Fotó: Leo Ensel a svájci „Zeit-Fragen” szövetkezet „MutzurEthik” (Bátorság az etikához) kongresszusán

„És mi a helyzet az én személyes véleménynyilvánítási szabadságommal, mint újságíró, ha soha nem publikálhatok a vezető médiában, hanem kizárólag a „peremeken”, csak azért, mert komolyan veszem alkotmányunk békére vonatkozó rendelkezését, és nem osztom a hivatalos, szinte mindenhol elterjedt narratívát az ukrajnai háborúról, annak előzményeiről és lehetséges következményeiről?” Idézet Leo Ensel alábbi cikkéből.

„Befektetünk szabadságunk, biztonságunk és jólétünk alapjaiba” – jelentette be Merz kancellár a brüsszeli NATO-csúcstalálkozó után. Ez azonban olyan módon valósul meg, amely de facto tartósan aláássa éppen ezeket az alapokat. Ez még a legbékésebb állampolgárokat is elgondolkodtatja.

A 71 éves koromban végre eljött az ideje, hogy nyilvánosan „comingoutoljak”: soha nem voltam meggyőződéses baloldali!

Egy „merev spontán” ...

Nem hittem a szocializmusban – bár általános igazságosság iránti igényeket szimpatikusan elfogadtam –, és a kommunizmusban még kevésbé. Amit akkor „ott”, a fal és a szögesdrót másik oldalán „szocializmusként” adtak el nekem, nem találtam különösebben vonzónak, még ha ez csak a „valódi” és nem a „tényleges” szocializmus volt is. A 68-asok – az „idősebb testvérek”, akik személyesen nem voltak testvéreim – dogmatikus magatartása kezdetben nagyon megfélemlített. Ők átláttak mindenen, legalábbis úgy tettek, és könyvtárnyi könyvet olvastak, amelyekről én még soha nem hallottam.

De valahogy távolról elismertem ezeknek a vad alakoknak az avantgárd igényét. A DKP és a K-csoport szekták taszítottak. Az „autonómok” fekete bőrruhákban még inkább. A RAF ugyanígy. Az anarchista eszmékkel és a „hatalom nélküli társadalommal” sem tudtam mit kezdeni.

A hatalmas szlogenek, mint például „Nincs hatalom senkinek!” gyanúsak voltak számomra. (Az „Anarchia lehetséges, kedves szomszéd” sem győzött meg, bár rímelt, de nem túlzottan.) Minden túl militáns, túl homályos, túl utópikus volt. És a nemek közötti egyenlőséggel sem tudok mit kezdeni. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején néhány atomellenes tüntetésen inkább kötelességtudatból vettem részt. Leginkább a spontánok iránt éreztem szimpátiát, főleg a pimasz szlogenjeik miatt, de ott is sok minden túl kaotikus volt számomra, és néhány képviselőjük – például a „Frankfurter Putzgruppe” – túl erőszakosnak tűnt. (Akkoriban, nem teljesen alaptalanul, „györcsös spontánnak” neveztem magam.) Soha nem tudtam magam a „rendszer” alapvető ellenzékének tekinteni. Az alkotmány számomra valójában egy nagyon jó alkotmány volt (és még mindig az). Legalábbis papíron.

Röviden: ártalmatlan bárányka voltam (és vagyok), egy kispolgár. Talán még egy sznob is, mert legbelül csak a békét akarom...

Így olvasom most azt a tweetet, amelyet Merz kancellár írt június végén a brüsszeli NATO-csúcstalálkozóról: „Ma emlékezetes nap a NATO történetében: befektetünk szabadságunk, biztonságunk és jólétünk alapjaiba.”

És felteszek néhány gyerekes kérdést.

„Szabadságunk és biztonságunk”

• Hogy állhat a szuverenitás – és ezzel a szabadság – az országunkban, ha egy külső atomhatalom itt tárolhat tömegpusztító fegyvereket, amelyek bevetéséről kizárólag ő maga dönt, de vészhelyzetben – „nukleáris részvétel” – még a katonáinkat is kényszeríti, hogy tömeggyilkosságok bűntársává váljanak? Ha ez a baráti szuperhatalom saját kockázatát áthárítva hazánkat villámhárítóként használja, vagyis az ellenséges szuperhatalom atommegtorló csapásainak célpontjává teszi?

• Hogy állhat a biztonságunk, ha ez a „nagy testvér” csak úgy, minden megkérdezés nélkül, itt telepít cirkálórakétákat és hiperszonikus sebességű közepes hatótávolságú rakétákat, célpontjává tesz minket megelőző atomcsapásoknak, és ezzel túszul ejti több mint 83 millió embert, mindannyiunkat? És – ismét visszatérve a szuverenitás témájához – ezt érthetetlen módon csak a mi országunkkal meri megtenni?

• Hogy állhat a demokráciánk, ha egy szövetségi kancellár ilyen kockázatos romlást okozhat az egész biztonsági helyzetünkben, egyedül, nyilvános vita és parlamenti szavazás nélkül, vagyis mindannyiunk feje fölött, egyszerűen csak úgy, külföldről? (Méghozzá pofátlanul ezt vidáman „a biztonság legjobb értelemben vett növelésének”adja el nekünk?)

• Mi lehet a helyzet a kormányainkkal – különösen a kancellárral, a külügyminiszterrel és a hadügyminiszterrel –, akik mindannyian hivatali esküt tettek (Alaptörvény, 56. és 64. cikk), hogy „elkerüljék a német népnek okozott kárt”, és mégis mindezt engedelmesen jóváhagyták, illetve utódkormányként soha nem kérdőjelezték meg? És mit érnek ebben az összefüggésben az Alaptörvény szép 26. cikke (a támadó háború tilalma) és mit ér a szintén hivatalosan érvényes 13. paragrafusa a nemzetközi büntető törvénykönyvnek (a béke elárulása)?

• Hogy áll a – részben magántulajdonban lévő, részben a társadalom (vagyis mindannyian) kényszerű hozzájárulásával finanszírozott – média, amely túlnyomó többségében nem csak hogy nem kérdőjelezi meg kritikusan ezeket az intézkedéseket, hanem még tapsol is nekik? – És végül:

• Hogy áll egy olyan népesség, amelynek nagy része már egyáltalán nem bízik a közszolgálati médiában, de mindezt, valószínűleg mélységes nyugtalanságban, sorsának alávetve, tétlenül tűri? Más szavakkal: Miért hagyjuk mindezt ellenállás nélkül? Miért engedjük, hogy mi, állítólagos ’felnőtt polgárok’, minden nap egy kicsit jobban beálljunk a sorba a ’háborúra való képesség’ felé – anélkül, hogy végiggondolnánk a kockázatokat és következményeket? Pedig semmi kevesebb nem forog kockán, mint mindannyiunk túlélése, gyermekeinké és unokáinké.”

Vessünk egy pillantást más témákra is:

• Mi a helyzet a demokráciánkkal, ha egy éppen leváltott Bundestagot újra össze lehet hívni egy rendkívüli ülésre, hogy az utolsó pillanatban gyorsan átnyomjon mélyreható alkotmánymódosításokat az államadósságról, beleértve egy közel billió eurós „felhatalmazási törvényt a fegyverkezésről” („whateverittakes”:akármi áron)? Mit jelent ez a közösségünk számára, ha ilyen trükkökkel hoznak meg ilyen súlyú döntéseket, amelyek talán még legálisan megvalósíthatók, de biztosan már nem tekinthetők legitimnek?

• Milyen állapotban van a demokráciánk, ha a politika irányvonalát meghatározó szövetségi kancellár továbbra is fenntartja a lehetőségét, hogy egy olyan országnak szuperveszélyes fegyverrendszereket szállítson, amely már többször megtámadta egy nukleáris hatalom második csapásmérő képességét – és ezzel semmi kevesebbet, mint a globális biztonsági struktúrát? Olyan fegyvereket, amelyek éppen ezt tennék lehetővé ismét, csak még hatékonyabban? Miközben ezzel – mint „Nagy Testvérünk” – hazánkat is célponttá teszi (esetleges nukleáris) megtorló csapások számára? És mindezt úgy álcázza, mint „stratégiai kétértelműséget”, miközben szándékosan homályban hagy mindenkit, egészen a végsőkig – hogy végül is élni fog-e ezzel a lehetőséggel, vagy sem??

• Hogy állhat a demokráciánk, ha ezeket a drámai döntéseket nemcsak a fejünk felett, hanem konkrét fenyegetéselemzés nélkül is meghozzák?

• Hogy állhat a demokráciánk, ha a Bundestagban már nincs következetes ellenzék eme őrült fejleményekkel szemben, mert az egyetlen párt, amely ezt tűzte zászlajára, eddig még mindig tisztázatlan okokból, néhány ezer hiányzó szavazat miatt hirtelen nem jutott be a parlamentbe?

• Röviden: Mi lehet a helyzet a szabadságunkkal, biztonságunkkal, szuverenitásunkkal és demokráciánkkal, ha a választott képviselőink és a „Nagy Testvér” szisztematikusan a legnagyobb bizonytalanságba vezetnek minket? Ha egyre több központi élet területét vonják ki de facto a demokratikus ellenőrzés alól?

• És mi a helyzet a humanista értékeinkkel, ha már a legkisebbeket is a gyilkolásra és a halálra csábítják, ha a közszolgálati médiában nyíltan hirdetik, hogy ezt már az iskolában is gyakorolni kell, és a szülőket „áldozatkészség” hiányáért bírálják, mert nem hajlandók gyermekeiket (ma már a lányokat is) „katonáknak tekinteni”, akiket – nem, már nem a „hazáért”, hanem – „esetleg a közösségért feláldoznak”? Mi marad valójában humanista értékeinkből, ha a követelt „kulturális átprogramozás” megvalósul?

„Jólétünk”

• És mi lesz a jólétünk sorsa a jövőben, ha kormányunk az Európai Bizottsággal együtt több billió eurós adósságot– bocsánat: „különalapot” – halmoz fel az őrült fegyverkezési programok finanszírozására? Ha hamarosan a szövetségi költségvetés közel fele, közvetlenül vagy közvetve, a hadiiparba áramlik, miközben a kormány gondatlanul vállalja az inflációt, a jövő generációinak „kamat-szolgaságát”, és a társadalombiztosítási rendszereink összeomlását??

• Hogyan alakul majd a jólétünk, ha politikusaink vidám öngyilkos kedvükben önként felmondanak egy energiapartnerséget, amely évtizedekig megbízhatóan garantálta gazdaságunk versenyképességét?

• Hogyan áll majd a jólétünk (plusz szuverenitásunk és demokráciánk), ha sötét külső szereplők felrobbanthatják országunk központi energiaellátását, és ahelyett, hogy felvilágosítanák a közvéleményt, a politikusok és a vezető média még frenetikus ovációval is fogadja ezt a terrorcselekményt?

Egyszóval: mi lesz az országunkkal, ha „szabadságunk, biztonságunk és jólétünk alapjaiba” olyan módon fektetnek be, amely pontosan mindezt szisztematikusan és tartósan tönkreteszi?

Mi marad?

És mi a helyzet a személyes véleménynyilvánítási szabadságommal, mint publicistával, ha soha nem publikálhatok a vezető médiában, hanem kizárólag a „peremeken”, csak azért, mert komolyan veszem alkotmányunk békére vonatkozó rendelkezését, és nem osztom a hivatalos, szinte mindenhol elterjedt narratívát az ukrajnai háborúról, annak előzményeiről és lehetséges következményeiről?

Mire számíthatok, ha ez az ország egyre inkább a „háborús képesség” felé fejlődik, a konfrontáció Oroszországgal drámaian fokozódik, és minden eltérő vélemény általános gyanú alá kerül? Támadás kormány által finanszírozott úgynevezett „tényellenőrök” részéről „a Kreml narratívájának terjesztése”, „oroszbarát propaganda” vagy akár „az állam delegitimálása” miatt – még ha az ukrán államról is van szó? A folyószámlám csodálatos hirtelen felmondása a házbankom által? Az összes vagyonom befagyasztása? Beutazási és tranzit tilalom más EU-tagállamokba vagy azok területén? És mindez végül jogi úton megkerülve, a sokadik EU-szankciócsomag keretében?

Röviden: mi marad még a „szabadság, biztonság és jólét” magas értékeinkből? Miért érdemes még ezeket „védeni” egy több tízezer évig radioaktív sivatag árán?

Csak kérdezem.

(Szerk.) Lásd még: „Így hallgattatja el az EU saját újságíróit – médiaszabályozási botrány!” (Globalbridge.ch)

Támogassa a Globalbridge-et

Forrás: https://globalbridge.ch/freiheit-sicherheit-wohlstand-oder-was-ist-hier-eigentlich-noch-verteidigenswert/ 2025. július 4.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó