A négyzet négyzetre: A „Museum on the Seam” állítólag a tolerancia és a megértés előmozdítását szolgálja (2025. január 26.) Foto: Wikimedia Commons

Ez a 37. „Levél Jeruzsálemből” Helga Baumgarten, a Birzeit Egyetem politikatudományi professzor emeritusától.

1948 után a nyugati és keleti Jeruzsálemet pontosan az 1. számú út választotta el, amely az óvárostól észak felé halad. Nem messze a jeruzsálemi óvárost körülvevő falaktól található a Mandelbaum-kapu, amely az egyetlen összeköttetés volt az újonnan alapított Izrael Állam és a Jordánia által ellenőrzött Palesztina között. 1967-ben Izrael elfoglalta Kelet-Jeruzsálemet és a Jordán-völgyig terjedő Ciszjordániát, valamint természetesen a Gázai övezetet is, amelyet 1948 és 1967 között Egyiptom tartott katonai ellenőrzése alatt.

Már a nyolcvanas években, amikor az 1-es úton haladtam, mindig feltűnt egy arab ház, amelyet olcsó, újonnan épült izraeli házak vettek körül: klasszikus szépségével egyszerűen kiemelkedett a többi közül. Amikor a kilencvenes években Birzeit-ben kezdtem tanítani, természetesen megismerkedtem Gabi Baramkival is. Miután 1974 végén Jordániába deportálták Birzeit egyetemének rektorát, Hanna Nasirt, ő vette át az egyetem vezetését „megbízott rektorként” Nasir 1993 májusában történt visszatéréséig.

Egy közös jeruzsálemi látogatás alkalmával megmutattam neki a házat, amely már évek óta olyan mély benyomást tett rám. És akkor jött a meglepetés. Gabi Baramki elmesélte a ház történetét: apja, aki építész volt, 1932-ben tervezte és építette. A család 1948-ban, a kiűzésükig ott élt. Az izraeli hadsereg katonai álláshelyet alakított ki benne, amely a Mandelbaum-kapun keresztül őrizte a senki földjét.

Közvetlenül a 1967-es júniusi háború után Gabi az összes tulajdonjogi okmánnyal egy izraeli bírósághoz fordult, hogy visszakapja szülei házát. A bíróság azonban folyamatosan új indokokkal elutasította a kérelmet: a ház az izraeli biztonság érdekében szükséges, romos állapotban van és alapos felújításra szorul, és végül, ami döntőnek bizonyult: az „egyesített Jeruzsálemben” most már az izraeli jog van érvényben, és Baramki és családja, még ha az országban élnek és fizikailag jelen vannak is, „távollévő tulajdonosok”. Baramki sorsa megegyezett minden olyan palesztinéval, akinek házát 1948-ban Izrael elfoglalta és elkobozta a város nyugati részén: Izrael a mai napig megtagadja tőlük törvényes tulajdonuk visszaadását.

Izrael teljesen másképp bánik a város keleti részén található – gyakran azonban csak állítólagos – egykori zsidó tulajdonokkal. Annak ellenére, hogy a földeket és házakat a 20. század elején európai zsidó bevándorlók vásárolták meg, és legkésőbb 1948-tól palesztinok lakták, Izrael szinte minden esetben automatikusan átadta a jogokat izraeli telepes szervezeteknek, mert vagy az eredeti tulajdonosok már nem éltek, vagy elhagyták az országot, vagy a tulajdonjog vitatott volt.

Visszatérve a Baramki-házra: 1981-ben a „katonai őrhelyet” alaposan felújították és katonai múzeummá alakították. Végül 1999-ben átalakították „Museum on the Seam” névre. Az első években a ház megőrizte varázsát, úgy tűnt, hogy jól karbantartják. Az utóbbi időben azonban nyilvánvaló romlási folyamat indult meg. A „Museum on the Seam” koncepciója csak abszurdnak minősíthető: egy házat ellopnak a helyszínen élő törvényes tulajdonosaitól, és „tolerancia múzeumává” nyilvánítják. 2005-ben Izrael még egy lépéssel tovább ment. A múzeumot a „párbeszédnek és a kölcsönös megértésnek” szentelte. Gabi Baramki csak keserűen nevetett ezen.

2019-ben például volt egy kiállítás „Jeruzsálem. Egy város önarcképe” címmel. Mi volt a város legfontosabb jellemzője? Hogy különböző embereket hoz össze, bár azok egymástól mérföldekre élnek. Azt, hogy egyesek uralkodnak, mások pedig uralkodnak felettük, elhallgatták, figyelmen kívül hagyták, vagy valószínűleg nem is vették észre. Baramki azt mondaná, hogy mindez egyszerűen szégyen.

Forrás: https://www.jungewelt.de/artikel/499245.brief-aus-jerusalem-museum-der-schande.html 2025.05.03.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó