Kép: Jean-Luc Mélenchon, a La France Insoumise (LFI) vezetője beszédet tart az LFI gyűlésén Angers-ben, 2025. február 5-én. Fotó: Jean-Francois Monier / AFP via Getty Images

Első amerikai látogatása alkalmával Jean-Luc Mélenchon, a La France Insoumise vezetője a diadalmas kapitalista narratívák összeomlásáról ír, és egy alternatív jövőképet vázol fel az emberiség számára, amely megmenthet minket a disztópikus jövőtől (a disztópia (negatív utópia, antiutópia, ellenutópia, valamilyen, a jelenleginél rosszabb világ/társadalom víziója).

A Jacobin és a Verso ma este rendezvényt szervez Jean-Luc Mélenchon részvételével a CUNY Graduate Centerben, hogy megünnepeljék új könyvének, a Now, the People! Revolution in the Twenty-First Century (Most, nép! Forradalom a huszonegyedik században) megjelenését.

Az elmúlt században a történelem fejlődésének története azon az elképzelésen alapult, hogy az anyagi fejlődés egy sor szakaszon megy keresztül. Ezek a szakaszok rögzítettek, előre meghatározottak és hasonlóak voltak, függetlenül a helytől, a kultúrától vagy a múlt történelmétől. Ez a történet egy utat mutatott a fejletlenségtől a hatékony, demokratikus piacgazdaság boldogságáig.

Az út mentén különböző mérföldköveket javasoltak: az anyagi termelés feltételezett eredményeit. De a siker valódi kritériumai nem az oktatás elterjedése, a nők helyzete, az írástudás, az átlagos élettartam, az állatok sorsa, sőt még az általunk használt termékek minősége vagy élettartama sem voltak. A politikai gondolkodás legtöbb ága szerint mindez csak a növekedés, valamint az áruk és a pénz áramlásának automatikus mellékterméke volt.

Az új évezred kezdetéig szinte egyetlen politikai tábor sem vette figyelembe ennek a világnézetnek a belső ellentmondását: a véges erőforrásokkal rendelkező világban a végtelen keresletre való törekvést. Ez a kifogás ugyan népszerűségre tett szert a humán- és természettudományokban, de mind a jobboldali politika, mind a hagyományos baloldal vállat vont rá.

Ma azonban a valóság tagadhatatlanná vált. A diadalmas produktivista modernitás narratívája halott. Helyébe csupán üres propaganda lépett.

A produktivizmus szegénysége

A század második felében végre hivatalosan is megfogalmazódott egy másik világkép. Ez csak egy hosszú társadalmi küzdelem és reflexió után történt, amely a 70-es évek elején a Római Klubbal kezdődött. 1987-ben az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) közzétette a Közös jövőnk című jelentést, amelyet Gro Harlem Brundtland, Norvégia volt miniszterelnöke írt. Öt évvel később, 1992-ben tartották az első Föld-csúcstalálkozót Rio de Janeiroban, Brazíliában.

A diadalmas produktivista modernitás narratívája halott. Helyébe csupán üres propaganda lépett.

Brundtland jelentése a mennyiségi értékeléseket minőségi vízióval váltotta fel. Új sikerkritériumokat javasolt: „emberi fejlődési kritériumokat”, amelyeket a „fenntartható fejlődés” keretében kell elérni. Ezzel megváltoztak a kormányzati intézkedések értékelésének mércéi. Továbbra is rangsorolták a különböző nemzetek teljesítményét, de ez már nem a növekedésen és a GDP-n alapult.

A mennyiségi dimenziónak háttérbe kellett szorulnia az emberi állapot minőségi fejlődésének értékelése javára. Természetesen ma már jól tudjuk, hogy ennek a diskurzusnak is megvannak a maga korlátai. De a politikai gondolkodás világában mindenképpen előrelépést jelentett. Az én esetemben egy egész gondolkodásmóddal szakítottam, és alternatívát kerestem a hagyományos, teljes mértékben mennyiségi fókuszú baloldali szárny számára, amelyhez tartozni akartam.

Ezt az új megközelítést alkalmaztam első könyvemben, az À la conquête du chaos-ban. Húsz évvel később a francia elnökválasztási kampányom programját „L'avenir en commun” (Közös jövőnk) névvel illettem, utalva az ENSZ-program jelentésének címére. Innen vezettem le az általános emberi érdek fogalmát. És már nem kevertem össze ezt az elképzelést a munkásosztály érdekeivel vagy pusztán a termelőerők fejlődésével.

Ma úgy látom, hogy a „közös” kifejezés kiterjeszti az általános érdek hatályát minden élőlényre. Végül is, nem az egész életet köti össze elválaszthatatlanul a pénzügyi és termelékenységi hajtású pusztítás megállításának szükségessége?

Lehetséges egy másik narratíva

Néha a történelem narratívája, amelyre oly sokáig támaszkodtunk, kimerül. Még ha nem is vagyunk tudatában, ez megváltoztatja a világhoz való viszonyunkat. Kénytelenek vagyunk új pozíciót felvenni. Erre számos példát találhatunk a múltban.

A reneszánsz humanista gondolkodók úgy érezték, mintha ismeretlen földre vetődtek volna, amikor megtudták, hogy létezik egy kontinens, amelyet a Biblia nem említi. Sőt, még rosszabb volt, hogy azon a kontinensen éltek emberek, akik nem tudtak semmit Noéról vagy a prófétákról. Pedig addig minden, Ádámtól és Évától az utolsó apokalipszisig, írásban rögzítettnek tűnt – egy narratíva, amely a kor politikai rendjét is igazolta.

Ma hasonló kihívással állunk szemben. Azoknak a humanista gondolkodóknak két évszázad állt rendelkezésükre, hogy kidolgozzák az Ember és a polgár jogainak nyilatkozatát, mielőtt az 1789-es francia forradalom beköszöntött, amit Johann Wolfgang von Goethe „a modern korszaknak” nevezett. Ma azonban sokkal rövidebb határidővel kell számolnunk.

A fiatalabb generáció megmutatja, hogy képes-e a szükséges felkeléseket megszervezni és utat nyitni egy másfajta történelemnek.

A fiatalabb generáció megmutatja, hogy képes-e a szükséges felkeléseket megszervezni és utat nyitni egy másfajta történelemnek. Nevetségessé és elavulttá teszi azokat, akik gőgös hatalmukat a piacon építik, akárcsak azok, akik egykor a feudális ancien régime-t irányították. Új narratíva alakul ki az új valósággal együtt, amelyet cselekedeteik hoznak létre.

Természetesen a történelem soha nem ér véget, amíg legalább pár ember él a Földön. De a jelen pillanat valóban egy világ vége. Azon világ vége, amelyben öngyilkos ökológiai és társadalmi felelőtlenséggel kényszerültünk élni.

De mi az igazi oka az ilyen optimizmusnak? És elég-e ez ahhoz, hogy cselekvésre ösztönözzön minket? A jelenlegi helyzetet tekintve nem kellene inkább arra a következtetésre jutnunk, hogy minden jel az összeomlásra utal? Hol találhatjuk meg az energiát, hogy minden erőnkkel ellenezzük ezt?

Igaz, hogy az ökoszisztéma ellenállásának határait egymás után lépjük át. A klímaváltozás megkezdődött – és visszafordíthatatlan. Mégis, úgy tűnik, semmi sem képes megállítani a kapitalista termelékenység legvakabb formáját. A társadalmi és politikai erőszak a többség ellen egyre terjed. Hasonlóképpen, úgy tűnik, semmi sem képes megakadályozni a háborús uszítók és a génocidaires - népírtók - számításait.

Akkor most mi lesz? Az igazság az, hogy a valóság soha nem követ elkerülhetetlen utakat. A valós világ a valószínűségek világa. Bármennyire is csekély a pozitív kimenetel esélye, mit tehetünk mást, mint cselekedni annak érdekében, hogy megvalósuljon? Miért tennénk kevesebbet az emberi közösségért, mint magunkért?

Mindannyian tudjuk, hogy végül meghalunk. És mégis mindenki minden nap arra törekszik, hogy tovább éljen, javítsa saját és környezete életkörülményeit, néha akár az egész társadalomét is. Az élet tehát csak egy kérdést vet fel: Kinek segíthetünk egy másfajta jövő építésében?

Elkötelezettség

Mindebben van egy vezérelvünk: a személyes elkötelezettség. Ez azt jelenti, hogy nem másokra támaszkodunk a kívánt eredmény elérése érdekében. Csak annyit kell tennünk, hogy e vezérelv szerint cselekszünk, anélkül, hogy aggódnánk a jutalom miatt. Az önközpontú liberális úgy gondolja, hogy azzal, hogy a saját érdekeit tartja szem előtt, mindenki másnak is a legjobb, és arra buzdít mindenkit, hogy tegyen hasonlóan.

Egy ilyen szemléletnek nincs sok gyakorlati értelme. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a többi embert és az ő szerveződési formáikat. Számomra ez a liberális-egoista gondolkodásmód önmagában is aggodalomra ad okot. Hozzáteszi a többi káros elemhez, amelyekkel a piaci társadalomban kénytelenek vagyunk együtt élni.

A „mindenki magáért” elvén alapuló tömegkultúra gyengíti az emberi közösség összességének ellenálló képességét.

Az előttünk álló sürgető – sőt, meglehetősen előre látható – nehézségek fényében ez a társadalmi egoizmus akadályozni fogja a szolidaritást és a kollektivizmust, amelyekre szükségünk van a jelenlegi helyzet megoldásához. Az „mindenki magáért” elvén alapuló tömegkultúra gyengíti az emberi közösség összességének ellenálló képességét.

Tágabb értelemben a társadalmi egyenlőtlenségek, a vallási vagy faji gyűlölet által táplált különféle diszkriminációk és megosztottságok mind aláássák az emberek szolidaritásépítő képességét. Ezek tehát további veszélyeket jelentenek. Korunk új kollektivizmusa mindenekelőtt azt követeli meg, hogy ápoljuk kollektív gondolkodásunkat, megfontoltságunkat és cselekvésünket.

De észrevették? A hatalmasságok már nem kínálnak nekünk semmilyen narratívát az előttünk álló fényes jövőről. Elmúltak a növekedésen keresztül a boldogsághoz vezető lépések, és egy olyan világ, amelyben egyre több szabadságot garantálnak nekünk! Nincsenek nagy nyilatkozatok az egyenlőség vagy a boldog társadalom jövőjéről. Semmi más.

Franciaországban Emmanuel Macron egyszerűen egy erkölcstelen álmot kínál a fiataloknak: hogy milliárdosok legyenek, ha részt vesznek a kifosztásban. Azt mondják nekünk, hogy az egyéni karrierterven kívül nincs jövő. De mi úgy látjuk, hogy politikai elkötelezettségünk az együttélés iránti vágyunkból és szükségünkből fakad.

Ez nem önfeláldozás, sem karrierút, hanem valódi cselekvés, hogy fejlesszük magunkat és építsük a jövőnket. Ez egy olyan folyamat, amelyben a személyes etika, a politikai program és az aktivizmus összefonódik. A programot és a cselekvést jelenleg a La France Insoumise- Engedetlen Franciaország- keretében, nyilvános politikai beavatkozásunk részeként határozzuk meg. De mi a helyzet az etikával és a morállal?

Nincsenek költők, nincsenek lázadók, nincsenek jóságos emberek. Általánosságban elmondható, hogy semmi sem történik – bármennyire is valószínűtlennek tűnik ez elsőre – anélkül, hogy valaki ott lenne, hogy megvalósítsa. A felelősség erkölcsi kódexének elsődleges forrása a személyes elkötelezettség.

Ahhoz pedig, hogy cselekedjünk, szükségünk van egy okra. Honnan származik ez az ok? Nyilvánvalóan csakis önmagunktól, a cselekvésre irányuló saját elszántságunktól. De miért? Lélegeznünk kell, hogy létezhessünk. Ez a létezés iránti vágy csak az élet végével ér véget.

Korunk új kollektivizmusa mindenekelőtt azt követeli meg, hogy ápoljuk kollektív gondolkodásunkat, mérlegelésünket és cselekvésünket.

Ugyanakkor létezik egyfajta koherencia iránti igény, amely mindannyiunk felett áll. Ez azt követeli meg, hogy cselekedeteink összhangban legyenek azzal, akik vagyunk. Ha ezt nem tudjuk megtenni, biztosan bűntudatot és megbánást érzünk. Ha azonban megfelelünk ennek a próbának, elégedettséget és teljesülést érzünk.

Ezt a remélt összhangot „harmóniának” neveznénk, ha egy éppen az égben köröző madárban látnánk, egy síkságon kanyargó folyóban, egy illatát árasztó virágban, egy zenemű hangjában vagy egy szeretett személy ajkán játszadoző mosolyában.

Ez a belső harmónia elérhetetlen, ha a környezet lehetetlenné teszi. Ösztönösen tudjuk ezt. A többiek a társaink, velünk egyenlő emberi lények. Ha az ő szükségleteik ki tudnak elégülni, akkor a mieink is.

Az emberi közösség a szervetlen testünk, a testünkön túli test, a képzeletünk, amely akaratunkon túlra nyúlik. Nem csupán magába foglal minket egyéni tagjaként – mi magunk vagyunk ennek a közösségnek a kifejeződései. Ez a közösség éppoly konkrét, mint a város, amely összeköt bennünket, ahogy használjuk számtalan hálózatát és kapcsolatát.

Politikai jó és rossz

Amikor megtanulunk írni és olvasni, és kapcsolatba lépünk sok más emberrel, minden ember megízleli az egyéni szabadságot. Ma már jelentősen előrehaladt a humanista eszme, miszerint mindenki a saját maga teremtője. A ma követelt jogok jó bizonyítékai ennek.

Még akkor is, ha mi magunk nem akarjuk magunknak, ma már jobban elfogadjuk az egyes emberek szabadságát, hogy éljenek ezekkel a jogokkal. Jellemző erre a három alapvető önrendelkezési jog, amely legalábbis egyes társadalmakban egyre nagyobb elismertségre tesz szert. Ezek a terhesség önkéntes megszakításának joga, a saját nemi identitás szabad megválasztásának joga és a halálhoz való jog.

Még ha ezek a kérdések keserű vitákat is gerjesztenek, ezek a változások tanúskodnak az eszmék és a viselkedés történeti mozgásairól. Ami jó minden egyenlő jogokkal rendelkező egyén számára, az jó mindenki számára – még akkor is, ha te magad nem élsz azzal a joggal. Senkit sem kényszerítenek arra, hogy abortuszon menjen át, öngyilkos legyen, vagy más nemi identitást válasszon, pusztán azért, mert a törvény lehetővé teszi.

Ami jó minden egyenlő jogokkal rendelkező személy számára, az jó mindenki számára – még akkor is, ha önmagunk nem élünk ezzel a joggal.

Más erkölcsi vagy vallási normák, amelyeket valaki magáévá tett, visszatarthatják őt attól, hogy gyakorolja a megszerzett szabadságát. De minden esetben a jogegyenlőség az alapja a kívánatos rendnek. Itt a választás szabadsága bizonyul a legbiztosabb útnak az egyenlőség felé. A szabadság és az egyenlőség közötti kapcsolat erkölcsi és etikai erőt ad politikai törekvéseinknek.

Amikor a legjobbakat akarjuk mindenki számára, akkor azt akarjuk, ami biztosan a legjobb nekünk is. Az általános érdek szolgálatának törekvése így alapot ad a harmónia keresésének: egyrészt garantálja a jó szándékot, másrészt a hatékony politikai cselekvés sarokköve.

Ezt a törekvést erénynek nevezzük. Ennek semmi köze a morális rendőrséghez, hanem inkább politikai döntésről van szó. Az erény egy erkölcsi kódex, amely meghatározza, hogy mi a jó döntés mind magunk, mind mások számára. De lehet-e egy politikai programnak erkölcsi jelentése is? Akarnunk kell-e ezt?

Kétségtelenül igen. Minden társadalmi szervezet bizonyos dolgokat jónak, másokat rossznak minősít. Ezt törvényeivel teszi, de a jövőre vonatkozó terveivel is. Tervezni azt jelenti, hogy valamit akarunk. És mit akarnánk, ha nem a jót magát?

Programunk a meglévő világrenddel való szakítást követeli. Ezután megnevezi, mi a jó, felvázolva a szükséges ökológiai és társadalmi átmenetet. Ezt elég konkrétan teszi ahhoz, hogy reális legyen.

De egyértelművé teszi azt is, hogy az emberi történelem új irányába való elmozdításra irányuló szándéka nem zárja a jövőt előre megfogalmazott modellekbe. Ez a program azonban nem csak a saját jó szándékával dicsekszik. Rámutat egy politikai gonoszságra is. Ezt nem szabad elkerülnie.

A világ nem valami félreértés miatt sodródik az ökológiai katasztrófa felé.

Nem félreértés miatt rohan a világ az ökológiai katasztrófa felé. A pénzügyeknek nincsenek enyhítő körülményei, amikor elmulasztják társadalmi kötelezettségüket. Nem menthető fel a pénzügyi rendszer, ha csupán saját partikuláris érdekeit szolgálja, a tőke abszurd és végtelen halmozásának szolgálatában.

A termelés valóban hibás, ha nem az emberi szükségletek kielégítésére, hanem a pénz áramlásának felgyorsítására törekszik az áruciklusban. Gonosz, ha bűnös módon másokra és más helyekre hárítja társadalmi és környezeti költségeit. Gonosz, ha kapzsisága arra készteti, hogy tagadja fajunk és a bioszféra nem emberi tagjainak alapvető biológiai szükségleteit.

Az erény mint polgári erkölcs

Ha az erény a polgári erkölcs alapja, akkor nem szabad elkerülnünk az anyagi gyakorlat által felvetett kérdéseket. Az erény nem olyan állapot, amelyet elérhetünk, mintha hegyet másznánk, és ott maradnánk remeteként. Az erény inkább egy út, amelyet folyamatosan újra kell építeni.

Ez az az út, amelyen járunk, amikor megkérdőjelezzük tetteink következményeit: valóban mindenkinek jók-e? Az erény nem állhat meg a jó szándékok szintjén. Ha így tennénk, valami teljesen másmilyenné változna. Ámítássá válna, amivel cselekvésképtelenségünket burkoljuk el. Hogy valóság legyen, szükségszerűen cselekedet kell, hogy legyen, itt és most.

Erény nem létezhet erényesek nélkül. Az erényt nem lehet pusztán elrendelni, hanem a valóságban is meg kell tapasztalni. Az erény konkrét alkalmazását abban találjuk meg, ahogyan másokkal együtt élünk.

Az erény önmagában hordozza jutalmát, önmagában teljes. Másért cserébe várni aligha lenne erényes. Ez elterelné figyelmünket arról, hogy mindenki számára jót és igazságosat tegyünk. Az erény azonban nem önmegtagadás vagy az én tagadása. Legmélyebb lényegében a viszonosságra való törekvés.

Az erényesek mottója így szólna: „Ami mindenkinek jó, az szükségszerűen nekem is jó.” Tudom, hogy szabadságom ott ér véget, ahol másoké kezdődik – amennyiben látom, hogy mások szabadsága ott ér véget, ahol az enyém kezdődik. Az erény tudatosan választott és aktívan gyakorolt kölcsönösségi viszony.

Az erény egy tudatosan választott és aktívan gyakorolt kölcsönösségi viszony. Ezért egyenlőségen kell alapulnia.

Ezért az egyenlőségen kell alapulnia. Az erény lehetetlen ott, ahol egy ember uralkodik a másik felett. Nem számít, hogy ez az uralom előítéleteken vagy szokásokon és gyakorlaton alapul-e, mint a patriarchátusban, ahol a társadalmi fölény hite uralkodik – vagy ami még rosszabb, az emberek a büntetéstől való félelem miatt cselekszenek. Az egyenlőség a szolidaritás oxigénje.

A kölcsönösség azt jelenti, hogy elismerjük, mindannyian hasonló szükségletekkel rendelkezünk, amelyeket kielégíteni kell. Az erény az a képesség, hogy összeegyeztessük a saját életünkben alkalmazott elveket azokkal, amelyeket másoknál is szeretnénk látni, a közös javunkra. Egy olyan korban, amikor társadalmaink gyűlölettől feszülnek, az erény az a ragasztó, amely összetart minket.

Kreolizáció

Egy fejlemény kiemelkedik korunk legfontosabb előrelépéseként: egyetlen emberi nép felemelkedése, amelyet közös sorsa és az ökoszisztémától való közös függése egyesít. Ez önmagában is kiindulópontot jelent egy új narratíva megírásához az emberi történelemről.

Ezt kell a másfajta világrend iránti törekvésünk oxigénjévé tennünk. Az emberiség valóban összekapcsolódik, legalábbis az ökoszisztémától való egyenlő függőségében. Ez adja az objektív alapot a jogok egyetemességének: mindannyian ugyanazokkal a kielégíthetetlen szükségletekkel rendelkezünk, és ugyanolyan jogunk van azok kielégítésére.

Ha ez a megértés helyes, akkor a gyakorlatban is találunk rá spontán bizonyítékokat. Ezt egyszerűen azzal is megtehetjük, hogy megjegyezzük: csak egy emberi faj létezik, amelyben minden ember képes szaporodni bármely másik emberrel, bárki is legyen az. És ezt meg is teszik.

Egy fejlődési vonal kiemelkedik korunk legfontosabb előrelépéseként: egyetlen emberi nép kialakulása, amelyet közös sors és az ökoszisztémától való közös függés köt össze.

Megfigyelhetjük azt is, hogy minden kultúra és nyelv szabadságot és egyetemes egyenlőséget követel. Az emberiség, amelynek tagjai a kollektív városi hálózatoktól való függésükben egyesülnek, ma ezeket a valóságokat terjeszti messzire és széles körben.

De egy új érv merült fel ezzel a magától értetődő igazsággal szemben. A vallási különbségeken alapuló „civilizációk összecsapása” bizonyítékként szolgál arra, hogy az emberi fajon belül áthidalhatatlan szakadékok vannak. Az emberiség állítólag eredendően megosztott, mert a közösségek különböző kultúrákat alakítanak ki, hogy megerősítsék létezésüket.

Ez bizonyára ügyes módja annak, hogy megfordítsák az érvelést. Még ha a természet nem is hoz létre áthághatatlan határokat az emberiség különböző megnyilvánulásai között, talán a kultúra hozza létre azokat? Erre a következőképpen kell válaszolnunk: még ha az emberi életnek ezt a szempontját nézzük is, fajunk a legkonkrétabb formában bizonyította anyagi egységét.

Ezt láthatjuk az ember azon tendenciájában, hogy különböző elemekből közös kultúrát hoz létre, vagyis kulturális keveredést gyakorol. Ezt a folyamatot „kreolizációnak” nevezik. A szó a Nyugat-Indiákban és Dél-Amerikában kialakult új nyelv, a kreol nyelv kialakulásából származik.

Ott az egész Afrikából elrabolt rabszolgák sem egymás között, sem a rabszolgatartóikkal nem beszéltek ugyanazon a nyelven. A kommunikáció azonban minden társadalmi lény számára alapvető fontosságú. Ez egy eszköz, de egyben cél is: olyan társadalmi kötelék létrehozása, amely nélkül egyetlen ember sem tudna túlélni.

Így ezek a rabszolgák egy új, közös nyelvet fejlesztettek ki, hogy kommunikálni tudjanak. Ez az új kapcsolat lehetővé tette számukra, hogy visszatérjenek az emberi kapcsolatok világába. Pontosan abban a pillanatban, amikor rabszolgaságuk – tárgyként való kezelésük – megtagadta emberségüket, így állították vissza azt. Ez a kreolizáció alapvető jelentősége.

A sokaság embersége

A kreolizáció abban különbözik a „mestizo” - meszticek - társadalom fogalmától, hogy nem feltétlenül tartalmaz biológiai aspektust. Ez egy tisztán kulturális jelenség. A fogalmat Édouard Glissant költő-filozófus alkotta meg és definiálta írásaiban. De még azon a konkrét kontextuson túl is, amelyről írt, a Nyugat-Indiákban, számos más bizonyítékot és nyomot találhatunk ennek a folyamatnak a működésére.

Az emberek között soha nem lesz elég különbség ahhoz, hogy megakadályozza őket abban, hogy összeolvadva mindenféle új dolgot hozzanak létre, ami közös bennük.

Ez minden nyelvben megtalálható, amelyek más nyelvekből átvett szavakat integrálnak, de a zenében és a ritmusokban is megfigyelhető. Ugyanez mondható el a személyesebb ízlésről is. Akár a főzésről, akár a ruházatról van szó, a kreolizáció az emberi egyetemesség bizonyítéka, mert valósággá teszi azt.

Politikai szempontból ez a hiányzó láncszem az univerzalizmus iránti vágy és a különbözőséghez való jog érvényesítése között. Nem fél-fél, hanem valami új felé vezető átmenet. A mai kreolizáció többnyire a zene, a televíziós sorozatok és a különböző tárgyak használatában szerzett tudásunk révén valósul meg. Mindezek lehetővé teszik a viselkedésmódok és normák összeolvadását.

A kreolizáció gúnyt űz a rasszizmusból. Az emberek között soha nem lesz elég különbség ahhoz, hogy megakadályozza őket abban, hogy összeolvadva mindenféle új dolgot hozzanak létre, ami közös bennük. A kreolizáció túllép a szűk értelemben vett „integráció” igényén, amely egy előre megalkotott sablonba kényszerít. Inkább konkrétan megteremti az emberi közösséget minden országban.

A kreolizáció inkluzív. Kétségtelen, hogy minden esetben egy adott idő és hely domináns kultúrájából merít. De ez nem jelenti azt, hogy mindent egyetlen normára redukál. Inkább előhozza a váratlant és az eredetit. Befogad és átformál mindent, amivel kapcsolatba kerül.

Ez a tendencia annál erősebb, minél több kapcsolatot teremt a számbeli nyomás, és minél több az emberek közötti interakció. Ilyen kontextusban a kreolizáció egy közös alapkészlet előkészítésének tekinthető, amelyre építeni lehet, vagy egy jövőbeli kumulatív kultúra alapjának.

Politikai szempontból a kreolizáció perspektívát kínál a nagy számok korában zajló tömeges népességmozgások korszakára. A kreolizáció ezt egy olyan időszakban teszi, amikor a klímaváltozás miatt hatalmas mértékben növekszik a vándorló emberek száma. Ezt egy olyan időszakban teszi, amikor az online nooszféra- a globális tudat szférája- kapcsolatainak intenzívebbé válása példátlan lehetőséget kínál egy közös referenciakultúra kialakulására.

Ezt egy olyan időszakban teszi, amikor egy Bloom nevű mesterséges intelligencia rendszer bebizonyította, hogy képes 46 különböző nyelven „gondolkodni” és „intelligens” javaslatokat tenni. Végül pedig ezt egy olyan időszakban teszi, amikor az emberiségnek az űrbe való terjeszkedése aláhúzza az egyetlen emberi közösség létezését – és elkezdik azt egy határtalan univerzumba szállítani. A kreolizáció egy új magasságokba szárnyaló emberiség jövője.

Ez egy kivonat Jean-Luc Mélenchon Now, the People! Revolution in the Twenty-First Century (Most, emberek! Forradalom a huszonegyedik században) című könyvéből, amely a Verso Books kiadónál jelent meg.

Forrás: https://jacobin.com/2025/04/melenchon-virtue-universalism-humanity-creolization 2025.04.21.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó