Az EU akár 850 milliárd eurót mozgósít az ún. védelem és fegyverkezés céljára – miközben kihagyja az igazi biztonság megteremtését, ami az egészségügybe való befektetéssel érhető el.

Tizenegy európai uniós egészségügyi minisztérium felszólított, hogy a Kritikus Gyógyszerek Törvényét (CMA) vonják be Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke által javasolt ReArm Europe kezdeményezésbe. Ez a lépés rávilágít a gyógyszerek politikai súlyára – és lehetőséget teremt egy radikálisan eltérő gyógyszerpolitika kialakítására, ahelyett, hogy csupán kereskedelmi vagy katonai kérdésként kezelnék.

Amikor a CMA-t 2023 májusában először bemutatták, a cél nyilvánvaló volt: megerősíteni a gyenge ellátási láncokat és csökkenteni Európa függőségét az ázsiai gyógyszeripari termeléstől. Most azonban az egészségügyi miniszterek így fogalmaznak: „A geopolitikai feszültségek növekedésével a globalizáció fenyegető mellékhatásokkal járhat – különösen, ha létfontosságú árukról van szó.”

Ennek fényében azt sürgetik, hogy az kezdeményezés része legyen az ún. védelmi költségvetésnek még a CMA európai parlamenti és tanácsi elfogadása előtt. A CMA jelenlegi kerete 83,02 millió euró 2026-ra és 2027-re, ami nyilvánvalóan kevés: ez az összeg például egyetlen antibiotikum lefedésére is alig elegendő, miközben a kezdeményezés hivatalosan 280 gyógyszer biztosítását célozza. Ez éles ellentétben áll a ReArm Europe keretében folytatott, jól finanszírozott fegyverkezési versennyel.

Az egészségügyi miniszterek megközelítése elkerüli a lényeget

A miniszterek javaslata részben a közbeszerzésekre összpontosít – azaz arra, hogy az állam közvetlenül vásároljon gyógyszereket, miközben a termelést visszahozza vagy közelebb helyezi, és a költségeket támogatja.

Ennek érdekében Dr. Thomas Steffen, a német szövetségi egészségügyi minisztérium államtitkára, a gyógyszeripari állami támogatások szabályozásának enyhítését sürgeti: „Olyan szabályokra van szükségünk, amelyek lehetővé teszik, hogy pénzügyi ösztönzőket adjunk egy olyan iparnak, amire égetően szükségünk van.” Ezzel azonban Steffen egy ismert ellentmondást táplál: hajlandó közpénzt fordítani a gyógyszertermelésre, de nem kérdőjelezi meg a nemzetközi vállalatok hatalmát az EU piacán.Gondolatai nem érik el a probléma gyökerét – a Big Pharma profitlogikáját –, így továbbra sem derülne ki a valós fejlesztési és termelési költségek mértéke. Steffen forgatókönyve szerint a közösség továbbra is a részvényesek profitját finanszírozná, túlárazott gyógyszerekért fizetve, csak hogy hozzáférhessen olyan gyógyszerekhez, mint az antibiotikumok.

Ez a megközelítés olyan, mintha fél lépést tennénk a lépcsőn: a drága erőfeszítéssel felemelt láb a levegőbe csap, majd pont oda érkezik vissza, ahonnan indult. Ez a neoliberális részvényesek álma – miközben mi, betegek és állampolgárok, a földre zuhanunk, miközben az alapellátásért küzdünk.

A piaci logika törékennyé tette a gyógyszertermelést

Valójában a piac és a profitközpontúság tette törékennyé Európa gyógyszertermelését. Például a kritikus generikus gyógyszerek 46%-ának csak egyetlen beszállítója van, 83%-nak pedig egyetlen domináns szállítója. Ez azt jelenti, hogy egyetlen zavaró tényező – például egy hurrikán – megakadályozhatja az olyan alapvető anyagok, mint a fiziológiás sóoldat ellátását. Manapság az extrém időjárási események már nem ritkák, így ezeket nem kivételként, hanem adottságként kell kezelni a klímakatasztrófa idején.

Pont ezt a törékeny ellátási láncot és a jövőbeli (kereskedelmi) háborúktól való félelmet emelik ki az EU-s egészségügyi miniszterek. De megközelítésük aggodalomra ad okot. A CMA semmilyen kötelezettséget nem ró a vállalatokra, hogy hosszú távon Európában maradjanak: valószínűleg egyre több kedvezményt fognak követelni cserébe, miközben az államok a lehetőségeik határáig fizetnek. Tehát valóban a nagyvállalati profitot kell támogatnunk közpénzből, amikor ehelyett egy állami/közösségi gyógyszeripari rendszert is építhetnénk?

A Public Pharma (közösségi gyógyszeripar) hosszú távú előnyöket hozna

Ha a közösségi gyógyszeripar mellett döntenénk, az messze túlmutatna Európán. Íme, hogyan:

– Környezetvédelmi szabályozás és stabil ellátási láncok biztosíthatók, ha a termelés közösségi irányítás alá kerül.
– A betegek és adófizetők anyagilag is jól járnának.
– A Public Pharma csökkentené az antibiotikum-rezisztenciát, és a gyógyszerek fejlesztése és terjesztése a szükségletek szerint, nem a piaci ár alapján történne.

Nyílt tudás és olcsóbb gyógyszerek

Ha továbbmegyünk, a nyilvános kutatás-finanszírozás (beleértve a klinikai vizsgálatokat) nyílt tudáshoz és olcsóbb gyógyszerekhez vezetne. A Drugs for Neglected Diseases Initiative (DNDi) példája mutatja, hogy a magántermelés túlárazott: a nonprofit partnerségek „4-32 millió euróból fejleszthetnek és regisztrálhatnak új kezeléseket meglévő gyógyszerek alapján, és 60-190 millió euróból új vegyületeket, veszteségekkel együtt” – szemben a magánipar gyakran emlegetett 1 milliárd dolláros költségével.

A Public Pharma nyílt forráskódú (open-source) alapú lenne, nem pedig szabadalmakra épülne. Ez alacsonyabb fejlesztési költségeket, monopóliummentes árazást és megosztott hasznot jelentene. Az európai egészségügyi rendszerek milliárdokat takarítanának meg, és a globális termelési kapacitás közös, szabadalmaztatatlan formulák köré épülhetne.

A neoliberális logika aláásta a helyi ellátást és a globális egészségügyet

A Public Pharma egy valódi védelmi stratégia lenne, amely elősegítené az igazságos hozzáférést és a jó nemzetközi kapcsolatokat. Egy olyan gyógyszer, amely bárhol előállítható – és amelyre nincs szabadalom – nem használható fel kereskedelmi háborúban. Emellett az élet egy alapvető területe, az emberek egészsége, védetté válna a „veszteségtől való félelemtől”, ami a háború ismert ösztönzője. Más szóval: a Public Pharma finanszírozása egy olyan világképbe fektet pénzt, ahol az egészséget nem potenciális fegyverként kezelik.

forrás: Peoples Dispatch