„Minden ország, amely csatlakozik a BRICS antiamerikai politikájához, 10% -os TÖBBLETVÁMOT köteles fizetni. E szabály alól nincs kivétel. Köszönjük figyelmüket!” – hirdette Donald Trump amerikai elnök 2025. július 7-én. Ezt a közösségi médiában megjelenő kirohanást a brazíliai Rio de Janeiróban összeült BRICS-vezetők közös nyilatkozata váltotta ki.

Ugyanezen a napon Trump aláírta és elküldte híres vámleveleit, amelyekben bejelentette a címzett államfőknek, hogy Trump kormánya egyoldalúan döntött az említett országokból származó termékekre alkalmazandó vámtarifákról. A levelek a viszonosság hiányáról szóltak, és indokolták Trump által bejelentett vámtarifákat.

Ez a két levél összefüggésben áll egymással, egyrészt tükrözve az úgynevezett „felszabadulás napi” vámok felfüggesztését követő kudarcba fulladt kétoldalú „tárgyalásokat”, másrészt azt a meggyőződést, hogy a BRICS az Egyesült Államok ellensége. Az elmúlt közel 90 napos tárgyalások kudarca az amerikai kényszerítő eszközök összeomlásáról és a közömbösség küszöbének átlépéséről tanúskodik számos országban. Trump döntése, hogy két nappal a legtöbb országra kivetett, tévesen „viszonossági” vámtarifa-rendszer bevezetésének nagy hűhóval történő bejelentése után felfüggeszti a vámokat, majd a döntését megtagadó Kína vámtarifáinak további emelése jelentős stratégiai hibának minősül.

Trump sarokba szorította magát. Bármennyire is állította, hogy sokan állnak sorba, hogy „csókolják meg a seggét”, a Trump-kormány gyakorlatilag elidegenítette az összes országot, miközben erős ösztönzőket teremtett számukra, hogy összehangolják a fellépésüket.

És most eljutottunk a BRICS-találkozóhoz. Ez a brazíliai esemény nem csupán egy újabb nem nyugati államok találkozója. Ez egy csendes, de egyértelmű nyilatkozat arról, hogy egy új globális struktúra alakul ki. A nyugati szkepticizmus, karikatúrák és visszatartó erőfeszítések ellenére a BRICS bővítette intézményi lábnyomát, globális jelentőségét és stratégiai koherenciáját.

Tíz teljes jogú tagjával, bővülő partnerországok körével és több mint 50 csatlakozni kívánó országgal a BRICS már nem csupán diplomáciai fórum. A feltörekvő multipoláris világban egyre nagyobb vonzerővel bír, és strukturális választ ad a nyugati vezetésű globalizáció egyre élesebb ellentmondásaira.

A BRICS-hálózat együttesen a globális GDP mintegy 50%-át adja ki vásárlóerő-paritás alapján. A világ népességének több mint felét képviseli. A BRICS-országok erőteljesebb növekedést érnek el, mint a nyugati országok együttesen. Ennél is fontosabb, hogy a világ energiaforrásainak, ipari termelésének és kritikus fontosságú ásványkincseinek jelentős részét birtokolják, ezzel a globális stabilitás alapját képező reálgazdaság középpontjába kerülve.

Ez a befolyás nem csupán gazdasági jellegű. Rendszerszintű. Egy olyan világban, ahol a jólét anyagi alapjai – az energia, az infrastruktúra és az élelmiszerrendszerek – veszélyben vannak, a BRICS egy olyan nemzetközi együttműködési modellt kínál, amely a kölcsönös fejlődésen, a stratégiai autonómián és az infrastrukturális függőségeken alapul; szuverén és egymástól függő.

A reálgazdaság és a rendszerbeli csereérték

A pénzügyi alapú nyugati világtól eltérően a BRICS-gazdaságok továbbra is azon logikán alapulnak, amelyet én rendszerbeli csereértéknek nevezek, vagyis azon a képességen, hogy a társadalmi reprodukcióhoz és a gazdasági fenntarthatósághoz szükséges reálértékeket teremtsenek és forgalmazzanak. Ebben a keretben az energia nem egyszerűen spekulációs tárgy. A termelő élet alapja: az az energetikai bázis, amelyen az érték teremtődik, tárolódik és cserélődik.

Ebben a tekintetben a BRICS-csoport döntő strukturális előnyökkel rendelkezik. Oroszország, Irán, Brazília, az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia jelentős energiatermelők. Kína vezető szerepet tölt be a megújuló energia kapacitásában, a hálózati innovációban és az energiatárolásban. Ezek a feltételek lehetővé teszik a BRICS-tagok számára, hogy értékeiket a pénzügyi absztrakció helyett az anyagi reprodukcióban rögzítsék.

Ez éles kontrasztot alkot a Nyugattal – különösen az Egyesült Államokkal –, ahol az értékkinyerés elszakadt a valós termeléstől. Az 1970-es években a tőkepiacok liberalizációjaként indult folyamat egy hipertrófiás (túltengő) pénzügyi rendszerré érett, amelyben a jövedelmezőséget kevésbé a technológiai innováció vagy a termelékenység növekedése, hanem inkább az eszközinfláció, a hitelekkel finanszírozott spekuláció és a részvényesek gazdagodása hajtja.

Az amerikai pénzügyi modell: globális torzulás és hazai kiüresedés

Az amerikai gazdaság átalakulása az elmúlt négy évtizedben mélyreható és rendkívül destabilizáló volt. A pénztőke a fizikai infrastruktúra helyett a pénzügyi eszközökbe ömlött. A vállalatok egyre inkább a részvény-visszavásárlásokat részesítik előnyben az állóeszköz-felhalmozásba történő befektetésekkel szemben. A bankok a termelő vállalkozásoknak nyújtott hitelekről a spekulatív platformok szerepére helyezték át a hangsúlyt. Az eredmény egy kettéosztott gazdaság: felül pénzügyi vagyonfelhalmozás, alul pedig stagnálás és bizonytalanság.

Belföldön ez a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez, az ipari foglalkoztatás csökkenéséhez és az infrastruktúra romlásához vezetett. A reálbérek a többség számára stagnálnak, a háztartások adóssága az egekbe szökött, és egy egész generáció várható élettartama csökken, miközben az egészségügyi ellátás, a lakhatás és az oktatás megfizethetetlenné vált. Politikai szinten ez a polarizációt, a kiábrándultságot, a nosztalgiába menekülést és a kulturális háborúskodást táplálja.

Globális szinten a következmények ugyanolyan súlyosak. A dollár, mint a világ tartalékvaluta státusza lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy tartós kereskedelmi hiányok felhalmozásával, miközben volatilitást –instabilitást - exportál, externalizálja egyensúlyhiányait. Az országok kénytelenek dollártartalékokat tartani a globális piacokhoz való hozzáférés érdekében, monetáris politikájukat az Egyesült Államok Federal Reserve rendszeréhez kötve, és kiteszik magukat a tőkemenekülés, a kamatsokkok és a dollárlikviditási hiányok ciklusainak.

Az Egyesült Államok a fogyasztás finanszírozásához pénzügyi beáramlásokra szorul, miközben a reálgazdaság sorvad. Ezzel párhuzamosan pénzügyi infrastruktúrát – SWIFT, szankciók, dollár-elszámolás – vet be geopolitikai fegyverként. Minél inkább kényszerítő eszközként használják ezeket az eszközöket, annál nagyobb az ösztönző a világ többi része számára, hogy ezek köré építkezzen. Ami egykor kiváltság volt, ma már teher.

A rendszer működési zavarainak logikája nem korlátozódik az Egyesült Államokra.

Európa gazdasági összeomlása: energia, versenyképesség és stratégiai zavar

Nyugat-Európa más, de nem kevésbé súlyos válsággal szembesül. A háború utáni modell, amely a német ipari exporton, a francia mezőgazdasági stabilitáson és az olcsó energiaimporton (elsősorban Oroszországból) alapult, a geopolitikai törés és az önmagának okozott politikai következetlenség miatt összeomlott.

Az orosz energiaellátástól való elszakadás döntése strukturális energiaellátási bizonytalanságba sodorta Európát. A földgáz ára meredeken emelkedett. Az áramköltségek a világ legmagasabbjai közé tartoznak. A gyártást külföldre helyezik át vagy teljesen bezárják. A kontinens gyártási gerincét képező német ipar most egzisztenciális válság előtt áll. Az egykor világszerte vezető szerepet betöltő acél-, vegyipar és autóipar küzd a túlélésért.

Ugyanakkor Európa zöld átállása is megtorpant. A szélsőséges időjárási viszonyoktól függő megújuló energiaforrásokra való túlzott támaszkodás, a nukleáris és fosszilis infrastruktúra korai leszerelése, valamint a tárolásba és a hálózatok ellenálló képességébe való beruházások elmulasztása tökéletes vihart kavart a sebezhetőség terén. Ami energiaátállásként indult, energiacsapdává vált.

Európa válasza, amely támogatásokból, vámokból és stratégiai autonómia szlogenekből áll, reaktív protekcionizmust jelent. Mindeközben Európa geopolitikai pozíciója egyre inkoherensebbé válik. A multilateralizmust(a nemzetközi jogban a multilaterális kifejezést akkor használják, amikor három vagy több állam (vagy a nemzetközi jog más alanya) együttműködően és elvileg egyenrangú félként cselekszik (diplomáciát folytat, különösen szerződéseket köt), miközben részt vesz a kereskedelmet széttöredező szankciókban. Szabályokról prédikál, miközben lefoglalja az államok vagyonát. Békét hirdet, miközben fokozza a katonai telepítéseket.

Ez a válság nem csupán ciklikus, hanem strukturális jellegű. Európa már nem rendelkezik koherens ipari vagy energiastratégiával. Biztonságát az Egyesült Államokra, ellátási láncait Ázsiára bízta, és most stratégiai zsákutcában találja magát, drága amerikai LNG-től függő, az Egyesült Államok által vezetett konfrontációba keveredett Kínával, és képtelen belső növekedést generálni. A katonai kiadások növelésére irányuló tervei új likviditást juttathatnak a gyenge gazdasági rendszerbe, de ezt a vagyont egy szűk körű tevékenységbe fogja irányítani, amelynek rendszer szintű haszna korlátozott. A katonai-ipari komplexum járadékosai kétségkívül örömükben dörzsölgetik a kezüket, de a hétköznapi munkáscsaládok nem fognak örülni ennek a militarizált fordulatnak.

Autoimmun geopolitika: hanyatlás előrejelzése, alternatívák támadása

Ebben az összefüggésben a BRICS-tagállamok elleni támadásokat – gazdasági, retorikai és néha katonai jellegűeket – annak kell tekinteni, amik: autoimmun reakcióknak. Saját belső ellentmondásaikat képtelenek megoldani, ezért a nyugati hatalmak a hibát kifelé, az alternatív fejlődési utakat merészelőkre hárítják.

Oroszországot nem csupán katonai akciói miatt szankcionálják, hanem azért is, mert kiáll az erőforrások szuverenitása mellett. Irán nem nukleáris törekvései miatt van elszigetelve és támadások célpontja, hanem azért, mert nem hajlandó behódolni a nyugati gazdasági diktátumoknak. Kínával nem azért állnak szemben, mert ideológiai fenyegetést jelent, hanem azért, mert működő alternatívát kínál: egy infrastruktúrán, tervezésen és állami irányítású fejlesztésen alapuló modellt. Még a korábban semleges álláspontot képviselő, védekezésre törekvőországokat – Indiát, Brazíliát és Dél-Afrikát – is gyanakvással és nyomással kezelik.

Ezek a reakciók egy mélyebb bizonytalanságot tükröznek. A háború utáni liberalizmusban és a hidegháború utáni unipolaritásban gyökerező nyugati rend már nem képes biztosítani a belső kohéziót és a globális legitimitást. Infláció, egyenlőtlenség, ökológiai instabilitás és intézményi összeomlás – válságai belső jellegűek. Válaszreakciója azonban az externalizáció: mások megbüntetése, a világ felaprózása és a feszültségek eszkalálása.

Ironikus módon ezek az erőfeszítések csak felgyorsítják azokat a változásokat, amelyeket késleltetni akarnak. A szankciók ösztönzőket teremtenek a monetáris innovációra. A kirekesztés új intézményi formákat hoz létre. Az ellenségeskedés szolidaritást szül. A BRICS elfojtására irányuló kísérletek valójában értelmet adtak neki.

BRICS: stratégiai infrastruktúra egy új fejlődő világ számára

Ebben a helyzetben a BRICS két alapvető stratégiát kínál a globális Délnek.

Először is, reformokhoz szükséges platformot biztosít. Sok BRICS-tag továbbra is a meglévő multilaterális intézmények átalakítását – nem pedig felszámolását – szorgalmazza. Ez magában foglalja a tisztességesebb szavazati jogokat az IMF-ben és a Világbankban, az ENSZ Biztonsági Tanácsának átszervezését, valamint olyan globális kereskedelmi szabályokat, amelyek nemcsak a liberalizációt, hanem az ipari fejlődést is támogatják. A meglévő intézmények reformjára való összpontosítás ismét kiemelt szerepet kapott a BRICS-országok közös nyilatkozatában.

Másodszor, védelmet kínál. Ha a reformok lehetetlennek bizonyulnak, a BRICS függőséget csökkentő rendszereket épít ki: nemzeti valutákban történő kereskedelem, szuverén digitális platformok, feltételek nélküli fejlesztési bankok, valamint az energia, az élelmiszer és a technológia területén együttműködésen alapuló megközelítések. A cél nem az autarkia, hanem a rugalmasság, azaz a függőség és a függetlenség egyensúlya. Ez a fedezeti stratégia ismét megmutatkozott a saját intézményeinek fokozatos fejlesztésében és konszolidációjában, amelyek a háború utáni korszak domináns intézményeivel párhuzamosan, és nem azok ellen működnek.

Ez a változás már látható. A BRICS Új Fejlesztési Bank helyi valutákban finanszírozza a projekteket. Oroszország és Kína dolláron kívüli energia kereskedelmet folytat. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek többpólusú pénzügyi és energia diplomáciát folytatnak. Még az afrikai és latin-amerikai államok is vizsgálják a BRICS+ együttműködés lehetőségét, hogy kiszabaduljanak az adósságciklusokból és a függőségből. Indonézia és más délkelet-ázsiai országok csatlakozása a csoportosuláshoz egyszerűen csak megerősíti a gazdasági erőforrások sokszínűségét, ami hozzájárulhat a tagállamok közötti hatékonyabb és kiegyensúlyozottabb kereskedelemhez.

Kína: a többpólusú rend megingathatatlan szíve

A BRICS középpontjában Kína áll – megingathatatlan, fegyelmezett és előrelátó. Felemelkedése nem csupán méretének, hanem stratégiai folytonosságának is köszönhető. A nyugati politika ingatagságával ellentétben Kína stabilitást kínál. Hosszú távú infrastrukturális beruházásokba fektet, ökológiai modernizációt folytat, és logisztikai, pénzügyi és adatplatformokon keresztül elősegíti az összekapcsoltságot.

Kína nem követel ideológiai konformitást sem a BRICS-en belül, sem pedig a Belt and Road Initiative ökoszisztémájában. Ehelyett közös célok – fejlesztés, energiabiztonság, technológiai fejlesztés és multipoláris együttműködés – mentén történő összehangolást tesz lehetővé. Nem hegemón hatalmat testesít meg, hanem gravitációs erőt, amely képes összetartani a különböző partnereket, elkerülve a rivalizálásba torkolló összeomlást.

A BRICS horizontja és a globalizáció számvetése

A nyugati dominanciájú globalizáció korszaka lejárt. Helyébe egy bizonytalansággal és változásokkal jellemzett átmeneti időszak lépett, amelyet rendszerszintű instabilitás, geopolitikai átrendeződés és új intézményi formák keresése jellemez.

A BRICS nem egy nyugatellenes projekt. Posztnyugati projekt. A szuverenitás visszaszerzésére, a reálgazdaságok kiépítésére és a globális kormányzásnak a mai valósághoz igazítására irányuló kollektív erőfeszítést jelenti. A fejlődő világ számára a függőség és a feltételekhez kötöttség helyett az együttműködés és a kölcsönös megerősítés eszközeit kínálja.

A nyugat számára a BRICS egyaránt kihívás és lehetőség. Ellenségességgel és arroganciával (a jelenlegi alapreakció) vagy önreflexióval és reformokkal lehet reagálni rá. De a választási lehetőségek szűkülnek. A világ nem fogja megvárni, hogy a Nyugat meggyógyuljon. A BRICS nem azért a jövő, mert a Nyugatot akarja kiszorítani. Hanem azért, mert máris azt teszi, amit a Nyugat már nem tud: olyan rendszereket épít, amelyek az emberiség többsége számára működnek az energia, az infrastruktúra és a függőség valós világában.

Forrás: https://warwickpowell.substack.com/p/brics-and-the-architecture-of-a-post?utm_source=share&utm_medium=android&r=2cxqch&triedRedirect=true 2025. július 8.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó