Abdullah Öcalan támogatói nemcsak Törökországban, hanem külföldön is akadtak, a képen egy 2003-as, Londonban tartott pro-Öcalan tüntetés látható. (Képforrás: Wikimedia Commons)

„A PKK harca megdöntötte népünk tagadásának és megsemmisítésének politikáját, és a kurd kérdést olyan pontra juttatta, ahol demokratikus politikával megoldható. Ebben a tekintetben a PKK betöltötte történelmi küldetését.” Ezekkel a szavakkal jelentette be a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) 12. kongresszusán több mint négy évtizedes fegyveres harcának végét a török állam ellen. A szervezet feloszlik, a fegyveres harc véget ér, a mozgalom új utat választ – áll a határozatokban. Törökországban a kurd politika korszakváltásáról beszélnek.

Öcalan töretlen befolyása a mozgalomra

Múlt hétfőn a PKK-hoz közeli ANF hírcsatorna először sugárzott képeket a május 5. és 7. között az észak-iraki Kandil-hegységben tartott kongresszusról, amelyen a török légierő állítólag folyamatos, heves tűz alatt tartotta a helyszínt. A pódiumon az alapító generációból számos parancsnok ült, akik mára megőszülve esküdtek meg bálványuknak, Abdullah Öcalannak, hogy követni fogják új irányvonalát. „Új történelmet írunk” – hirdette a befolyásos Besê Hozat hallgatóságának. „Ez nem a vég, hanem egy tudatos új kezdet”. A PKK harcosainak főparancsnoka, Murat Karayilan elsősorban az elesettekre emlékezett: „A PKK akkor jelent meg, amikor már a neve is tiltott volt. Mindent életünkkel, vérünkkel és ellenállásunkkal építettünk fel.” Karayilan felszólította Ankarát, hogy a PKK első lépésére jogi keretekkel és a katonai erőszak befejezésével válaszoljon: "Bízunk Rêber Apó-ban (Öcalanban). De ahhoz, hogy valóban letegyük a fegyvereket, az államnak bizalmat kell teremtenie”.

Több mint egy éven át a PKK alapítója, Abdullah Öcalan Imrali-szigeti cellájából titkos tárgyalásokat folytatott Recep Tayyip Erdogan török elnök kormányával, hogy rávegye a PKK fegyveres szárnyát a fegyverek letételére és egy „terrormentes Törökország" létrehozására. A február 27-i felhívását követő 12. kongresszus ismét bebizonyította, hogy ez az ember 26 évnyi magánzárkában töltött idő után is képes magához láncolni a PKK tagjait, és töretlen befolyással bír még a PKK katonai szárnyára is. Ő irányítja a törökországi kurd nemzeti mozgalmat.

A tagadás politikája

A PKK először 1984 augusztusában került a török sajtóba, amikor egy tucat fegyveres férfi tört be a délkelet-törökországi Eruh és Şemdinli két távoli falu mecsetébe, és a minaretekről hirdette szabadságharcuk kezdetét. Az 1980-as évek Törökországa „más” Törökország volt: a kurdok lakta délkeleti rész a nyugati országban az akkor szintén nagyon szegény Törökország szegényházának számított. A nyugati elit ritkán merészkedett Ankarával keletebbre, és általában lenézően tekintett a keletre, mint az aghák (nagybirtokosok) és a sejkek (vallási vezetők) elmaradott hazájára. Gazdasági nyomor és kilátástalanság jellemezte Diyarbakir utcáit, amely már akkor is a keleti rész legnagyobb városa volt.

A török tábornokok 1980 szeptemberében puccsot hajtottak végre a „kemalista elvek” megmentése érdekében, betiltották a politikai pártokat, és több ezer embert tartóztattak le és kínoztak meg. A diyarbakiri börtön az ország legrettegettebb kínzóközpontjává vált, a tábornokok úgy vélték, hogy Törökország keleti részén is meg kell védeni a kemalista egységállam elvét. „Nincsenek kurdok Törökországban, a kurdok hegyi törökök” – ez volt az államdoktrína, amely gyökereit a Török Köztársaság alapító okiratának számító 1923-as lausanne-i szerződésben találta.

Valójában a kurdok a török lakosság körülbelül 20 százalékát teszik ki. Milliók lettek megfosztva nyelvüktől, dalaiktól és identitásuktól. Aki ellenezte ezt a tagadó politikát, a diyarbakiri kínzóközpontban végezte. Ez azonban 1984 után új tagokat hozott a PKK-nak.

Önbiztos kurd nacionalisták

Az 1990-es években Abdullah Öcalan már a szíriai hatalomfő, Hafiz al-Assad védelme alatt élt Damaszkusz egyik külvárosában. Fiatal harcosait a Bekaa-síkságon baloldali palesztinok képezték ki gerillaharcra, majd csempészték vissza Törökországba.

Önbiztos kurd nacionalistákként visszatértek az urbanizált központokba, és a népük évtizedeken át tartó megaláztatását az állam által az ellenkezőjévé változtatták: „A kurd nyelv gyönyörű”. A törökországi, szíriai és iráni kurdok vonzódtak ehhez a szlogenhez, és csatlakoztak a PKK-hoz – az 1990-es évek végén a PKK a Közel-Kelet egyik legbefolyásosabb mozgalma volt.

Öcalan 1999-es letartóztatása után a mozgalom kezdeti lendületéből sokat vesztett. Ehhez hozzájárult a hírhedt gyilkos drónok tömeges bevetése, amely számtalan magas rangú vezetőt követelt. A PKK meggyengült, de nem győzték le.

Új ismeretek és békefolyamatok

Legkésőbb a 2010-es évek elején a török vezetés és a PKK vezetése is tudatára ébredt, hogy a kurd kérdés katonai megoldása Törökországban nem lehetséges, egyik fél sem képes egyedül katonai győzelmet aratni. Mindkét fél egyetértett abban is, hogy a kemalisták 1924-es alkotmánya már régóta elavult: az abban rögzített elvek, az egyetlen török nemzet és a szigorú szekularizmus már nem álltak összhangban Törökország valós helyzetével.

A kurd származású Hakan Fidan, ma török külügyminiszter és korábban a hatalmas török titkosszolgálat (MIT) vezetője, 2009-ben Oslo-ban tárgyalásokat kezdett a PKK-val, Imrali-ban pedig Öcalan-nal. 2013-ban kidolgoztak és nyilvánosságra hoztak egy részletes békeszerződést. Ez azonban 2015-ben elsősorban az ankarai kicsinyes hatalmi politika miatt kudarcba fulladt: Erdoğan akkor alkotmánymódosítással akarta a hatalmat a kezében összpontosítani, és ehhez a kurdbarát párt támogatására volt szüksége. A fiatal, karizmatikus kurd politikus, Selahaddin Demirtaş megtagadta Erdoğan támogatását.

Ankara bosszúja kegyetlen volt: a röviddel ezután kitört háborúban kurd falvakat és kisvárosokat romboltak le, embereket élve felgyújtottak. Demirtaş és a kurdbarát párt további vezető személyiségei rácsok mögé kerültek.

Van esély a legújabb békeszerződésre?

Ma jobbak az esélyek egy politikai megoldásra, mint 2015-ben? A török elnök, Erdoğan, 2015-höz hasonlóan a kurdbarát DEM párt támogatására szorul: harmadik hivatali ciklust követel magának, amit a török alkotmány tilt, és csak a DEM segítségével tudja az alkotmányt ennek megfelelően módosítani. A DEM vezetése az elmúlt hónapokban közvetített Öcalan, az Imrali-szigeten, az észak-iraki PKK-káderek és a kormány között. A 2015-ös traumatikus háború megismétlődésének kizárása érdekében szakértők szerint a DEM már biztosította Erdoğan számára támogatását az alkotmánymódosításhoz.

Cserébe most határozottan követeli a kurd politikai foglyok szabadon bocsátását. A karizmatikus Selahaddin Demirtaş mellett az elmúlt sötét évtizedben körülbelül 50 000 kurd politikus került rács mögé. Szabadságukban most a politikai megoldás élharcosai lehetnének.

A kormány meglepő retorikája

Mehmet Uçum, a török elnök főtanácsadója váratlanul eufórikusan reagált a 12. PKK-kongresszus határozataira: „A kurdok a nemzet elválaszthatatlan részét képezik és a köztársaság társalapítói. A török állam a kurdok nemzetállama is” – mondta, és a jelenlegi évszázadot „török-kurd évszázadnak” nevezte. Ilyet 1923 óta nem hallottunk az ankarai kormányzati körökből.

Az új retorika nem kímélte a szélsőjobboldali MHP pártot sem: „Meg kell szüntetni az előítéletek mocsarát, és ki kell iktatni a törökök és kurdok közötti mesterséges feszültségeket” – nyilatkozta Devlet Bahçeli, az MHP elnöke. Bahçeli tavaly októberben elsőként mutatta be a nyilvánosságnak a PKK-val kötött legújabb békekezdeményezést, ezzel teljes zavarba ejtve hallgatóit és párttársait. Hiszen rasszista beállítottságú pártja addig gyakran brutális erőszakkal védte az „egy állam, egy nemzet, egy zászló” állami elvet.

Ankarának új narratívára van szüksége, hogy a török népnek elmagyarázza a kormány fordulatát. „A Török Köztársaság soha nem szennyezte be magát tagadással, pusztítással, asszimilációval vagy népirtással” – hangsúlyozta Bahçeli. Az elmúlt 40 év háborúját kizárólag gonosz külföldi erők machinációinak tulajdonította – ami nyilvánvaló történelmi hazugság.

Negyven éven át a török állam és a kurd nemzeti mozgalom hívei könyörtelenül harcoltak egymás ellen. Senki sem tudja pontosan, hány áldozata volt ennek a hivatalosan soha nem hirdetett háborúnak. A hivatalos szám több mint egy évtizede 40 000 halottnál áll, de nem hivatalosan már régóta meghaladta az 50 000-et. Az sem világos, hogy hány falu és kisváros vált a földdel egyenlővé, hány munkahely és termőterület veszett oda. Mindenesetre vitathatatlan, hogy a kurd identitás elismeréséért vívott háború mindkét oldalon sok szenvedést és kimondhatatlan fájdalmat okozott. Ezért már pusztán a fegyverek elhallgatásának kilátása is új lendületet adott a kurd délen.

Hogy Erdoğan török elnök és szövetségese Bahçeli képesek lesznek-e megnyerni a török közvéleményt új narratívájuknak és ezzel a békeiniciatívának, az még kérdéses. Erdoğan népszerűsége súlyosan megcsappant az isztambuli polgármester, Ekrem Imamoglu letartóztatása és a nyugat-törökországi nagy utcai tüntetések után. Ha a török elnöknek a várakozások ellenére mégis sikerülne megnyernie a széles közvéleményt békefolyamatának, az több mint 100 év után először jelentené a kurdok elismerését a köztársaság egyenjogú polgáraiként, és Törökország történelmének újraírását. De csak akkor.

Forrás: https://globalbridge.ch/tuerkei-die-zeitenwende-in-der-kurdenfrage-ist-nun-unumkehrbar/ 2025. május 15.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó