Elsőre talán nehéz értelmezni Donald Trump nemrég bejelentett, minden eddiginél átfogóbb vámjait, pedig a logika valójában egyszerű: a gazdasági nacionalizmus hamis, illiberális populista válasz a globalizáció válságára. Az amerikai elnök azt a látszatot kelti, hogy törődik az emberekkel, de valójában áremelkedést és globális gazdasági válságot hoz.

A kereskedelmi háborúk illiberális politikája

Az elmúlt időszak az illiberális kenyértörések hete volt. Ugyanazon a napon, amikor Orbán Viktor bejelentette, hogy Magyarország kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból, Donald Trump gyakorlatilag hadat üzent a szabályalapú, liberális globális kereskedelmi rendnek. 2025. április 5-től kezdődően léptek életbe Trump egyetemes, 10 százalékos alapvámjai, amelyek a világ szinte minden kereskedelmi partnerét érintik, kiegészítve 1–40 százalékos pótlólagos vámokkal számos kiválasztott ország esetében.

Mindkét lépés tökéletesen illeszkedik az illiberalizmus geopolitikai stratégiájába. A nemzetközi jog és intézmények rendje, bármennyire tökéletlen is, a nemzetközi együttműködés minimális kereteit adja, amelyek megakadályozzák az erőpolitika és a gazdasági önkény teljes elszabadulását. Trump és Orbán éppen ezt a korlátozást akarják lebontani. Nemzetközi szabályok nélkül marad a kiszámíthatatlan és versengő nacionalizmusok tere.

Az elnök az amerikai ipar és a munkahelyek újjáélesztésével indokolta a vámháborút. Azt állítja, hogy a vámokra azért van szükség, hogy fellendítsék a hazai termelést, és ismét ipari nagyhatalommá tegyük az Egyesült Államokat. De Trump vámjai nem iparpolitikát jelentenek – éppen ellenkezőleg, nevetségessé teszik az iparpolitika fogalmát. Politikai színház ez, tartalom nélkül.

A gazdasági nacionalizmus az illiberalizmus szoftvere: szimbolikus osztálypolitika gazdasági retorikába csomagolva.

Trump nemcsak szimbolikus osztálypolitikai eszközként, hanem zsarolási potenciállal bíró fegyverként is használja a vámokat. A vámok tárgyalástechnikai eszközök geopolitikai és gazdasági célok kikényszerítése érdekében.

Egyrészt az amerikai techóriások szellemi tulajdonhoz fűződő extraprofitját próbálhatja ezzel megvédeni, hisz az EU például jelezte, hogy szigorúbban szabályozná ezeket a cégeket. Másrészt Trump kiemelten fontosnak tartja a hozzáférést a stratégiai nyersanyagokhoz, például ritkaföldfémekhez, ahogy azt Grönland vagy Ukrajna kapcsán is láthattuk. Ne lepődjünk meg, ha a jövőben nyersanyag-dealek keretében születnek majd kereskedelmi megállapodások.

Trump a „felszabadulás napjának” nevezte a vámok bevezetését, mintha az Egyesült Államok bilincseit törné le, pedig a liberális globalizáció szabályait nagyrészt maga az USA írta, saját gazdasági elitjének kedvezve. Kína és számos más feltörekvő ország azonban ennek ellenére megtanulta, hogyan lehet egy ilyen, amerikai érdekekre hangolt rendszerben is sikeresen versenyezni. A kulcs a tudatos, stratégiai iparpolitika volt – amire Trump vámháborúja semmiféle választ nem ad.

Az amerikai elnök gazdasági nacionalizmusa azt a látszatot kelti, hogy törődik az emberekkel, de valójában áremelkedést és globális gazdasági válságot hoz. Nem a dolgozókat akarja megmenteni, hanem ideiglenesen megtámogatja a hanyatló nemzeti nagyvállalatokat és azok elitjeit.

A vámokkal védett cégek jellemzően nem innoválnak vagy fejlesztenek, hanem egyszerűen áthárítják a megnövekedett költségeket a fogyasztókra, miközben átmenetileg fenntartják profitjukat és belföldi piacukat a valódi verseny helyett. Trump a liberalizmus elleni nacionalista indulatokon lovagol, de a globalizáció valódi problémáira nem kínál választ.

A liberális globalizáció válsága

Évek óta kutatom az ipari hanyatlást és a globalizáció politikai-gazdasági hatásait, és számomra világos: ezek a vámok nem fogják újjáéleszteni az amerikai ipart. Az igaz, és részben erre is épít Trump retorikája, hogy évtizedek óta a dolgozók és a bizonytalan helyzetű középosztály szenvedte meg leginkább azt a globalizációt, melynek szabályait a pénzügyi és vállalati elit írta saját magának.

Az amerikai munkások igazi ellenfelei azonban nem a kínai vagy vietnámi munkások, hanem az amerikai vállalati urak, akik az innováció helyett kizsákmányolással és kiszervezéssel termeltek profitot.

Az illiberális populisták könnyen hergelik az amerikai munkásokat a fejlődő országok kizsákmányolt dolgozói ellen, hiszen a kiszervezett munkahelyek és az olcsó ázsiai importtermékek a globális verseny leglátványosabb jelei. Ahelyett, hogy kikényszerítene egy jobb munkajogi rendszert, az illiberális válasz lefelé nivellál: az inflációval csökkenti a reálbéreket, mesterségesen megtámogatja a gazdasági eliteket, miközben elutasítja a globális adóztatásra és szociális normákra épülő együttműködés lehetőségét.

A mai globális gazdasági rend az 1980-as és 1990-es években alakult ki, válaszként a hetvenes évek válságára, hogy megmentse a tőke nyereségességét. A globalizáció ebben a korszakban az Egyesült Államokban az adóelkerülésről, a szakszervezetek szétveréséről, a pénzügyi spekulációról, az ingatlanlufikról és az eladósodásra épülő fogyasztásról szólt.

Ez hozta a profitot az elmúlt évtizedekben is, miközben az ipari kapacitások lassan leépültek. Trump vámjai pedig valódi iparpolitika nélkül nem fogják visszahozni a gyárakat, a munkásosztály szenvedését sem fogják megszüntetni.

Az elszalasztott progresszív lehetőség

A progresszív mozgalmak – az alterglob mozgalomtól kezdve a 1999-es seattle-i WTO-ellenes tüntetéseken át az Occupy mozgalmon keresztül a Green New Dealig – évtizedek óta egy másik globalizáció jövőképét képviselik. Régóta figyelmeztetünk arra, hogy

ha nem következik be társadalmi és ökológiai irányváltás, a globalizáció előbb-utóbb egy nacionalista, illiberális ellenforradalomban fog lángra kapni.

A politikai centrum azonban mindvégig a gazdasági liberalizmus foglya maradt, jobban tartva a progresszív mozgalmaktól és populista baloldaltól, mint az autoriter jobboldal valós fenyegetésétől.

Mi olyan globális rendet képzelünk el, amelyben a társadalmi és ökológiai stabilitás megelőzi a vállalati profitot. Ez nagyobb politikai mozgásteret jelentene a fejlődő országok számára saját fejlesztési pályájuk kialakításához. Javasoltunk megoldásokat a Nyugat középosztályának válságára is: a közszolgáltatások újjáépítése, zöld iparfejlesztés, a munkavállalói jogok megerősítése, a tőke és a társadalom közötti erőviszonyok újratervezése.

Egy ilyen rendszerben a vámoknak lehet helye, de csak átmenetileg, elsősorban a fejlődő országok esetében, és egy átfogó, hosszú távú iparpolitika részeként, amely az innovációt, a termelékenységet és a helyi értékteremtést ösztönzi. Ez volt a globális igazságosság napirendje. A liberális kereskedelmi rendszer helyét mára ennek ellentéte vette át, amely nélkülöz a stratégiát, az együttműködést és a társadalmi-ökológiai célokat, és pusztán a nacionalista gazdasági imperializmus öklére épül.

Az illiberális gazdaságpolitika zsákutcája

Trump vámjai nem gyerekcipőben járó iparokat védenek, nem ösztönöznek innovációra. Egy öregedő és tehetetlen vállalati struktúrát támogatnak, amely pénzügyi spekulációból, adóelkerülésből, ingatlanlufikból és a dolgozók elnyomásából él, nem pedig termelékenységből vagy tisztességes bérekből.

Ezek a cégek évtizedek óta nem fektetnek be érdemben technológiai megújulásba vagy munkavállalóik képzésébe, hanem a politikai kapcsolataik révén tartják életben magukat, miközben leépítik a munkahelyeket, és kiszorítják a versenyt. A büntetővámok nem oldják meg a rendszerszintű problémákat. Nem hozzák vissza a versenyképességet, és nem teremtenek fenntartható ipari munkahelyeket sem.

Trump rövidlátó gazdasági nacionalizmusa kísértetiesen emlékeztet más illiberális vezetők kudarcaira. Orbán Magyarországon és Erdoğan Törökországban látszólag fejlesztésvezérelt politikát hirdettek, de valójában oligarchikus rendszereket építettek. Nem törték át a közepes fejlettség csapdáját, csak a politikailag összefonódott elitcsoportokat erősítettek meg. Nem fejlődést, hanem erőforrás-kivonást hoztak, termelékenység és innováció nélkül. Trump most ugyanezeket a hibákat ismétli meg, csak hazafias köntösbe bújtatja ugyanazt az elitbarát politikát.

Ezek a rövidlátó intézkedések éles ellentétben állnak Dél-Korea, Japán vagy Kína hosszú távú iparfejlesztési stratégiájával. Ezek az országok az iparfejlesztést gondos tervezéssel, beruházásokkal és technológiai innovációval valósították meg. Trump vámjai nem fogják megállítani Kína gazdasági felemelkedését – sőt, inkább gyorsíthatják azt, hiszen Kína (és India, Vietnam vagy Európa) a belső ellátási láncok megerősítésével válaszol. Az igazi ipari megújulás évtizedes távlatú iparpolitikát és komoly beruházásokat igényel az oktatásba, kutatásba és termelékenységbe, nem pedig hirtelen jött vámháborúkat.

Biden ezzel szemben egy átgondoltabb iparpolitikát képviselt, amely a gyártási kapacitások visszahozatalát összekötötte mérsékelt környezetvédelmi célokkal. Trump, Musk és a többiek ellenben mindent megtesznek e politikai örökség lerombolásáért, hogy helyette helyette a szankciókra épülő gazdasági imperializmus illúzióját kínálják.

Ez a megközelítés csak ártani fog az amerikai dolgozóknak, tovább növeli a globális instabilitást, és semmilyen választ nem ad az alapvető gazdasági kihívásokra.

Merre van előre?

Nem a kilencvenes évek gazdasági liberalizmusához kell visszatérnünk, hanem egy új, globális gazdasági együttműködést kell felépítenünk, amely többoldalú kormányzáson, ökológiai fenntarthatóságon és emberközpontú fejlődésen alapul. Ez zöld iparpolitikát, közjavakba való beruházást és olyan átalakító stratégiákat jelent, amelyek a gazdag országokat a gondoskodásra, közösségre, ökológiai ellenállóképességre és valódi társadalmi biztonságra épülő, növekedésen túli gazdaságok felé irányítják.

Bár Trump intézkedései ideiglenesen megtámogatják a hanyatló vállalati struktúrákat, közben súlyos károkat okoznak a pénzügyi szektorban és a versenyképesebb gazdasági ágazatokban. A globális ellátási láncok szétzilálása, a kereslet visszaesése és a megtorló vámok már most is megrázták a piacokat: a Wall Street két nap alatt több mint 6 billió dollárnyi értéket veszített, és a recessziós félelmek újra felerősödtek.

Az ilyen jellegű sokkok könnyen kiválthatják a vállalati és pénzügyi elitek belső ellenállását – és akár új szövetségi mintákat is elindíthatnak. Ahogy az infláció emelkedik, a dolgozók elégedetlensége is nőni fog – ez pedig felfedheti Trump ígéreteinek ürességét, aláásva az illiberális társadalmi koalíciót.

Nem fog teljesülni az egyre rogyadozó liberális status quo képviselőinek üres reménye, hogy a trumpizmus elmúlik, és a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. Az inga visszalenghet liberális irányba, de érdemi transzformáció nélkül az illiberális politika alapjai is fennmaradnak. A kérdés most az, készen állnak-e a progresszív erők arra, hogy betöltsék a kialakuló politikai űrt, és valódi alternatívát kínáljanak.

A feladat nem csupán Trump pusztító politikájának kritikája, hanem egy bátor, koherens jövőkép felmutatása az ipari megújulás, az ökológiai fenntarthatóság és a globális igazságosság mentén.

A következő hónapok megmutatják, hogy van-e politikai szereplő, aki készen áll arra, hogy ennek az átalakulásnak az élére álljon.

Ez az írás eredetileg a Mércén jelent meg 2025. április 7-én. Jelen változat ennek újraközlése.

Címfotó: Új Egyelnőség/Copilot