Repülőgép roncsai Wuyan Pampore-ban, Kasmírban. Fotó: picture alliance / Middle East Images / Basit Zargar

Az indiai-pakisztáni konfliktus Kasmír körül ismét eszkalálódott – és ez sokkal többről szól, mint a területek feletti ellenőrzésről.

Néhány nappal ezelőttig még szarkasztikus reakciók uralták az internetet az indiai-pakisztáni határ mindkét oldalán. Pakisztánban egy mém keringett: egy férfi áll egy száraz zuhany alatt, szappanhabbal borítva, és a felirat: „Kérem, engedjék el a vizet, szappan ment a szemembe.” Keserű humorral reagáltak az indiai fenyegetésre, hogy felfüggesztik az Indus-vízszerződést – egy gesztus, amely nemcsak szimbolikus, hanem egzisztenciális veszélyt jelent a pakisztáni mezőgazdaságra. Másrészt indiai Instagram-felhasználók szomorú videókat posztoltak, mert nem tudták többé streamelni a pakisztáni sorozatokat. A kormány ugyanis hirtelen letiltotta a pakisztáni tévécsatornák hivatalos közösségi média csatornáit, ezzel nemcsak a kultúrát, hanem a mindennapi élet egy részét is elzárva.

De 2025. május 7-én éjjel a helyzet drámaian megváltozott. India „Sindoor” fedőnév alatt légitámadásokat indított pakisztáni célpontok és a Pakisztán által ellenőrzött Kasmír-terület ellen, válaszul a pahalgami merényletre, amelyben 26 hindu turista halt meg. Pakisztán „háborús cselekménynek” minősítette a támadásokat, és több indiai repülőgép lelövését, valamint saját légitámadásokat jelentett indiai katonai állások ellen. A civil áldozatok száma emelkedett. A nemzetközi deeszkalációs felhívások süket fülekre találtak.

Fenyegetés a vízcsappal

Ami még nemrég humorral lett feldolgozva, hirtelen olyan kísérletnek tűnik, hogy valami normálishoz ragaszkodjanak. A mémekből katonai logika lett – nem azért, mert az emberek már nem tudnak viccelni, hanem mert az interneten a diskurzus a humorból keménységbe fordult: videók helyett rakéták, kulturális cserehelyettháborús retorika. És aki két atomhatalom között él, tudja: nem kell sok ahhoz, hogy egy közösségi média bejegyzés sírkővé váljon.

Kasmír nem egy szokványos területi konfliktus. Nemzetépítésről, stratégiai ellenőrzésről és – ami nagyon fontos – vízről van szó. Brit-India 1947-es felosztása után a többségében muszlim Jammu és Kasmír fejedelemség – katonai nyomásra, miután pakisztáni támogatást élvező fegyveresek hatoltak be az országba – az Indiához való csatlakozás mellett döntött. Ebből tartós háború alakult ki a határok, a hovatartozás és a politikai szuverenitás miatt. A fegyverszüneti vonal, ma LoC vagy Line of Control (Ellenőrzési vonal) néven ismert, a mai napig osztja a családokat, a falvakat és az életutakat: az egyik oldalon fekszik az Indiától ellenőrzött Dzsammu és Kasmír, amely 2019 óta elvesztette autonóm státuszát és közvetlenül Delhiből kormányozzák. A másik oldalon találhatóak a Pakisztán által irányított Azad Dzsammu és Kasmír, valamint Gilgit-Baltisztán területek, amelyek hivatalosan „autonómok”, de ténylegesen a pakisztáni katonaság ellenőrzése alatt állnak.

Ami ritkán kerül szóba, amikor ma a „kasmíri konfliktusról” beszélünk: Pakisztán az Indus folyó vízétől függ, amely indiai ellenőrzés alatt álló területeken folyik. Az 1960-ban a Világbank közvetítésével megkötött Indus-vízügyi egyezménynek enyhítenie kellett volna ezt a függőséget, de India új gátépítési tervei évek óta bizalmatlanságot szítanak. Az egyezmény jelenlegifelfüggesztéseDelhi által, ezért több mint szimbolikus gesztus. Delhi a csap elzárásával fenyegetőzik, ami a klímaválság fényében még élesebb fenyegetéssé válik.

Gazdasági szempontból is Kasmír már régóta nem csak „természeti idill”, hanem geopolitikai szempontból is jelentős: a kínai-pakisztáni gazdasági folyosó (CPEC) Gilgit-Baltisztánon halad át, amely szintén Kasmírhoz tartozik. India számára ez stratégiai bosszúság, Kína számára pedig befektetési tényező. Ugyanakkor Dzsammu-ban és Kasmírban új turisztikai és nyersanyag-kitermelési piacok nyílnak meg – föld, víz, nyersanyagok. Ezekhez való hozzáférés neoliberális logikát követ: a rendkívüli állapot teremti meg azokat a feltételeket, amelyek mellett a földet kisajátíthatják, a hozzáférést korlátozhatják és profitot termelhetnek. Kasmír nem kivétel, hanem az egész régióra kivetíthető terv.

Kísérleti laboratórium a rendkívüli állapotokhoz

A kasmíri konfliktusnak számos „csúcspontja” volt: az első háború 1947/48-ban, a második 1965-ben, a kargili háború 1999-ben – de csendes erőszak is: kijárási tilalom, internet-blokád, önkényes letartóztatások, emberrablások. Különösen 2019 óta, amikor a Modi-kormány megszüntette Dzsammu és Kasmír különleges státuszát, amely bizonyos politikai autonómiát biztosított az államnak, a régió a rendkívüli állapotok laboratóriumává vált.

Ezzel párhuzamosan a konfliktus azóta is fokozódik az olyan fegyveres csoportok megjelenése miatt, mint a Lashkar-e-Taiba vagy a jelenleg aktív TRF (The Resistance Front). Szerepük vitatott – sokan pakisztáni érdekek képviselőinek tartják őket. Sok kasmíri számára azonban gyakran ők az egyetlen szereplők, akik még egyáltalán politikai valóságot teremtenek. Az indiai militarizmus, az iszlamista dzsihádizmus és a nemzetközi közöny között nem sok helyük van.

A 2025. május 3-i pahalgami merénylet nem volt az első, de az egyik legsúlyosabb. Az, hogy turisták lettek a célpontok, nem véletlen: az indiai kormány az elmúlt években hatalmas összegeket fektetett a kasmíri turizmusba – a normalitás látszatának fenntartására irányuló stratégiájának részeként. A TRF vállalta a felelősséget a merényletért, India légitámadásokkal válaszolt. Pakisztán visszavágott. Delhi pedig felmondta az Indus-vízszerződést.

A helyzet ilyen eszkalálódása globális egyensúlyhiánynak is köszönhető. A világ hozzászokott a globális déli válságokhoz. Amíg a konfliktus nem érinti közvetlenül Európát vagy az Egyesült Államokat, hagyják a dolgokat a maguk útján menni – és ezzel közvetetten erősítik azokat, akik az eszkalációra számítanak.

Kasmír nem egyszerűen „vitatott”. Kasmír egyszerre gyarmati örökség, modernizált erőszak és geopolitikai zálog.

Kasmír nem egyszerűen „vitatott”. Kasmír egyszerre gyarmati örökség, modernizált erőszak és geopolitikai zálog. Amikor 1947-ben a britek kivonultak, olyan térképet hagytak maguk után, amely következtében senki sem élhet meg sérülés nélkül. Határokat húztak anélkül, hogy meghallgatták volna a népeket. És azóta mindenki Kasmírról beszél – csak ritkán azok, akik ott élnek.

Nincs katonai megoldás

Az, hogy ma ismét rakéták repülnek, azt mutatja: a régi hatalmi logika soha nem tűnt el. De a kasmíri konfliktus nem oldható meg katonai úton. Aki békéről beszél, többet kell tennie, mint közvetíteni. El kell fordulni a nacionalista fantáziáktól, vissza kell adni a demokratikus jogokat a lakosságnak – és kritikus szemmel kell vizsgálni azt a gyarmati örökséget, amely ezt a határrendszert egyáltalán létrehozta.

De mindenekelőtt világosan meg kell nevezni a konfliktus gazdasági hajtóerejét: a föld, a víz és az ellenőrzés feletti kapitalista érdekeket. Amíg Kasmírról csak biztonsági problémaként vagy erőforrás-telephelyként tárgyalnak, az igazságosság üres frázis marad. Aki valóban békét akar, nem csak a demilitarizációt kell követelnie, hanem vissza kell vonnia a kisajátításokat, meg kell szüntetnie a gyarmati tulajdonviszonyokat, és egy profitérdekektől mentes világot kell elképzelnie. Minden más csak az igazságtalanság adminisztrációja lenne.

A szerző: Ayesha Khan @migrantifaszociális média szerkesztő, újságíró és szabadúszó író.

Forrás: https://www.akweb.de/politik/indien-pakistan-kaschmir-konflikt-zwischen-memes-und-marschflugkoerpern/ 2025.05.09.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó