Miközben Friedrich Merz második próbálkozásra végre bejutott a kancellári hivatalba, a ciklusa máris rosszabbul kezdődik, mint ahogyan elődjéé véget ért.

Bár úgy tűnhet, mintha már rég történt volna, politikai értelemben valójában mégiscsak tegnap volt, hogy a legutóbbi, mélyen népszerűtlen német kormány tavaly november 6-án megbukott.

Egy széthúzó, töredezett koalícióval és Olaf Scholz tehetetlen vezetésével a kormány szinte a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve. De végül Scholz kabinetjét az döntötte romba, hogy pénzügyminisztere nem volt hajlandó lazítani Németország akkor még szigorú államadósság-korlátozásain, konkrétan azért, hogy még több pénzt irányítsanak Ukrajnába.

Pontosan fél évvel ezt követően, az új német kormány egy újabb kudarcot produkált, mielőtt egyáltalán igazán megkezdődhetett volna a működése: május 6-án Friedrich Merz, a mainstream konzervatívok (CDU) vezetője nem tudta elérni, hogy a parlament kancellárrá válassza őt. Ez első ránézésre talán csupán formalitás, mivel a bonyolult és megalázó manőverek után, Merz végül második nekifutásra megszerezte a szükséges szavazatokat.

Mégis, biztosak lehetünk abban, hogy Németországban senki sem gondolja, hogy ez csupán egy kisebb malőr lett volna. Először, ellentétben a koalíció szétesésével, ez teljesen példátlan kudarc, mert a második világháború óta egyetlen német kancellár sem bukott el az első szavazáson. Így nem meglepő, hogy a kudarcnak ezen a napján néhány parlamenti képviselő már „az állam válságáról” beszélt.

Igazából nem csoda, mert a kancellárok csak akkor kérnek szavazást a parlamenttől, ha biztosak abban, hogy megvan a megfelelő többségük. Merz is így tett, s pontosan ezért volt sokkal súlyosabb a fiaskó, mint egy sajnálatos esemény. Az egyetlen ok, ami miatt elbukhatott, az a csendes, de szándékos lázadás saját soraikból, s nyilvánvalóan Merz részéről az arrogancia és a hanyagság.

Koalíciója saját konzervatívjai (CDU) és a szociáldemokraták (SPD) alkotják. Ha ezen két párt minden parlamenti képviselője támogatta volna Merzet az első körben, elkerülhető lett volna a második forduló. Nyilvánvaló tehát, hogy a saját pártjából vagy a koalíciós partnerei közül valakik nem voltak hajlandóak részt venni a szavazáson. Mivel a szavazás titkos volt, sosem tudhatjuk pontosan, kik voltak azok, akik szabotálták a választást, de biztosan tudjuk, hogy legalább 18 lázadó képviselő volt. Egy vezető konzervatív politikai elemző teljesen jogosan állította, Merznek a saját sorokból érkező aljas ütések még hosszú ideig fájni fognak.

Rémesebb kezdete aligha lehetne egy kancellárságnak. És nem csak azért, mert mostantól már a rajtnál bizalmatlanság árnyékolja be a hatalomgyakorlást Berlinben, hiszen a koalíciós ‘partnerek’ – igen, nem véletlenül idézőjelben – joggal gyanakodhatnak arra, hogy az SPD, a CDU, vagy akár mindkettő soraiban lapulnak árulók. És ki tudja, mikor jön az újabb árulás?

Alapvetőbb kérdés, hogy ha már a saját embereidet sem tudod egyben tartani ahhoz, hogy megszavazzanak vezetőként, akkor mégis hogyan akarod átverni a költségvetéseidet és törvényeidet? De a helyzet ennél is nyomasztóbb. Merz  csak azért juthatott esélyhez a legmagasabb tisztségre, mert Németország súlyos, mindenre kiterjedő válságban van. Demográfiai gondok, gazdasági bajok, a politikai rendszer problémái és a nagyon rossz közhangulat. Akárhova nézünk: semmi, de tényleg semmi sincs rendben ma Németországban.

Ebben a sötét összképben már a kormány saját szakértői tanácsának egyik vezető közgazdásza is felteszi az elkerülhetetlen kérdést: hogyan teljesítheti az új koalíció Merz legfőbb ígéretét – hogy rendet tesz ebben a nemzeti válságban –, ha már a kezdetektől nyilvánvaló az egység teljes hiánya? És tegyük hozzá, hogy nem csak az egység, hanem a fegyelem és az előrelátás is hiányzik, hiszen döbbenetes hanyagság kell ahhoz, hogy egy ilyen jelentőségű kancellári szavazás előkészítése ennyire félresikerüljön. Egy másik közgazdász szerint a történtek egyenesen „pusztító üzenetet” küldtek a külvilág felé. Valóban. Merznek pedig sok sikert kívánhatunk, amikor majd rendre akarja utasítani Trumpot a német belpolitikába való beavatkozás miatt – függetlenül attól, hogy Trump kimondja-e vagy sem, az szinte biztos, hogy már most „vesztesként” könyvelte el Merzet.

És bizony az amerikai elnöknek ezúttal van némi igazsága. Nem csupán azért, mert e döntő jelentőségű szavazás botrányos lebonyolítása komoly szakmai alkalmatlanságot tárt fel, hanem mert Merz CDU-ja és koalíciós partnere, az SPD Lars Klingbeil vezetésével, valóban rászolgált a pofonra. A legutóbbi választások és a koalíció összetákolása közötti időszakban ugyanis súlyosan aggályos manővert hajtottak végre: az alkotmány szellemével – ha nem is feltétlenül a betűjével – szembemenve a már leváltott, tehát a nép által de facto mandátumát vesztett régi parlamentet használták fel arra, hogy végrehajtsák a német háború utáni történelem talán legdurvább politikai hátraarcát.

Emlékszünk még azokra a szigorú államadósság-korlátozásokra, amelyek miatt az előző koalíció végül összeomlott? Merz választási kampányát azzal az ígérettel futtatta, hogy nem fogja feladni ezt az úgynevezett „adósságféket”. Meggyőződéses konzervatívként hitelesen képviselhette ezt az álláspontot, és a választók el is hitték neki. Ennek ellenére első intézkedése – még mielőtt hivatalba lépett volna – éppen ezzel az ígérettel ment szembe.

És nem csupán apró, könnyítésekkel. Merz nem csupán kiskapukat keresett, hanem gyökerestül feldúlta az egész rendszert. Miután fiskális megszorításokkal kampányolt és éppen hogy nyert, azonnal drámai irányváltást hajtott végre, és – ahogy a CNN fogalmazott – „drámaian megnövelte az eladósodást és jelentősen megerősítette a katonai kiadásokat”. Az elkövetkező évtizedben ez mintegy egy billió euróra rúg. Számos választó és saját pártjának tagjai nemcsak értetlenül álltak a döntés előtt, hanem egyenesen megdöbbentek. Bár biztosat nem mondhatunk, de úgy gondolom, hogy – hasonlóan sok más némethez – valószínű, hogy ez a jelentős mértékű ígéretszegés is szerepet játszott abban, hogy a kancellári szavazáson egyes lázadók nem támogatták őt.

Amit biztosan tudunk, az az, hogy Merz személyes népszerűsége már akkor mélypontot ért el, mielőtt majdnem elbukott volna a kancellári poszt elnyerésében. Kezdetben sem volt népszerű, mostanra azonban a legnagyobb mélységbe süllyedt: a parlamenti szavazás előestéjén a németek 56%-a ellenkezett azzal, hogy Merz kancellár legyen, csupán 38%-uk támogatta ezt a lehetőséget.

Merz nem az egyetlen, aki megsérülve került ki az ügyből: bonyolult eljárási okok miatt Merznek szüksége volt a Die Linke párt együttműködésére, amelyet Heidi Reichinnek, a párt feltörekvő csillaga irányít, hogy második esélyt kapjon. A Die Linke számára valószínűleg nagyon rossz lépés volt ezt a segítséget megadni. Reichinnek olyan Németország számára, mint Alexandria Ocasio-Cortez az Egyesült Államokban: a közösségi médiában jártas, életstílus-fókuszú baloldali, aki felfuvalkodott retorikájával és a valóságban mélyen taktikai viselkedésével tűnik ki. Azzal, hogy segített az el nem fogadott, mélykapitalista Merznek, talán még a legelkötelezettebb TikTok-rajongóit is meglépte.

Az AfD – amelyet a német belső hírszerzés és a teljes betiltás veszélye is nyomás alatt tart – valószínűleg profitálni fog ebből. Azonban van egy másik következmény is: Reichinnek és pártja, akik rendkívül radikálisnak tűnnek, arra késztetett néhány német megfigyelőt, hogy feltegyenek egy egyszerű, de logikus kérdést: Ha a Die Linke és az AfD korábban a társadalom peremére szorultak – vagy ahogy a németek mondják, „tűzfal mögött” álltak –, és Merznek mégis nem volt problémája a Die Linkére támaszkodva bejutni a kancellári hivatalba, akkor egyértelmű, hogy a „tűzfal” nem olyan erős, mint ahogyan azt eddig beállították. És ha így van, akkor könnyen előfordulhat, hogy a tűzfal az AfD előtt is leomlik egyszer.

Milyen furcsa, hogy valaki a német politikai mainstream új vezetőjévé vált, botladozva lépett a bejárati kapuhoz, súlyosan megverve és megalázva, ahogy egyetlen kancellár sem volt azelőtt. Miközben de facto ismét csak erősíti az ország legnagyobb és legfenyegetőbb lázadó pártját. Merz elődje, Scholz, megérdemelten kapott előzetes dicséretet, ám végül siralmasan zárta pályafutását. Merz viszont már az elején képes volt egyértelmű kudarccal indítani.

♦

Tarik Cyril Amar, a Németországból származó történész, aki jelenleg az isztambuli Koç Egyetemen dolgozik. Kutatási területei közé tartozik Oroszország, Ukrajna és Kelet-Európa, valamint a második világháború története, a kulturális hidegháború és az emlékezetpolitikák.

(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)