államok kormányzatát: működjék közre abban, hogy az Oroszország által megszállt területekről elvitt gyerekek visszatérjenek Ukrajnába. Nem mintha nem tudhatnák mindketten, ami az alábbi betoldásban áll.

[Ez is külön cikk témája kellene legyen! Több okból.
     (1) A terület nagyrészt orosz lakossága miatt a háború pokla elől kimentett gyerekek feltehetően főleg oroszok, akikről 2014-ben (!) Petro Porosenko akkori államfő azt nyilatkozta, hogy „A mi gyerekeink iskolákba és óvodákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni. Tehát így és éppen így fogjuk megnyerni ezt a háborút.”
     (2) Egy részüket bizonyosan a hozzátartozók belegyezésével, nem egyszer tanáraik, nevelőik kíséretében, szervezetten utaztatták Oroszországba azt követően, hogy az ukrán hadsereg nyolc éven át lőtte a Donyec-medence polgári célpontjait, több mint tízezer áldozat között egyes adatok szerint több tucat, de akár száznál is több gyerek halálát okozva.
     (3) Az ukrán fél korábban másfélmillió, később 200 ezer, aztán 20 ezer kiskorú úgymond deportálásáról szólt. Az Isztambulban, az idén, június 2-án, az orosz delegáció vezetőjének, Vlagyimir Medinszkijnek átadott listán 339 olyan gyerek neve szerepelt, akik a háborús körülmények között, a szétszakadt családokból Oroszországba kerülhettek. A tárgyalásvezető újságírók előtt mondta el azt is, hogy a közelmúltban az orosz fél 101, az ukrán pedig 20 gyermeket juttatott vissza.]

♦ Friedrich Merz német kancellár – azokkal ellentétben, akik kezdik belátni, hogy Moszkva számára elfogadhatatlan egy átmeneti tűzszünet, mert az csupán a fronton velük szembenálló másik fél erőforrásainak pótlását szolgálná – fegyvernyugvásra hívott fel egy lehetséges két héten belüli Zelenszkij–Putyin, illetve – az alaszkai csúcs után Trump által belengetett –, az USA, Ukrajna és Oroszország közötti, háromoldalú tárgyalás előtt. Nem hiszem, hogy bárki azt gondolná, hogy erre lenne esély, viszont újabb ürügy lesz a propagandaháború folytatásához. A német vezető meg is előlegezte ezt: „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Putyinban van elég bátorság a Zelenszkijjel való csúcstalálkozóhoz”. A kancellár területi engedményt sem tud elképzelni, de végül azt mondta: ebben Kijevnek kell döntenie.

♦ Emmanuel Macron azt hangsúlyozta, hogy az Oroszország és Ukrajna közötti jövőbeli békemegállapodás nem korlátozhatja az ukrán fegyveres erők méretét. Szerinte mindenki egyetértett abban, hogy szükség van egy „erős ukrán hadseregre, amely képes visszaverni bármilyen támadást”, és hogy „fegyvereinek száma, illetve ereje nem korlátozható”. Ő nem két-, nem három, hanem négyoldalú tárgyalásokat említgett, mondván: „amikor biztonsági garanciákról beszélünk, az egész európai kontinens biztonságáról szólunk”.

Az orosz állami médiában több mértékadó elemző is ironizált mindezen. Merthogy meglehetősen egyoldalúak, illetve egymásnak ellentmondanak a megnyilatkozások. Mintha nem igazán mérlegelné senki, hogy mit szólnak az elképzelésekhez Oroszország vezetői. Aztán Szergej Lavrov külügyminiszter is megeléágelte ezt, s azt mondta egy interjúban a Rosszija 24 televíziónak: mindenki Ukrajna biztonsági érdekeit veti fel, de nem foglalkoznak azzal, hogy nekünk szintén vannak ilyen érdekeink. Oroszország nem utasítja el az együttműködés egyetlen formáját sem az ukrajnai rendezés érdekében, de

Vagyis, Lavrov ugyanazt hangsúlyozta, amit a fentebb idézett Usakov: a legmagasabb szintű csúcstalálkozókat rendkívül gondosan kell előkészíteni. Egyébként pedig, ha „Zelenszkij elnök számára annyira fontos Ukrajna alkotmánya, akkor emlékeznie kellene azokra a cikkelyekre is, amelyek szerint az államnak az a kötelezettsége, hogy maradéktalanul biztosítsa az oroszok és más nemzeti kisebbségek jogait” – jelentette ki Lavrov.

Az orosz diplomácia vezetője hangoztatta, hogy Oroszország sohasem egyszerűen területek elfoglalására törekedett, legyen szó a Krímről, a Donyec-medencéről vagy Novorosszijáról. Mint mondta, Moszkva célja az oroszok védelme, akik évszázadok óta élnek ezekben a térségekben. „Oroszország biztonsági érdekeinek tiszteletben tartása, az Ukrajnában élő oroszok és orosz anyanyelvűek jogainak teljeskörű tiszteletben tartása nélkül nem lehet szó semmiféle hosszútávú megállapodásról” – mondta.

Többek között kifogásolta, hogy a nyugat-európai vezetők csak azért akarják a tűzszünetet, hogy a konfliktust tartósítva akadálytalanul szállíthassák a fegyvereket. Megjegyezte azt is, hogy az európaiak soha nem emelték fel hangjukat az emberi jogok védelmében, amikor Ukrajnában az élet legkülönbözőbb területein megtiltották az orosz nyelv használatát. Ezzel szemben

E válogatás talán jelzi, hogy szinte lehetetlen eligazodni a sok ellentmondásos sajtónyilatkozat között, amiket összefésülés nélkül, percről percre öntenek a világra az immár egymással nagyrészt internetes hírversenyben álló médiumok. Az évekkel, évtizedekkel, sőt évszázadokkal ezelőtti összefüggéseket alig villantja fel valaki. Terjedelmi okokból magam is csupán e cikk első mondatából kérdést formálva azt vethetem fel, hogy az elmúlt idestova 12 év alatt miért nem tettek egyetlen gesztust sem az Európai Unió országainak irányítói annak érdekében, hogy elkerülhető legyen Ukrajna lángba borítása, később pedig a lángok eloltása?

Majdan történészek adhatnak erre érdemi választ, már ha egyáltalán. Az ugyanis fel nem fogható ép ésszel, hogy miért mentek bele az európai vezetők abba, hogy 1991 után egyre gyorsuló ütemben belerángassák országaikat annak a washingtoni koncepciónak a valóra váltásába, ami a fentebb közölt térképvázlaton is megjelenik? Mi volt az oka annak, hogy

Feltehetően az USA tőkés érdekeltségei és a Kína közötti gazdasági versenyben kell keresni az egyik magyarázatot. Kína az Oroszországon, Belorusszián, Ukrajnán keresztül vezető Új Selyemúton az eddigieknél is könnyebben, még több termékkel áraszthatta volna el az európai piacot, illetve az európaiak is stabilan növekvő mértékű haszonra tehettek volna szert a keleti együttműködésből, ami nem felelhetett meg az adóssághegyeken ülő USA érdekeinek. Kellett tehát a háború, amelynek révén vasfüggöny emelkedett Eurázsia két része közé, egyúttal pedig eleinte azzal kecsegtetett, hogy a Washingtonhoz kapcsolódó tőkés érdekeltségek szerzik meg az Oroszország erőforrásai fölötti ellenőrzést.

Bár ez logikus okfejtés, de viszonylag keveset tudhatunk arról, miért nem akadályozták meg e törekvések érvényre juttatását az európai vezetők. Az utolsó érdemi kísérlet az volt, amikor 2014 februárjában a Washington által szervezett kijevi államcsíny előtt a német, illetve a francia kormány még tető alá hozott egy megállapodást az ukrajnai feszültségek eszkalálódásának megakadályozásáról, de ezt 24 órán belül elsöpörte a puccs, ami után nyomban elveszett a Krím, majd

Mindezt az európai vezetők tehetetlenül szemlélték a nyugati média közönye mellett. Mi több, a közbenső, végül szintén semmibe vett minszki megállapodásokról maga Angela Merkel kancellár, illetve a francia elnök Francois Hollande nyilatkozta, hogy ezekkel fedezték Ukrajna felfegyverzését. Nyilvánvalóan Oroszország ellen. Az Afganisztánból kivont, leharcolt harcjárművek költséges USA-beli megsemmisítése helyett az Ukrajnában történő, jelentős oroszországi erőket lekötő elpusztításuk révén nem Amerikában szennyezték a környezetet, miközben az EU elemi érdeke az lett volna, hogy normalizálják az egyébként is ingatag, korrupcióval terhes ukrajnai közállapotokat, s például utakat, vasutakat építsenek a biztonságos eurázsiai áruforgalom növelése érdekében.

Persze tudunk egy s másról. Például Angela Merkelnek az amerikai titkosszolgálatok által hosszú időn át zajlott lehallgatásáról, az európai vezetők családtagjainak zsíros cégek felügyelő bizottságaiba, felsővezetői posztokra ültetéséről, az amerikai tőkés érdekeltségektől nyugati országok élére emelt vezetőkről, mások börtönbe juttatásáról. De ezek bizonyosan csak a jéghegyek csúcsai – amúgy pedig a veszett fejsze nyele.

Ma ott tarunk, hogy a nyugat-európai országok, s velük a perifériájuk Washington nyomására már döntően elvesztették az olcsó energiahordozókat. A befektetők az előnyösebb feltételeket ígérő USA-ba viszik a tőkét, a legképzettebbek százezrei a tengerentúlon vállalnak munkát. Jobb híján arra gondolok: az EU-államok vezetői többségének fejében az járhat, hogy legalább a fegyverkezés révén teremtsenek munkahelyeket. Még akkor is, ha ennek a hasznát nagy mértékben szintén az amerikai gyártók fölözik majd le. Ezzel együtt abból indulhatnak ki, hogy

És van még itt egy-két tényező, amelyekről szintén külön cikkben kellene értekezni. Az egyik, a gyarmati múltból fakadó fehéreurópai gőg. Eszerint a mi értékrendünk mindenkié fölött áll, az oroszoké, s általában a tőlük keletebbre lévőké – az EU keleti országaiban élőké – fölött is, ami megakadályozza, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség, s ezek nyomán a polgári demokrácia tökéletességébe vetett hamis hittel eltelve, széles körű műveltség hiányában átérezzék, hogy másféle értékrendnek is van létjogosultsága egy nemcsak szavakban hirdetett, sokszínű világban. Ez viszont önmagában is akadálya a más kultúrában élők megértésének, a velük való együttműködésnek.

Ez a gőg azonban akadálya annak is, hogy felismerjék: a magasabb rendűnek tételezett európai világból nem csupán a gyarmatosítás gaztettei nőttek ki, illetve Európán és az Amerikai Egyesült Államokon belül a színesbőrűek tömegei mellett a nyomorult fehéreknek a társadalom peremére való szorítása, illetve az abból való kiűzése. Ennek a legcivilizáltabb mondott Angliában például a XIX. század végéig része volt a szegény sorsú gyerekek halálra dolgoztatása, akár a fehérek átmeneti rabszolgává tétele, a lányanyák és gyerekeik rettenetes körülmények között tartása akár Svájcban is, a nők választójogának megtagadása...

S persze, Japán mellett Európa legszörnyűbb bélyege: a fasizmus és a nácizmus tombolása. Ez utóbbiról talán azzal összefüggésben is el kellene kezdeni gondolkozni, hogy az úgymond „tettre készek” között – az Egyesült Királyság kivételével, de Franciaországot, Finnországot is beleértve – csupa olyan állam képviselői jártak Washingtonban, s képviselték továbbra is az eszelős fegyverkezés gondolatát, amelyek szinte minden európai országgal együtt a hitleri Németország szövetségesei voltak. És bizony mondom, egyre inkább az a mind több megnyilatkozással alátámasztott benyomásom, hogy az unokákban gerjedezőben a revánsvágy. De ez is egy másik cikknek lehetne, vagy talán lesz is a témája. Ebbe annak is bele kellene férnie, hogy mi történik akkor, ha Moszkva igazán megelégelégeli az őt megalázók kettős mércét követő, kihívó magatartását?#