„Tudjátok, mi vagyok? Nacionalista vagyok, értitek? Nacionalista. Semmi baj nincs ezzel a szóval.”

Donald Trump nacionalista felhívásai az elnök kevés következetes vonásai közé tartoznak. Trump vámháborúi felerősítették a nacionalista retorikát a világ minden táján. A jobboldali vezetők azt ígérik, hogy megvédik a munkásokat a neoliberális globalizációtól, amely tönkretette az életüket.

Hadjáratot ígérnek a „woke” elit ellen, amely – állítják – megveti a nemzeti büszkeséget. De még Keir Starmer és a politikai közép is a „nemzeti érdekekre” hivatkozott a legújabb jóléti csökkentések igazolásakor. A szakszervezeti vezetők ugyanezt a retorikát használják, amikor a „saját” ország munkahelyeinek védelméről beszélnek.

Mindez azt sugallja, hogy a nacionalizmus elkerülhetetlen része a társadalomnak.

Egyes kommentátorok szerint a nacionalizmus állhatatossága komoly kihívást jelent a marxizmus számára. Karl Marx és Friedrich Engels azt hangsúlyozták, hogy a munkások nemzetközi szolidaritása a történelmi változás motorja. Remélték, hogy a nacionalizmus elhal, ahogy a kapitalizmus elterjed a világban.

De a 20. században a termelés, kereskedelem és pénzügyek globalizációja a nacionalizmus felerősödésével, háborúkkal és népírtásokkal párosult.

A nacionalizmus nem csupán egy trükk, amellyel uralkodóink megosztják és legyengítik a népet – a kapitalizmus saját szerkezetében gyökerezik. A kapitalizmus globális rendszer, de egyben szüksége van a nemzetállamra. A fejlődő kapitalista osztálynak politikai egységre volt szüksége, amelyben az emberek, áruk és pénz szabadon áramolhatnak.

E gazdasági folyamatok a külföldi hadjáratoktól függtek. A brit állam milliókat költött a Királyi Haditengerészet fejlesztésére, amely piacokat és befektetési lehetőségeket nyitott meg a brit kapitalistáknak.

A brit nemzeti identitás a Franciaországgal vívott háborúk hosszú korszakában (1689–1815) alakult ki. Az államigazgatás, az oktatási rendszer és a tömegmédia segített kialakítani az egységes nemzeti nyelvet és kultúrát.

A brit uralkodó osztály a nacionalizmust használta fel, hogy legitimálja uralmát. Az iskolások lobogóhoz tisztelegtek és himnuszt énekeltek.

A nacionalizmus miatt a dolgozó emberek hajlamossá váltak arra, hogy a háborút a civilizáció barbárság elleni nemes harcaként lássák.

Az e folyamat során kialakult nemzetekben semmi „természetes” nem volt. A nemzeti identitás kialakítása erőszakos beolvasztást és asszimilációt jelentett.

Az első kapitalista hatalmak Nyugat-Európában és Észak-Amerikában koncentrálódtak, és uralmuk alatt tartották a világ többi részét. A 19. és a 20. század elején Afrikát, Ázsiát és Latin-Amerikát erőszakkal integrálták az európai gyarmati birodalmakba.

Az 1945 utáni dekolonizáció hulláma sem vetett véget a nyugati kapitalizmus gazdasági és katonai dominanciájának. Az imperialista rivalizálás tovább erősítette a nacionalista lojalitást.

Az imperializmus egy másfajta nacionalizmust is létrehozott – a gyarmatosított népek forradalmi nacionalizmusát Írországban, Indiában vagy Algériában.

A 19. századi munkásmozgalom jelentős áramlatai szolidaritást vállaltak az ír republikánusokkal, akik a brit uralom ellen harcoltak. Az 1960-as években hatalmas tüntetések zúdultak az USA-ban Vietnám amerikai imperializmus elleni küzdelmével szembeni együttérzésből. Milliók vonultak utcára Palesztina mellett.

A forradalmi nacionalizmus világokban különbözik Trump nacionalizmusától. De még ez is elhomályosítja az osztálykülönbségeket a nemzetállamon belül.

Amikor a munkások nincsenek magabiztosak saját erejükben, hajlamosak elhinni, hogy a „saját” nemzet támogatása védelmet nyújt életmódjukra és biztonságukra.

Ám mindennap tapasztalják a kizsákmányolás nyomorúságát. A menedzserek és főnökök több munkára kényszerítik őket kevesebb pénzért. Haragjuk a saját uralkodó osztály gazdagsága iránt pedig lehetőséget teremt arra, hogy megkérdőjelezzék a nemzeti egység eszméjét, és szolidaritást vállaljanak a saját főnökeik ellen küzdő munkásokkal.

forrás: Socialist Worker