Politikai gazdaság: a pénzügyi globalizáció árnyéka

A 2025-ös választásokra a globális pénzügyi válság hosszú távú következményei által formált, mélyen pénzügyi globalizált gazdaságban került sor. 2008 óta az egymást követő ausztrál kormányok egy olyan növekedési modellt irányítottak, amely a természeti erőforrásokra és az agrártermékek exportjára, a magas ingatlanárakra, a folyamatos bevándorlásra és a háztartások vagyonának pénzügyi globalizációjára támaszkodott. Az alacsony kamatlábak és az adókedvezmények, mint például a negatív gearing - gearing (magyarul: tőkeáttétel vagy eladósodottsági mutató) egy olyan pénzügyi mutató, amely egy vállalat adósságának és saját tőkéjének arányát méri, ezáltal segítve a vállalat pénzügyi stabilitásának értékelését -, olyan politikai gazdaságot hoztak létre, amelyben a lakásépítés egyrészt a növekedés motorja, másrészt a generációk közötti egyenlőtlenség központi eleme.

Ezekkel a stratégiai dilemmákkal párhuzamosan Ausztrália politikai gazdasága strukturális sebezhetőség jeleit mutatja. A Harvard Growth Lab gazdasági komplexitási indexe (ECI) szerint Ausztrália termelési fejlettségének relatív hanyatlása tapasztalható, ami exportbázisának szűkülését és az elsődleges nyersanyagoktól való egyre nagyobb függőséget tükrözi. Ezt a tendenciát a nyersanyag- és mezőgazdasági export, például a vasérc, a szén és a marhahús dominanciája jellemzi, amelyek ugyan jövedelmezőek, de áringadozásoknak vannak kitéve, és korlátozott lehetőségeket kínálnak a hosszú távú, hozzáadott értéket teremtő ipari fejlődéshez. Ezzel párhuzamosan Ausztrália gazdasági növekedési modellje egyre inkább függővé vált az eszközinflációtól, különösen az ingatlan- és a pénzügyi piacokon. Ez a dinamika a pénzügyi szektor térnyerésének általánosabb folyamatát tükrözi, amelyben a tőkefelhalmozást inkább az eszközértékek emelkedése, mint a termelőkapacitásba történő beruházások hajtják. Ennek eredményeként kettős gazdaság alakult ki: az egyik a globális nyersanyagkereslethez kötődik, a másik pedig a hazai eszközértékek, különösen az ingatlanok értékének emelkedésére épül. Ezek a dinamikák együttesen egy alacsony komplexitású, magas bérleti díjakkal jellemezhető gazdasági struktúra megerősödését eredményezhetik, amely aláássa az innovációt, súlyosbítja az egyenlőtlenségeket, és korlátozza a stratégiai autonómiát mind gazdasági, mind geopolitikai szempontból.

Ennek a modellnek a korlátai és ellentmondásai ma már nem hagyhatók figyelmen kívül. Az ausztrál fiatalok egyre inkább elérhetetlen lakáspiaccal szembesülnek, míg a kormányok strukturálisan továbbra is az eszközárak emelkedésétől függenek a háztartások pénzügyi egyensúlyának és a politikai tőke megőrzése érdekében. A lakáshiányt a migrációra fogják, pedig az elengedhetetlen a gazdasági növekedéshez és a fiskális fenntarthatósághoz.

Mindeközben az ausztrál tőzsde (ASX) továbbra is erősen függ az amerikai tőkéktől, különösen a legjelentősebb vállalatok esetében. Az amerikai befektetők bizalmának bármilyen csökkenése – különösen egy olyan Trump-kormány alatt, amely inkább a hazai iparpolitikára koncentrál és kevésbé elkötelezett a globális piacok iránt – tőkekivonás kockázatával jár. Ausztrália így kényes egyensúlyi helyzetben van: nem engedheti meg magának, hogy elveszítse az amerikai befektetéseket, de nem is engedheti meg magának, hogy ellensúlyba hozza ázsiai piacait.

Ezenkívül fontos felismerni, hogy Ausztrália legutóbbi gazdasági növekedése szinte teljes egészében a népesség növekedésén alapult. E demográfiai növekedés nélkül - amely elsősorban a bevándorlásnak köszönhető -, az ország az elmúlt két évben vagy annál is hosszabb ideig egy főre jutó recessziót élhetett volna át. Ez a tendencia rávilágít az alapvető termelékenység növekedésének stagnálására, amely gyakorlatilag megtorpant. A következmények súlyosak: a nemzeti termelékenység megújulása nélkül Ausztrália hosszú távú gazdasági visszaesésnek és az emelkedő életszínvonal fenntartására való képessége csökkenésének kockázatának van kitéve. A termelékenység újraélénkítéséhez jelentős beruházásokra van szükség az innovációba és a fejlett technológiák bevezetésébe.

Döntő fontosságú, hogy ez nem valósulhat meg elszigetelten. Kína mérete, technológiai fejlettségének és a regionális ellátási láncokban betöltött központi szerepe miatt elengedhetetlen a Kínával való mélyebb gazdasági és technológiai együttműködés, nem pedig az elszakadás. A szelektív elválasztás vagy a stratégiai távolságtartás stratégiája azzal a kockázattal jár, hogy Ausztrália elszigetelődik a világ egyik legdinamikusabb innovációs és tőkeáramlási forrásától, aláásva ezzel a hazai termelékenység megújulásához szükséges feltételeket.

Paradox módon, míg a népesség növekedése volt az elmúlt évek gazdasági növekedésének fő hajtóereje, az ausztrál politikai diskurzusban egyre inkább a bevándorlás korlátozására irányuló hangok hallhatók. Az uralkodó érvelés középpontjában a bevándorlásnak a lakhatás megfizethetőségére gyakorolt hatása áll, és a migránsokat gyakran bűnbaknak tekinti a strukturális kínálati korlátok és a spekulatív ingatlanpiaci dinamika miatt. Ezeknek a gazdasági érveknek a felszínén azonban egy mélyebb demográfiai aggodalom húzódik meg, amely gyakran rasszista formában nyilvánul meg. A bevándorláspolitikáról szóló viták, különösen, ha azok városi zsúfoltsággal vagy kulturális kohézióval kapcsolatosak, gyakran adnak hangot, akár explicit, akár implicit módon, az ázsiaiakkal szembeni régóta fennálló ellenszenvnek. Az ilyen érzelmek, bár néha gazdasági racionalizmusba burkolózva, összefonódnak egy szélesebb kulturális politikával, amely ellenáll az Ausztrália indiai-csendes-óceáni térségbe való integrációjával járó demográfiai változásoknak. Ez a dinamika bonyolítja a koherens nemzeti fejlesztési stratégia kidolgozását, mivel aláássa mind a munkaerő-beáramlást, mind a regionális partnerségeket, különösen Kínával, amelyek elengedhetetlenek a termelékenység újjáéledéséhez és a hosszú távú prosperitás fenntartásához.

Biztonság és prosperitás Ázsiában, vagy biztonság Ázsiától?

A Longue Durée: Ázsiai nemzetté válás

A longue durée során Ausztrália mélyreható demográfiai átalakuláson megy keresztül. A telepes-gyarmati állam kulturális mitológiája – fehér, angol és elszigetelt – fokozatosan felváltja egy komplex, multikulturális és Ázsiára orientált társadalom. A század közepére elképzelhető, hogy Ausztrália olyan ország lesz, ahol a lakosság többsége bevándorló vagy bevándorlók gyermeke. Az ázsiai származású közösségek – köztük a kínai, indiai, vietnami és filippínó ausztrálok – jelentős részét fogják képezni a városi választóknak.

Ez az átalakulás nem csupán statisztikai jellegű; bár ez kissé túlzóan hangzik, „civilizációs” változásról is beszélhetünk. Új nyelveket, új értékeket és új politikai elképzeléseket hoz magával. Kérdésessé teszi Ausztrália hagyományos nemzeti narratívájának alapjait, amely mindig is az Ázsiához való közelség és a tőle való kulturális távolság között ingadozott. Természetesen ezek az alapvető okok miatt ez az átalakulás Ausztrália mai, tartós szorongásának is forrása.

David Walker elképzelése Ausztráliáról, mint „szorongó nemzetről” – amelyet az Ázsia általi elnyomás félelme jellemez – továbbra is visszhangot kelt, különösen a bevándorlásról és a biztonságról szóló vitákban. Ugyanez vonatkozik Alan Gyngell „elhagyatástól való félelem” koncepciójára is, amely történelmileg Ausztrália távoli szövetségeseitől való stratégiai függőségének alapját képezte. Mindkét szorongást azonban egyre inkább megkérdőjelezik a nehezen elkerülhető valós körülmények. Az Ázsiától való félelem nem illik egy ázsiaivá váló társadalomba, mégis pontosan ez táplálja és erősíti ezeket a félelmeket.

Ebben a kontextusban a bevándorlás egyszerre gyújtópont és a változás vektora. A jobboldali populisták a lakhatás, a bérek és az „ausztrál életmód” – egy rasszista és kulturális felhangokkal terhelt kifejezés – fenyegetéseként állítják be. Ugyanakkor a bevándorlás a demográfiai vitalitás és a gazdasági növekedés fő forrása is. A valódi kihívás nem az, hogy Ausztrália fogadja-e a bevándorlókat, hanem hogy hogyan határozza meg újra önmagát a bevándorlók jelenléte fényében.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Ausztrália jelentős, bár végül átmeneti stratégiai és kulturális nyitást tapasztalt Ázsia felé. Ez az időszak az ausztrál gazdasági és geopolitikai identitás átalakítására irányuló kifejezett erőfeszítésekkel járt, válaszul Ázsia, különösen Északkelet- és Délkelet-Ázsia gyors felemelkedésére. Ebben a tekintetben kulcsfontosságú volt az 1989-es Garnaut-jelentés, Australia and the Northeast Asian Ascendancy (Ausztrália és Északkelet-Ázsia felemelkedése). A jelentés azt állította, hogy Ausztrália jövőbeli prosperitása egyre inkább a kelet-ázsiai gazdaságok dinamizmusához kötődik, és hogy a nemzeti politikának tükröznie kell ezt a kialakuló valóságot. Az 1990-es évek elején a Külügy- és Kereskedelmi Minisztérium jelentései megerősítették ezt a tendenciát, kiemelve Dél-Kína és a tágabb ázsiai-csendes-óceáni térség növekvő gazdasági jelentőségét.

Elővettem a prezentációimhoz a régi példányomat a Rudd-jelentésből.

Ennek az irányvonalnak egyik legfontosabb intézményi kifejeződése az 1993-as „Asian Languages and Australia's Economic Future” (Ázsiai nyelvek és Ausztrália gazdasági jövője) jelentés volt, amelyet általában „Rudd-jelentésnek” neveznek, és amelyet az Ausztrál Kormányok Tanácsa (COAG) megbízásából készítettek. A jelentés átfogó nemzeti stratégiát szorgalmazott az ázsiai nyelvek elsajátításának és a kulturális ismereteknek az ausztrál iskolákban történő előmozdítására, és ezeket az intézkedéseket Ausztrália hosszú távú gazdasági versenyképességének és regionális integrációjának elengedhetetlen feltételeként határozta meg.

Ezt a stratégiai álláspontot erőteljesen támogatta Paul Keating miniszterelnök, aki Ausztráliáról nemcsak gazdasági szempontból Ázsiához kötődő, hanem kulturális és diplomáciai szempontból is ázsiai országként szóló víziót fogalmazott meg. Keating számára ez az új orientáció szükségessé tette Ausztrália gyarmati örökségének felülvizsgálatát is. Az ausztrál őslakosokkal való megbékélésre irányuló erőfeszítései nemcsak belpolitikai igazságszolgáltatás voltak, hanem egy új, a telepesek utáni identitás kialakításának lépései is, amely egy magabiztosabb, regionális alapokon nyugvó nemzetállamot alapozhatott volna meg.

Ez a stratégiai és kulturális átrendeződés azonban csak rövid ideig tartott. A Howard-kormány 1996-os megválasztása döntő fordulatot jelentett a Keating-programtól való eltávolodás irányába. A Howard-korszakban megjelent a faji alapú sérelmekre épülő politika, amelynek legjellemzőbb képviselői Pauline Hanson és az One Nation Party voltak, akik az ázsiai bevándorlás és a multikulturalizmus körüli aggodalmakat mozgósították. Míg az Ázsiával való gazdasági integráció – elsősorban az erőforrás-export és a komparatív előnyök által hajtottan – gyors ütemben folytatódott, a régió iránti mélyebb kulturális és stratégiai orientáció háttérbe szorult. Ausztrália kapcsolata egyre inkább tranzakcionális jellegűvé vált, elveszítve a korábbi időszakra jellemző ambiciózus rokonszenvet és regionális összetartozás-érzetet.

Ezt a változást jól összefoglalja Tony Abbott miniszterelnök állítólagos megjegyzése Angela Merkel német kancellárnak, amelyben Ausztrália Kínához való viszonyát „félelem és kapzsiság” által meghatározottnak nevezte. Ez a kifejezés élesen megragadta azt a kettős ösztönzést, amely ma Ausztrália legnagyobb kereskedelmi partnerével szembeni hozzáállásának nagy részét meghatározza: a stratégiai sebezhetőségtől való félelem és a gazdasági haszon csábítása. Ahogy David Walker és Allan Gyngell tudósok megjegyezték, ez az ambivalencia tartós aggodalmat keltett Ausztrália nemzetközi kapcsolataiban, és visszatérő félelmet, hogy nagy és hatalmas barátai elfordulnak tőle.

Ebben a kontextusban a 2025-ös szövetségi választások talán egy olyan pillanat, amikor az Ázsia felé vezető ablak kissé megnyílik. A „félelem és kapzsiság” által vezérelt stratégiai keret korlátai egyre nyilvánvalóbbá válnak, különösen a regionális geopolitikai átrendeződések és az amerikai unipolaritás hanyatlása fényében. Ez a pillanat arra készteti az embert, hogy elgondolkodjon a Keating-korszak ambícióin, magabiztosságán, regionális kilátásain és alapvető kulturális kérdésekkel való szembenézésére való hajlandóságán. Nyitott és sürgető kérdés marad, hogy Ausztrália képes-e újra felfedezni ezeket az energiákat, és megfogalmazni egy megújult, regionálisan integrált identitást.

A 2025-ös választások talán egy lehetséges jövőbe nyújtanak bepillantást, amelyben a választási többség nem a félelmen és a nosztalgián alapul, hanem a pragmatizmuson, az inkluzivitáson és a regionális elkötelezettségen. Ez a jövő azonban nem garantált. Ausztrália médiájában, politikai és biztonsági elitjében továbbra is erős erők ragaszkodnak a birodalom bizonyosságaihoz: az angolszférához, az amerikai szövetséghez és a kulturális felsőbbrendűség gyarmati képzeletéhez.

De ezek a bizonyosságok megrepednek. Trump visszatérése feltárja az Egyesült Államok liberális internacionalizmus iránti elkötelezettségének törékenységét, a szubimperiális bizonyosság és kényelem alapjait. Az amerikai stratégia iránti regionális szkepticizmus feltárja a stratégiai függőség határait. Ausztrália saját demográfiai átalakulása pedig egyre törékenyebbé teszi a telepes-gyarmati mítoszokat.

A Braudel ihlette, több idődimenziót magában foglaló keret segít elhelyezni azokat a többrétegű kérdéseket, amelyek a 2025-ös választásokon is szerepet játszottak, de továbbra is keretbe foglalják a kérdéseket, kihívásokat és lehetőségeket.

A „ausztrál út” -ért folyó küzdelem

A választási éjszakán, az öröm és megkönnyebbülés közepette Anthony Albanese miniszterelnök támogatói előtt állva kijelentette: „Az ausztrálok úgy döntöttek, hogy az ausztrál módszerekkel szembenéznek a globális kihívásokkal.” Ez egy retorikai lezárás volt, amelynek célja az egység, a nemzeti kohézió és a bizalom jelzése volt egy bizonytalan világban. „A nép” – folytatta – „egyértelmű döntést hozott”.

De ezek a diadalmas szavak egy mélyebb kérdést vetnek fel: mi is pontosan az ausztrál módszer?

A nyitott piacokat és az inkluzív intézményeket összeegyeztetni kívánó szociáldemokrata pragmatizmus? A Melbourne és Sydney külvárosában kialakult multikulturális paktum? Az Egyesült Államok iránti szubimperiális lojalitás? Vagy még mindig, valamilyen rejtett szinten, a fehér telepesek modernitásának projektje, amely ambivalens a változással szemben, fél a hanyatlástól, és reflexszerűen ellenséges azokkal szemben, akiket „kívülállóknak” tart?

A nemzeti identitásról folyó vita még messze nem zárult le. Valójában talán még csak most kezdődik.

A választások előtti napokban John Howard volt miniszterelnök – egy beszélgetés során volt helyettesével, John Andersonnal – egyértelműen kifejezte nemtetszését a multikulturalizmussal kapcsolatban, és sajnálatát fejezte ki amiatt, amit ő az ausztrál identitás eróziójának érzékelt. Howard számára, mint sok más konzervatív politikus számára, ez az identitás továbbra is egy régebbi, fehérebb, kizárólagosabb felfogáshoz kötődik arról, hogy ki tartozik a nemzethez és ki határozhatja meg azt.

A 2025-ös választások azonban arra utalnak, hogy ennek a világnézetnek (legalábbis egyelőre) politikai ereje gyengül – nem azért, mert eltűnt, hanem mert már nem rendelkezik a korábbi kulturális tekintéllyel. A demográfia, a gazdaság és a geopolitika átalakítja a terepet. Ausztrália egyre ázsiaibb, városiasabb és jobban ki van téve egy policentrikus világnak, amelyben a régi anglo-amerikai rend már nem uralkodik vitathatatlanul.

Ausztrália továbbra is ragaszkodni fog a nosztalgiához, ahhoz az elképzeléshez, hogy a biztonság a régi szövetségek megerősítésében, a faji feszültségek szításában és a kulturális változások ellenzésében rejlik? Vagy egy kevésbé kitaposott utat választ, amelyen mer elképzelni egy regionálisan beágyazott, társadalmilag inkluzív és stratégiai függetlenséggel cselekvő Ausztráliát?

A 2025-ös választások nem oldják meg ezt a feszültséget. De talán tisztázzák a tétet.

Ezen változó dinamika fontos vektorai az AUKUS körül folyó viták. Ausztrália kínai diaszpórájában különösen ellentmondásos az ország elkötelezettsége az AUKUS iránt, amelyet sokan úgy értelmeznek, hogy Ausztrália hajlandó stratégiai ellenségeskedésre Kínával szemben az Egyesült Államok oldalán. A biztonsági és nemzetvédelmi körökben az AUKUS stratégiai és operatív aggályokat is felvet. Stratégiai szempontból a kritikusok megkérdőjelezik, hogy valóban Ausztrália nemzeti érdeke-e védelmi politikáját az Egyesült Államok katonai követelményeinek alárendelni, különösen a regionális rend átrendeződése idején. Kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a nukleáris meghajtású tengeralattjárók optimális stratégiai eszközök-e Ausztrália tengeri megközelítéseinek védelmére, különösen figyelembe véve a végleges bevetésüket övező mélyreható technológiai, időbeli és operatív bizonytalanságokat. Regionális szinten az AUKUS kockázatot jelent Ausztrália diplomáciai pozíciójára, mivel egy egyre inkább multipoláris és stratégiai fedezeti politikát folytató régióban a rugalmatlanság és nagyhatalmi orientáció képét kelti.

Operatív szempontból továbbra is kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a megígért tengeralattjárók a tervezett határidőn belül, vagy egyáltalán valaha is leszállítva lesznek-e, tekintettel a hatalmas technológiai akadályokra, a munkaerő-hiányra és a gyártási szűk keresztmetszetekre. A 368 milliárd dolláros becsült költségek kérdéseket vetnek fel az alternatív lehetőségek költségeivel kapcsolatban, különösen a sürgető belföldi gazdasági kihívások és az alternatív védelmi prioritások fényében. Ezeknek az aggályoknak ellenére a politikai elit továbbra is határozottan elkötelezett az AUKUS mellett, és a kétpárti konszenzus tükrözi, hogy a kurzus megváltoztatása nagy hírnévvesztéssel járna. Donald Trump visszatérése az amerikai elnöki posztra és az amerikai belpolitika általános kiszámíthatatlansága azonban újra felvetette a megállapodás hosszú távú stratégiai koherenciájával kapcsolatos kétségeket.

Mindenesetre az AUKUS-dilemma megoldása aligha fog végleges politikai irányváltás formájában megvalósulni. Ez túl nagy kockázatot jelentene azoknak a politikusoknak és intézményeknek, akiknek hírnevét a megállapodáshoz kötötték. Inkább az a valószínűbb, hogy a kezdeményezés gyakorlati jelentősége lassan csökkenni fog, mivel a változó geopolitikai realitások, köztük az Egyesült Államok esetleges visszavonulása Ázsiából és a regionális erőviszonyok Kína felé történő gyorsuló eltolódása miatt egyre kevésbé tartható. Ezzel párhuzamosan a működési korlátok és a növekvő költségek tovább ronthatják a projekt megvalósíthatóságát. Ebben az esetben a politikai vezetők megpróbálhatják csendben elhalasztani a nehéz döntéseket, gyakorlatilag „tovább rúgva a labdát”, abban a reményben, hogy a jövőbeli stratégiai helyzet felmenti őket a jelen ellentmondásainak kezelése alól.

Ha létezik egy 21. századra alkalmas „ausztrál út”, azt meg kell találni. Nem elég csak kimondani. Nem retorikai gesztusokból kell születnie, hanem a választások által előtérbe helyezett kérdésekkel való folyamatos szembenézésből: kik vagyunk, hová tartunk, és ki dönt?

A 2025-ös választások nem oldották meg a nemzet geopolitikai, gazdasági és kulturális identitását meghatározó ellentmondásokat, de tisztázta őket. A demográfiai változások továbbra is átalakítják a politikai térképet, egyre nehezebbé téve a választások megnyerését a multikulturális közösségek támogatása nélkül. A gazdasági nyomás feltárja a pénzügyi növekedési modell törékenységét. A globális kontextus pedig Ausztrália szerepének újragondolását követeli egy posztamerikai, multipoláris világban.

A kérdés most az, hogy az ausztrál politikai, üzleti és kulturális elit képes-e elfogadni ennek a pillanatnak a következményeit. Képesek-e túllépni a hagyományos szövetségek és kulturális mítoszok kényelmén? Képesek-e egy új nemzeti identitást kialakítani, amely gyökerei a fehér telepesek erőszakos múltjában és az ázsiai évszázad új realitásaiban rejlenek?

Az előttünk álló út nem előre megírt. Politikai bátorságra, kreatív vezetésre és a régi bizonyosságok elengedésére lesz szükség. De ez az út megújulást is ígér: egy magabiztosabb, inkluzívabb és regionálisan összekapcsolt Ausztráliát, amelyet már nem a félelem és a szorongás, hanem a lehetőségek határoznak meg.

Eközben néhány kényes kérdésben, mint például az AUKUS, valószínűbb, hogy a politikai elit egyszerűen „elhalasztja a döntést”, remélve, hogy a stratégiai és operatív zűrzavar nem követel majd megoldást a közeljövőben, hanem a problémák egyszerűen elhalványulnak, amikor az Ausztrália által nem befolyásolható valóság felülkerekedik a történelmi kötelezettségvállalásokon.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó