Május 1-je, a munkásmozgalom történelmi harci napja sok helyen elvesztette erejét. Ez többek között az elavult osztályértelmezésnek is köszönhető. Mert aki reproduktív igazságosságért, tiszta levegőért, olcsó lakbérért és oktatásért küzd, az a saját osztályáért küzd. A mosaik szerkesztője, Dejan Aleksić érvelése.

Fotó: KOMintern Éljen május elseje! – több nyelven

Ma május 1. gyakran vidám ünnepként tűnik. De eredetileg ezt a napot kemény és véres munkásosztálybeli harcok során harcolták ki. Harci szelleme mára alig több, mint szimbolikus jelentőségű. Az elmúlt évtizedek számos veresége – legyen az a munkajogok leépítése, az egykor hatalmas szakszervezetek hanyatlása vagy a szociális állam elleni támadás – miatt hiányzik a korábbi ereje. A baloldal, amely hagyományosan a osztályperspektívából induló politika kifejezője, ezen a napon gyakran széttagoltnak tűnik.

Ezeknek a fejleményeknek a fényében stratégiai szükség van a munkásosztály újragondolására. Ehhez a osztály fogalmának, de a harcok színterének szélesebb értelmezésére is szükség van. Ide tartozik a széles körű igényeket is figyelembe venni: a tiszta levegőtől és a megfizethető lakbérektől kezdve az egészségügyi ellátáshoz, óvodai helyekhez és ingyenes egyetemi oktatáshoz való méltányos hozzáférésig. Mindezek a követelések mögött egy sokszínű és gyakran láthatatlan munkásosztály áll – egyedülálló szülők és gondozók, nemi és faji alapon megkülönböztetettek, munkanélküliek, akik mégis részesei a kollektív küzdelemnek.

A gondozási munka mint a kapitalista termelés alapja

Egyre több hang szól amellett, hogy a fizetetlen gondozási munkát is vegyék figyelembe a munkaügyi küzdelmekben. Ennek hátterében az a szükségesség áll, hogy felülkerekedjünk a munkásosztályról alkotott elavult képen, amely a proletariátusról mint forradalmi alanyról alkotott, merev, férfias elképzeléseken alapul. A gondozási munka ugyanis nem egyszerűen a kapitalista termelési folyamat külső szférája, amely kiegészíti a „produktív” bérmunkát. Ez az ingyenes munka – amely strukturálisan a nőkhöz van rendelve – sokkal inkább a kapitalista termelés központi feltétele. Még ha a gondozási munka látszólag szigorúan elkülönül is a fizetett bérmunkától, lényegében annak folyamatos működését teszi lehetővé. Ezt hangsúlyozzák többek között a társadalmi reprodukció elméletének feminista teoretikusai is.

A társadalmi reprodukció jelentését a munkaerő fogalmával lehet megmagyarázni: a kapitalizmusban a munkaerő képezi a többletérték-teremtés magját. A kapitalista viszonyok árucikként kezelik. Megvásárolják és felhasználják olyan termékek vagy szolgáltatások előállítására, amelyek értéke meghaladja az eredeti befektetést. A munkaerő azonban nem kimeríthető erőforrás: a napi bérmunka kimeríti a munkavállalók fizikai és pszichikai energiáit. Ahhoz, hogy egyáltalán tovább tudjanak dolgozni, erőiket rendszeresen meg kell újítani. Ez magában foglalja a táplálkozást, az ápolást, a pihenést, az oktatást és a szociális ellátást. Más szavakkal: a reproduktív munka nap mint nap újra előállítja és fenntartja a munkaerő árucikkét.

Ahol a reprodukció osztálykérdéssé válik

A társadalmi reprodukció kulcsszerepe fényében a döntő (osztály)kérdés a következő: milyen feltételek mellett (re)produkálódik a munkásosztály? És ki által? Természetesen minden embernek, még a nem kapitalista társadalmakban is, rendszeresen meg kell újítania erőit. Ez annyira magától értetődő, hogy gyakran nem is tekintik munkának. A fiziológiai, társadalmi és kulturális szükségleteket minden társadalomban társadalmi struktúrák elégítették ki – törzsek, klánok vagy ma elsősorban a család formájában.

Ezek a társadalmi struktúrák történelmileg többnyire a társadalmi reprodukció központi helyszíneiként működtek. A reproduktív munka egy részét az állam is átveheti – és igazságosabban eloszthatja. Ma azonban a piac egyre nagyobb befolyásra tesz szert: a gondozási munkát privatizált szolgáltatásként kínálják. Aki nem engedheti meg magának, továbbra is saját vagy családi erőforrásokra van utalva. Akár fizetetlen munkaként otthon, akár fizetett szolgáltatásként – a gondozási munka patriarchális módon van megosztva: a nőknek társadalmilag tulajdonított szerepként. Ugyanakkor az úgynevezett transznacionális gondozási láncok keretében a gondozási munka egyre inkább migránsok és rasszok közé sorolódik. Ez a queerfeminista mellett egy központi anti-rasszista dimenziót is ad a osztályharcoknak.

A magánélet politizálása

Az, hogy a reproduktív munka mindig egyben kapcsolati munka is, önmagában nem problémás. Problémává akkor válik, ha a kapitalista viszonyok kihasználják ezt a különleges jellegét: amikor a magánszférában végzett fizetetlen kapcsolati munka biztosítja, hogy másnap a munkaerő újra rendelkezésre álljon a piac számára. Mivel a munka hivatalosan csak akkor minősül munkának, ha az értéktermelés folyamatában bérért cserébe végzik, a reproduktív munka hatalmas része láthatatlan marad. „Család”, „szerelem” vagy egyszerűen „magánélet” álcája mögé rejtőzik.

Ezen a ponton láthatóvá válik, hogy a munkásosztály nem csak a termelési eszközökhöz való (hiányzó) hozzáféréssel határozza meg magát. Hanem a reprodukcióhoz szükséges eszközökhöz – lakhatáshoz, pihenéshez, oktatáshoz, gondozáshoz és egészségügyi ellátáshoz – való hozzáféréssel is. És mivel a kapitalizmus reprodukciója egy állítólag „magán” külső tényezőre támaszkodik, régóta esedékes, hogy pontosan ezt a magánszférát politizáljuk.

Határharcok a munkáért és az életért

Az, hogy a társadalmi reprodukció ma is túlnyomórészt a magánlakásokban zajlik, nem természetes állapot, hanem a társadalmi viszonyok eredménye. A kérdés, hogy ki fizeti a munkaerő megújítását, ezért mindig az osztályharcok eredménye. A neoliberális politika térnyerésével a társadalmi reprodukció is jelentős átalakuláson ment keresztül. A privatizáció – a neoliberális politika alapvető jellemzője – nemcsak az állami ellátórendszerek lebontásában nyilvánul meg, hanem a reproduktív munka egyidejű áthelyezésében is az egyénekre és családjaikra. Ebben a kontextusban Margaret Thatcher, Nagy-Britannia volt miniszterelnökének neoliberális kijelentése – „Nincs társadalom, csak egyének és családjaik” – szó szerint értelmezhető. Döntő azonban, hogy az osztályharcok nem csak a termelés és a reprodukció feltételeit érintik, hanem a hozzájuk kapcsolódó „határharcokat” is – a két szféra közötti határvonalakról folyó vitákat.

Ez nem csak arról szól, hogy mely munkát tekintünk produktívnak és javadalmazásra érdemesnek. Arról is szó van, hogy mely szolgáltatásokat hagyjuk a piacra – és melyek azok, amelyek minden embernek egyetemes jogként járnak. Ha az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz vagy a gondozáshoz való hozzáférés a pénztárcától függ, a probléma nyilvánvaló. De az általános jog a lakhatáshoz, a mobilitáshoz, az egészséges táplálkozáshoz vagy a tiszta környezethez is kifejezi ezeket a határharcokat.

De nem maradhat ennyiben: a társadalmi reprodukció – a fizikai és pszichés energiák megújulásaként értelmezve – magában foglalja a társadalmi és kulturális szükségleteket is. Ebben az értelemben felmerül a jog az objektív információhoz, a kulturális részvételhez és az intellektuális fejlődéshez. Mivel a határokért folyó harcok mindig osztályharcok is, itt nem kevesebb, mint központi osztálykérdésekről van szó.

A osztályharcok további színterei

A súlyos vereségek ellenére a munkahelyi harcok továbbra is a változás központi mozgatórugói. A termelési helyszín továbbra is a tőke legérzékenyebb pontja. De meg kell törni a hagyományos munkásharcok és az új társadalmi mozgalmak közötti választóvonalakat. Az, hogy a konfliktusok már nem kizárólag a bérmunkáról szólnak, nem jelenti azt, hogy az osztályharcok eltűntek – vagy hogy már nem osztálykérdésekről van szó. Inkább arról van szó, hogy a harcok más színterekre helyeződtek át. Hiszen egyik kérdés sem független a kapitalista osztályrendszer mélyen gyökerező struktúráitól.

Az elmúlt évtizedek legfontosabb küzdelmei – a béke, az éghajlati igazságosság vagy az emberi jogokért – a klasszikus munkásszervezeteken kívül alakultak ki. Ha a termelést és a reprodukciót egységként értelmezzük, akkor ezek a színterek mind egy közös osztályharc részeként jelennek meg. Ezek a színterek a munkásosztály kísérletét jelképezik arra, hogy érvényesítse saját igényeit – és ezek az igények már régóta túlmutatnak a munkaidő-csökkentésen és a béremeléseken. Ugyanúgy érintik azt a kérdést is, hogy az emberek hogyan tölthetik el a munka után az idejüket – és hogy a bérük valójában milyen részvételt, biztonságot és életminőséget biztosít számukra.

Új erővel az utcára

Ehhez a tágabban értelmezett osztályhoz tartozik mindenki, aki részt vesz vagy részt vett a társadalom egészének munka- és (re)produkciós folyamatában – függetlenül attól, hogy munkájukért fizetést kaptak-e vagy elismerést. Csak a társadalmi reprodukció perspektívájából válnak láthatóvá azok a viszonyok, amelyek ezeket a folyamatokat meghatározzák és fenntartják. Mivel ebben központi szerepet játszanak a nemi és faji megkülönböztetések, a (queer-)feminista és anti-rasszista mozgalmak elválaszthatatlanul hozzátartoznak a tágabb osztályharc perspektívájához.

Különösen május 1-jén, a munkásosztály hagyományos harci napján kell láthatóvá válnia, hogy az osztályharcok sokszínűbbé váltak. Ha a gyakran figyelmen kívül hagyott, részben ellentmondásos és sokszínű munkásosztályt egységként fogjuk fel, akkor az a keret is eltolódik, amelyben harcukat elhelyezzük. Ezt mutatják konkrét példák, mint a Deutsche Wohnen & Co.Enteignen, a spanyolországi lakbérprotestek, a béranyaság körüli viták, a szupermarketek elleni árbojkott vagy az egyetemek elfoglalása Szerbiában. Aki összekapcsolja ezeket a harcokat – a munkahelyeken, az ápolás területén, a lakhatásban, az oktatásban –, az megteszi az első lépést egy új, közös erő felé, amely szolidárisan cselekszik, politikai hatást gyakorol – és új erővel vonul az utcára.

Forrás: https://mosaik-blog.at/schlagkraft-am-1-mai-klassenkaempfe/ 2025. május 1.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó