Lehet és akar valaki 1200 euróból havonta a függőágyban feküdni? Kép: fotogurmespb/ Shutterstock.com

Az első részben azoknak az embereknek a tapasztalatairól volt szó, akik havi 1200 euró feltétel nélküli alapjövedelmet kaptak. A berlini „Mein Grundeinkommen” (Az én alapjövedelmem) egyesület által kezdeményezett kísérleti projekt azt mutatja, hogy egy ilyen jövedelem pozitív hatással van a kedvezményezettek életére.

A vállalkozók alapjövedelem mellett szóló érvelése körülbelül tíz évvel ezelőtt nem tudott érvényre jutni. Pedig kapitalista szempontból vonzó volt: egyszerűen csak tovább fizetnek egyre kevesebbet a munkavállalóknak, vagy megszabadulnak tőlük – és egy állami adóátterhelés mégis életben tartja őket.

Ezzel a vállalkozások megtakarítottak volna a növekvő szociális járulékokon. És természetesen nem növelte volna a gazdaság adóterheit. Végül is ez a teher szerintük mindig túl magas.

Ez azonban túl messzire ment a kormányzó politikának. Senki sem tudott igazán megbarátkozni azzal az ötlettel, hogy az állam még a gazdaság szociális járulékait is átvállalja.

Teljesítmény ellenértékért?

A gazdasági szövetségek részéről az alapjövedelem koncepcióját időközben ismét elutasították: „Társadalmunk a „te nekem, én neked" elven működik, a teljesítményért ellenszolgáltatást várunk. (…) Németországban a rászorulók segítséget kapnak. Az, hogy ez együttműködéssel jár, elősegíti az elfogadás és a kohéziót – a feltétel nélküli alapjövedelem mindkettőt aláássa”– mondja Prof. Dominik H. Enste, a Német Gazdasági Intézet munkatársa.

A munkaszerződésre vonatkoztatva az állítólag általános érvényű elv így hangzott: "Ahogy én neked, te vállalkozó, eladom a munkaerőmet, amiből te profitot termesztesz, úgy jár nekem is a megfelelő bér." De aligha, hiszen ez ellentmond egyrészt a növekvő gazdagságnak, másrészt pedig annak a tükörképeként terjedő szegénységnek.

Teljesítményért cserébe. A munkaerő, mint erőforrás, nem kap pontos ellenértéket pénz formájában. Hogyan keletkezhetne egyébként nyereség?

A professzor elve szándékos képzelgés. A vállalatok szempontjából ugyanis nem lehet, hogy az emberek pénzhez jussanak anélkül, hogy nekik dolgoznának. Végül is így a legtöbb munkát senki sem vállalná, mert túl fárasztó, unalmas, rosszul fizetett és egészségtelen. És a vállalatok elveszítenék a munkaerő-tartalékukat. Ebben a gazdasági és a politikai szféra egyetért.

További tanulmány: az alapjövedelem működik

A „Trägerverein Mein Grundeinkommen” (Alapítvány az alapjövedelemért) azonban megérti a tőke ellenvetését, de úgy véli, hogy az új tanulmánya eloszlatta a »viszonzással« és a „részvétellel” kapcsolatos fenntartásokat.

De mi a helyzet a finanszírozhatósággal? A munkaadók nem a megfelelő cím, ezt egyértelműen kijelentették. De itt a „Német Gazdaságkutató Intézet (DIW)” ugrik a szervezet segítségére.

Ez is készített egy tanulmányt erről: "Németország minden polgárának havi 1200 euró alapjövedelem kifizetése évi 1105 milliárd euróba kerülne. Ennek háromnegyede refinanszírozható anélkül, hogy valódi adóemelésre lenne szükség. Miért? Az alapjövedelem egyfajta előleg, amelyet minden polgár a hónap elején kap. A jövedelem nagyságától függően a hónap végén az alapjövedelem egy részét vissza kell fizetni.

Ezekkel a visszafizetésekkel garantálható, hogy mindenkinek mindig legyen elég pénze, de csak azok kapnak többet, akiknek szükségük van rá. Ez az „elegendő pénz” az 1200 eurós alapjövedelem alapján kerül meghatározásra: aki például 2400 euró adóköteles havi jövedelemmel rendelkezik, nem kap további alapjövedelmet. Ennek 50 százaléka ugyanis minden fizetésbe beszámításra kerül, hogy általános kiegyenlítés történjen. A 2400 euró tehát az az összeg, amely a közgazdászok véleménye szerint ebben az országban egy tisztességes életet biztosít.

Az alapjövedelem-konfigurátor: honnan szedje be a pénzt az állam?

Ez nem jelenti azt, hogy mindenki 2400 eurót kap. Aki kevesebbet keres, csak arányosan részesül az alapjövedelemből: egy 1000 eurós havi bérrel rendelkező személy ebben a számításban 700 euró alapjövedelmet kapna. A 1000 euró 50 százaléka plusz az 1200 eurós alapjövedelem, tehát 1700 euró.

Ez a célzott adókiegyenlítés biztosítaná, hogy az emberek 83 százaléka több pénzzel rendelkezzen, mint ma, állítja a DIW. Ebben a számításban senki sem kapna kevesebb pénzt, és nem lenne több szegénység által fenyegetett ember. Csak a hiányzó negyed alapjövedelem finanszírozásához lenne szükség mérsékelt adóemelésre.

Az érdeklődők az interneten kiszámolhatják, hogy milyen adóemelésekkel lehetne behozni a hiányzó negyed részét: CO2-adó, hozzáadottérték-adó, pénzügyi tranzakciós adó, vagyonadó, öröklési adó, sőt vállalati adó is. Ezen felül vagy alternatívaként meg lehet vizsgálni, hogy milyen megtakarításokat eredményezne a szociális ellátások csökkentése, az adókedvezmények eltörlése vagy a jövedelemadó emelése.

„Újraelosztás” – a jelenlegi politika tabuja

A DIW és az alapjövedelem-szövetség ennyire „reális”: a bérmunkán és kizsákmányoláson alapuló rendszer, a tulajdon jogi és törvényi védelme, az adókötelezettség és a szociális állam nem érinthető.

A rendszer kellemetlen hatásai – a legtöbb polgár szegénysége és létbiztonságának hiánya – csak ne legyenek. Mivel a munkaadók sok esetben a bérek és fizetések szintjét a normális megélhetéshez szükséges szint alá szorították, és az életköltségek folyamatosan emelkednek, olyan okos emberek, mint a DIW és a megbízója, a „Mein Grundeinkommen” (Az én alapjövedelmem) nevű szervezet, arra az ötletre jutottak, hogy a hiányzó pénzt újraelosztással pótolják.

A „jóváírás” szó azonban a legtöbb politikusnál riasztó jelzést vált ki. Ezt megerősítette a Német Szövetségi Parlament Tudományos Tanácsadó Testülete is: "A magasabb adók sok tehetséges ember elvándorlását vonhatják maguk után, ami tovább nehezíti a BGE (feltétel nélküli alapjövedelem – B.H.) finanszírozhatóságát. Egy nyitott társadalomban az egyéni, feltételek nélküli és megélhetést biztosító BGE a tanácsadó testület véleménye szerint ezért nem megvalósítható."

Egyébként a tanácsadó testület osztja a gazdaság fenntartóinak fenntartásait: „A szociális rendszerek fenntarthatósága szempontjából oly fontos szubszidiaritás, az adás és a kapás elve feladatik egy feltétel nélküli kapás javára. Ezzel a szociális rendszer alapjai megrendülnek.”

Tudományosan bizonyított: az alapjövedelem nem lehet!

A „szubszidiaritás” alatt a tanácsadó testület az egyén felelősségét érti, hogy saját megélhetéséről gondoskodjon. Mintha ez az emberek szabad döntése lenne – egy olyan rendszerben, amely kényszerít a pénzkeresésre, csak két alternatíva létezik: dolgozni vagy dolgoztatni. Ez nem „gondolat”, hanem uralkodó kényszer. Az az aggodalom, hogy ez a kényszer megrendülne.

A „adni és kapni” elv rossz vicc: azok, akiknek nincs semmijük, mert munkájuk nem alkalmas kizsákmányolásra, nem adhatnak semmit. Ezért kénytelenek »kapni«. És azok, akik nem tudják, hova tegyék a megkeresett pénzüket, mit „adnak” valójában? Ja igen, fizetnek társadalombiztosítási járulékot. Csakhogy ezek a bérek és fizetések részei – állami kényszerbiztosításként a nagyon valószínű betegség és munkanélküliség esetére.

Nem adakozásról van szó, amiért meg kellene felelni. A pénzt a függő (bérmunkás) munkavállalók osztálya maga teremti meg. Ami támogatás pedig ezen felül az államtól jön, azt szintén a munkavállalóktól származó adókból fedezik. Mint tudjuk, ez a különbség a bruttó és nettó bér között minden hónapban érezhető.

Az állampolgár, mint nemzeti blokkfelügyelő: ki kap jogtalanul pénzt?

Erre irányul a „adni és kapni” elv, függetlenül a viszonyok helytelen leírásától: az őszinte polgár, aki minden nap elvégzi a munkáját, és megtartja az állását, amíg a munkaadója ebből profitál – ez az ember felháborodik azokon a polgártársain, akik támogatásra szorulnak.

Mert pénzt kapnak anélkül, hogy úgy kellene dolgozniuk, mint neki! Ezért ezeknek az embereknek „bizonyítaniuk” kell, hogy »tényleg« nem akarja senki őket alkalmazni. Ellenkező esetben felmerül a gyanú: nem is akarnak dolgozni, csak „rajtunk” élősködnek!

Aki nem akar dolgozni a piacgazdaságban, az a szegénységet választotta. Erről gondoskodik a pénz hatalma és a megfelelően alacsony szociális ellátások. Ez egyáltalán nem vonzó. Nem tudunk olyan tömegekről, akik ezért hagynák ott a munkahelyüket.

De a szociális állam „nekünk” milliókba kerül? Ez a »nekünk« egyszerűen nem stimmel. A politika dönti el, hogy mit csinál a bejövő adókkal és a felvett hitelekkel. Ezt nagyon szándékosan nem teszik „nekünk” szavazásra.

Az, hogy a „szociális kiadások” költségvetési tétele notóriusan magas, nem a gazdagságnak köszönhető, amelyet az állam oszt szét a szegények között. Hanem a rászorulók növekvő számának, akiket a gazdaság hoz létre alacsony bérekkel, teljesítménykényszerrel és elbocsátásokkal.

Az „adni és kapni” elve ezért a hatalom által nagyon kívánatos, engedelmes alattvalói álláspontra vezet: fizetett munkavégzés nélkül ebben az országban senki sem juthat előre!

Kivéve azokat, akiknek nem kell ezt a napi robotot végezniük, mert másokat fizetnek, hogy dolgozzanak helyettük. A feltétel nélküli alapjövedelem gúnyt űz ebből a „munkamegosztásból”.

Feltétel nélküli alapjövedelem feleslegessé tétele – mit szólnának hozzá?

De mi lenne, ha helyette olyan társadalom lenne, amelynek nincs szüksége ilyen szociális rendszerre? Mert nincs benne ez a „munkamegosztás”? Mert ezért nem termel szisztematikusan szegénységet és létkényszert?

Ismerjük a felháborodott ellenérvet: hova jutnánk akkor? Mindenesetre egy olyan társadalomba, amelyben a feltétel nélküli alapjövedelem felesleges lenne. És sok ezzel kapcsolatos tanulmányt is megspórolhatnánk.

Forrás: https://www.telepolis.de/features/Die-Grundeinkommen-Debatte-Fakten-vs-Vorurteile-10380415.html 2025. május 12.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó