Az egyenlőség csapdája. Carlos Gonzáles Penalva

Amikor az imperializmusnak nincs hatalma, pluralizmusnak próbálja magát beállítani, amikor pedig hatalma van, mint az Egyesült Államokban vagy Franciaországban, akkor a legteljesebb cenzúrát kényszeríti ki, beleértve azt is, hogy a kommunistákat arra kötelezi, hogy „feladják magukat”, és azoknak köszönhetően, akik hajlandók játszani ezt a játékot, eljutunk odáig, hogy „demokrácia” ürügyével toleráljuk a blokádot, a népirtást, a háborút. Itt a forradalmi kubai fiatalok leleplezik ezt a fajta műveletet, a „blokád alatti pluralizmust”, amelynek forgatókönyvét az ellenség írta... „

Israel Rojas, a Buena Fe duó vezetőjének közelmúltbeli részvétele a La sobremesa - Vacsora utáni beszélgetés- című műsorban, a La Joven Cuba digitális platformon érdekes vitát váltott ki a kubai forradalmi értelmiség körében. Udvarias, de határozott, őszinte és nyugodt fellépését sokan nyitottság és bátorság jeleként ünnepelték. És ez bizonyára így is van. De ez az elismerés nem vezethet oda, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a terepet, amelyen a párbeszéd zajlik. Mert a politikában – és főleg a kulturális harcban – a forgatókönyv ugyanolyan fontos, mint a szavak, és nincs ártatlan párbeszéd, ha a forgatókönyvet az ellenfél írja.

A jelenetet különböző személyek közötti párbeszédként, vacsora utáni kubai beszélgetésként mutatják be, többszólamú hangnemben. De ez egy tökéletesen kiszámított színjáték: egy olyan tér, amelyet úgy alakítottak ki, hogy belülről aláássa a forradalmi projekt szimbolikus legitimitását, „kritikus” vagy „független” újságírás leple alatt. A kulcsszó pontosan ez: független. Független mitől? Kitől? És milyen eszközökkel?

A probléma nem elhanyagolható. A kulturális háború és a hibrid ostrom idején, amikor az ellenség nemcsak gazdasági rakétákkal bombáz, hanem látszólag semleges beszéddel is, a helyszín megválasztása ugyanolyan fontos, mint az üzenet tartalma. A Joven Cuba nem akármilyen fórum: ez egy platform, amely pénzügyi támogatást kapott a norvég nagykövetségtől Havannában, amely több mint egy évtizede előnyben részesíti az „alternatív” média ökoszisztéma előmozdítását a szigeten. De alternatív mihez képest? A kubai állami médiához képest, igen. De ennél is komolyabban, a forradalmi projekthez képest, amelyet anachronizmusnak vagy történelmi legitimitásnak álcázott autoritarizmusnak állít be.

A stratégia nem új. 2011-ben, Barack Obama második elnöki ciklusában, a Kubával szembeni „rezsimváltás” politikáját kifinomult konszenzusépítéssel nyíltan átfogalmazták. A közvetlen konfrontáció helyett a Fehér Ház mesterségesen ápolt „civil társadalmat” támogatott, az USAID, a NED és különböző szövetséges európai nagykövetségek logisztikai és pénzügyi támogatásával. Ebben a kontextusban szaporodtak az akadémiai, kulturális és újságírói projektek, amelyek az emberi jogok, a véleménykülönbségek tiszteletben tartása vagy az állam modernizálása retorikája alatt valójában ideológiai változást mozdítottak elő: a közvéleményt minden forradalmi tartalomtól megfosztották, és helyette egy hamis egyenlőséget teremtettek az áldozat és a bántalmazó, az ostromlott és a támadó között.

Természetesen a probléma nem Israel Rojas. Jelenléte lehetővé tette, hogy egy gyakran őszinte vitát elutasító környezetben megjelenjen Kuba ellenállásának hangja. De akaratlanul is hozzájárult egy hamis pluralizmus megteremtéséhez: egy „egyenlők közötti” párbeszédhez, amely mesterségesen egyenlővé teszi a forradalmi projekt védelmezőjét és stratégiai ellenfeleit. És ez egy gazdasági, pénzügyi, politikai és médiailag ostromlott országban nem semleges: ez egy cselekedet, amelynek következményei vannak.

Kulturális háború és lágy ellenforradalom: az egyenlő távolság tartásának csapdája

Az Egyesült Államok külpolitikája Kubával szemben az Obama-kormány alatt jelentősen megváltozott, nem céljaiban, hanem módszereiben. Már nem a forradalom megdöntése volt a cél a tengerészgyalogosok vagy a közvetlen fojtogatás segítségével, hanem egy alternatív „civil társadalom” előmozdítása, amely a nyitottság nevében bevezetné a polgári liberalizmus értékeit – individualizmus, meritokrácia, absztrakt pluralizmus – a kubai ideológiai szövetbe. Joseph Nye ezt soft power-nek nevezné: nem kívülről kényszeríteni, hanem belülről kívánatossá tenni a dominanciát. Antonio Gramsci ezt materialista koordinátákból kiindulva kulturális hegemóniaként elemezte.

Ebből a célból egy egész finanszírozási és intézményi támogató hálózatot hoztak létre olyan média-, tudományos és művészeti projektek számára, amelyek anélkül, hogy nyíltan ellenforradalmian nyilatkoztak volna, megkérdőjelezték a szocialista állam legitimitását, a kommunista párt szerepét, és liberális alapokon nyugvó demokratikus újjáépítést javasoltak. Ennek a stratégiának az egyik legnyilvánvalóbb eredménye a digitális média elterjedése volt, például a La Joven Cuba, amelynek neve egyébként szimbolikusan utal Antonio Guiteras örökségére – egy mélyen antiimperialista forradalmáréra, aki soha nem fogadott volna el külföldi támogatást ügyéért.

Itt egy alapvető megkülönböztetést kell tenni: egy dolog a forradalmi folyamat belső kritikája, mint annak tökéletesítésének dialektikus formája, és egy másik dolog a szocialista projekt lebontását célzó funkcionális kritika, amelyet azok finanszíroznak és érvényesítenek, akik annak végét akarják. Ez a kritika nem kritika, hanem egy barátságos arcú, akadémikus modorú, szelíd ellenforradalom.

Israel Rojas, mint a hazája kollektív sorsában elkötelezett művész, mindig népi, kritikus és kreatív álláspontból védte a forradalmat. Jelenléte a La sobremesa-ban nem von le semmit ebből a pályafutásából. De óvatosságra kell intetni a keret tekintetében. Belépve ebbe a környezetbe, még a legjobb szándékkal is, Israel Rojas – akaratán kívül – a rendszer legitimációjának részévé válik.

A program nem egyszerűen csak beszélgetést akar. Egy „egyenlő felek közötti” párbeszédet akar színre vinni a forradalom és azok között, akik mérsékelt mosollyal hirdetik annak felszámolását. Ami pluralizmusnak tűnik, valójában az ellenforradalom normalizálásának stratégiája a sokszínűség leple alatt. A probléma nem a vita: hanem az, hogy elfogadjuk-e legitim tárgyalópartnereknek azokat, akik külföldi pénzeket kapnak a kubai alkotmányos rend aláásására, különösen akkor, ha ezek a pénzek olyan nagykövetségektől származnak, mint Norvégia, amely évek óta finanszírozza a „civil társadalom” címke alatt a restaurációs program legaktívabb szereplőivel kapcsolatos audiovizuális, művészeti és újságírói projekteket.

Gramsci figyelmeztetett a „civil társadalom” fogalmának a burzsoá hatalom álcázására való felhasználására, amely képes felszívni az ellenfél intellektuális és erkölcsi energiáit, hogy azokat a rendszer keretein belül semlegesítse. Kubában ez a logika hibrid terek létrehozásával ismétlődik, amelyek sokszínűnek, kritikusnak és modernnek tűnnek, de valójában a kritikus polgárság álcájába bújt kapitalista restauráció legitimálásának eszközei. Ez az ellenforradalom barátságos arca.

Ebben az értelemben nem lehet figyelmen kívül hagyni a kulturális műveletek és olyan jelenségek közötti kapcsolatot, mint a 27N, a San Isidro mozgalom vagy a digitális influencerek kampánya, amelyek a blokád és a világjárvány okozta gazdasági válság közepette a népi elégedetlenséget igyekeztek kihasználni az intézményi rendszer felbomlásának előidézésére.

Nincs szimmetria az ostrommal szemben

A La Joven Cuba név választása nem ártatlan gesztus. Hamis folytonosságot akar teremteni Antonio Guiteras – aki a jenkik imperializmusa és helyi bábjai ellen harcolva esett el – hősi öröksége és egy olyan tér között, amely ahelyett, hogy a világhatalom ellen harcolna, annak morzsáiból finanszírozza magát. Ahogy Carlos Fernández de Cossío emlékeztetett rá, a forradalom elleni ellenzék ellenforradalom, függetlenül attól, hogy milyen nevet visel. Az eredeti La Joven Cuba alapítója pedig nem szorult külföldi segítségre, és soha nem fogadta volna el azt küzdelméhez.

A La Joven Cuba, spanyolul „Fiatal Kuba”, egy online magazin, amely különféle kubai szerzők blogjait és esszéit tartalmazza. A hivatalos kormányzati sajtótól függetlenül politikai és társadalmi elemzéseket közöl. A portált 2010-ben alapították. Wikipedia

Gramsci hangsúlyozta, hogy a hegemóniaért folytatott harc nem csak a parlamentekben vagy a gyárakban zajlik, hanem az iskolákban, az újságokban, az egyetemeken, a színházakban is. Ma ezt a közösségi médiára, a podcastokra és a digitális médiára is mondhatnánk. Kuba pedig, amely állandó ostromállapotban van, nem engedheti meg magának, hogy semleges maradjon ezeken a frontokon. Nem akkor, amikor a sajtószabadság, ahogy Rafael Correa figyelmeztetett, továbbra is a sajtó tulajdonosának akaratától függ. És a tulajdonos ebben az esetben nem kubai.

A tét nem egy akadémiai vita vagy posztmodern beszélgetés ideológiai érzékenységek között. A tét egy blokád alatt álló, támadott és kriminalizált ország képessége, hogy megvédje politikai szuverenitását, társadalmi modelljét és történelmi legitimitását. Ebben a kontextusban minden olyan tér, amely a forradalmat és annak finanszírozott ellenfeleit egy szintre helyezi, nem a párbeszéd terepe: hanem egy szemiotikai csapda, egy gondosan megrendezett színpad, amelynek célja a közgondolkodás tengelyének a liberális konszenzus felé történő elmozdítása.

Ezen a színpadon részt venni nem csak beszélni jelent: hozzájárulni egy új forgatókönyv megírásához, amelyben a forradalom csak egy a sok lehetséges opció közül, morális és történelmi kivételesség nélkül. És ebben rejlik a veszély.

A kubai forradalom védelme ma nem csak az gazdasági támadásokkal szembeni ellenállást jelenti, hanem a pillanat jeleinek egyértelmű értelmezését is. A kultúrák háborújában a formák számítanak: a tér, a nyelv, a párbeszéd, a finanszírozás. Nem a vita elutasításáról van szó, hanem arról, hogy ne adjunk teret az ellenségnek. Nem cenzúráról van szó, hanem leleplezésről. És nem azok támadásáról van szó, akik őszintén vesznek részt, hanem annak a rendszernek a leleplezéséről, amely lehetővé teszi az ellenfélnek, hogy mérsékeltnek álcázza magát.

A szocialista projekt védelme intelligenciát, finomságot és bátorságot igényel. És nem szabad elfelejteni, hogy a politikában, akárcsak a drámaírásban, a színpad soha nem semleges. Néha még a legjobban előadott monológ is végső soron legitimálhatja a rossz darabot.

Néha a részvétel nem párbeszéd, hanem jóváhagyás. És ha az ellenfélnek a saját terepén, az ő szabályai szerint adunk igazat, azzal újabb csatát veszítünk ebben a háborúban, amelyet a népek tudata tart életben.

Forrás: https://histoireetsociete.com/2025/08/06/cuba-le-piege-de-lequidistance/ 2025. augusztus 6.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó