Trump műsora lehet ugyan meglepő, de számos eleme nem új és nem atipikus, hanem folytonosságot mutat a konzervatív politika hagyományaival. Történelmi előzményei tükrében érdemes megvizsgálni, mi az egyedi és mi az általános a Trump-jelenségben.

A hedonista üzletember, Donald J. Trump elnökké választása az Amerikai Egyesült Államokban drámai fejlemény volt 2016-ban. Újbóli megválasztása 2024-ben egyenesen sokkolta az európai közvélemény nagy részét.

A kommentárok túlnyomó része – főleg Európában – mindezt egyfajta történelmi kisiklásként mutatja be. Ha Trump atipikus jelenség a politikában, akkor a személyiségelemzése adja meg a kulcsot a mai Egyesült Államok megértéséhez. Ha azonban a figura maga is jelzője a társadalom és a gazdaság szférájában zajló folyamatoknak, akkor a helyzet fordított:

a történelmi előzmények tükrében kell megvizsgálni, mi az egyedi és mi az általános a Trump-jelenségben.

Elnöki előképek

Ha a stílustól eltekintünk, akkor Trump viszonylag kevés újdonsággal szolgál az amerikai történelmet ismerők számára. Alakjának és programjának fő összetevői korábbi amerikai elnökök programjában vagy magatartásában is megjelentek.

Három elődöt kell kiemelni, mindhárom a Republikánus Párthoz kötődik. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert Trump egy időben demokrataként azonosította magát. Csak 2012 óta kötődik folyamatosan és egyértelműen a republikánusokhoz.

Legelőször is: Trump kötődik Ronald Reagan (1981–1989) örökségéhez. Az egykori színész-elnök nevéhez fűződik az adócsökkentő intézkedéseket alátámasztó „trickle-down economics”. Ő volt az is, aki egyszer már el tudta érni, hogy maga mögé állítson korábban a demokratákra szavazó munkásrétegeket (a „Reagan-demokratákat”).

Reagan volt az első amerikai elnök, aki elvált, majd újraházasodott. Az amerikai politikában ez is olyan mozzanat, amit számon tartanak és jelentőséggel bír. Reagan valódi filmszínész volt, míg Trump alkalmi médiaszereplő; kommunikációs képességeik nem említhetők egy lapon.

Trump merít Richard Nixon (1969–1974) örökségéből is. Nixon ő is „realista” volt a külpolitikában, ami ebben a kontextusban azt jelenti, hogy amorális. A piszkos trükkök sem álltak távol tőle. Tudvalevőleg Nixont emlegették Tricky Dick néven (már jóval az elnöksége előtt).

Nixon realizmusa leginkább abban mutatkozott meg, hogy a pragmatizmus jegyében jelentős fordulatokat tudott keresztülvinni a külpolitikában. Korábban elképzelhetetlen lett volna az, ahogyan Nixon Kínával lepaktált; és korábban elképzelhetetlen lett volna az is, ahogyan Trump republikánusként megtalálta a hangot Putyinnal. Egyes elemzők szerint Trump a Nixon által is alkalmazott „tébolystratégia” („madman strategy”) követője.

Trump nem kis mértékben emlékeztet továbbá Warren Hardingra (1921–1923) is. Ő azzal nyerte meg a választásokat, hogy a „visszatérést” ígért „a normalitáshoz”, valójában azonban csak botrányokat és korrupciót hozott. Harding volt az az elnök is, aki az „America first” jelszót használta, amivel arra utalt, hogy felszámolja elődje (Woodrow Wilson) internacionalista politikáját.

Sokan ellenezték, hogy az Egyesült Államok beavatkozzon az európai háborúba, és hogy Wilson aktív szerepet vállaljon a béketárgyalásokon is. Harding alatt az Egyesült Államok nem vett részt érdemben multilaterális együttműködésben.

További áthallások és aktualitások

Egy Reagan stílus nélkül, egy Nixon belátás nélkül, és egy Harding a normalitás nélkül – ebből akár össze is állítható lenne, hogy milyen elnök volt és lehet megint Donald Trump. De e sor folytatható olyan személyiségek beazonosításával, akik korában már megjelenítették a Trump-program egyes részleteit.

Mindjárt ilyen James Monroe elnök (1817–1825). Tőle származik a híres Monroe-doktrína (1823). Ezt szokták úgy hivatkozni, hogy „Amerika az amerikaiaké”. Ennek aktualitását nem kell bizonygatni azok után, amit Trump Kanada, Panama és Grönland ügyében előadott – már hetekkel azelőtt, hogy 2025. január 20-án hivatalba lépett volna.

Ha az elmúlt negyven évből keresünk közvetlen előzményeket, akkor három fontos név kívánkozik előre: Ross Perot, Newt Gingrich és Sarah Palin.

Ross Perot volt az az anti-NAFTA vállalkozó, aki 1992-ben harmadik jelöltként 19,7 millió szavazatot kapott és ezzel 18,91 százalékot ért el az elnökválasztáson. Newt Gingrich személyesítette meg 1994-től kezdve „a fehér férfi lázadását” és rakta le az anti-woke politika alapjait. Sarah Palin 2008-ban fiatal alelnökjelöltként testesítette meg azt a provincionális, evangelizáló, populista politikát, ami napjainkban a Trump-projekt fontos alkotóeleme.

Ami a fehér felsőbbrendűség kérdését illeti, fontos előzményként kell említeni az 1964-es elnökjelölt Barry Goldwatert. Ő az ellen a Lyndon Johnson ellen indult, akinek a politikai főműve az 1964-es Polgárjogi Törvény volt. Goldwater aztán szimbóluma lett a néha hangos, de onnantól kezdve inkább fű alatt terjesztett rasszizmusnak, amelynek politikai hívószója a „csendes többségre” való hivatkozás volt, különösképpen az Egyesült Államok déli tagállamaiban.

Európából nézve azt is mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok azt a mintát követi, amely Nagy-Britanniában már megvalósult: a fő jobbközép párt teljesen populistává és egyre szélsőségesebbé válik, miközben a fő balközép párt teljesen technokratikussá válik és elveszíti a kapcsolatot az alacsonyabb jövedelmű rétegekkel. Ami pedig a politikusi profilt illeti, Trumphoz hasonlót is látott Európa, nem is túl régen –

mégpedig Silvio Berlusconi személyében.

Gazdasági ideológia és program

Trump ugyan szemben áll a Republikánus Párt neokonzervatív vonulatával, képviselőit igyekszik kiszorítani, ugyanakkor a republikánus hagyomány olyan centrális elemeire is támaszkodik, mint a gazdasági nacionalizmus és a dereguláció.

A gazdasági nacionalizmus fő eszköze a vámpolitika. Ez fontos volt Trump számára az első ciklusban is, és még fontosabb lehet a következő négy évben. Ennek előképe az oxfordi Edward Knudsen szerint a 19. század végén elnöklő William McKinley.

Ami a deregulációt illeti: Trump novemberi győzelme szinte azonnal szellemi gátszakadást okozott, szabad folyást engedve a neo- és ultra-reaganista szabadpiaci agitáció számára. Ez lényegét tekintve az állam mindennemű gazdasági szerepvállalását tagadja – legalábbis az ideológia szintjén.

Jelzésértékű, hogy a választásokat követő héten (2024. november 14-én) Trump Mar-a-Lago-I birtokán fogadta Javier Milei argentin elnököt, akinek egyéves regnálása az állami kiadások és közhivatalok lefaragásával telt. Milei „anarcho-kapitalistaként” jeleníti meg magát, és Trump számára MAGA-személyiségnek számít. Annak ellenére, hogy Milei „láncfűrészes” reformpolitikája gazdasági recessziót és a szegénység ugrásszerű növekedését okozta, alakja a Trump-tábor számára – de egyébként az európai ultrakonzervatív mezőben is – az új trend szimbólumává vált.

Mint ahogyan a hetvenes években Chile volt a chicagói neoliberális teoretikusok és neokonzervatív követőik laboratóriuma, úgy most Argentína számít az új kapitalista forradalom kísérleti terepének.

Trump még novemberben elkezdte megnevezni leendő kormányának tagjait. A legnagyobb újítás annak az új hivatalnak a felállítása, amely a kormányzati hatékonyság javítását célozza (Department of Government Efficiency, rövidítve DOGE). Ezt az üzleti és médiamogul Elon Musk és a korábbi elnökaspiráns, Vivek Ramaswamy vezeti. Ez a két személy kell, hogy tanácsokat adjon Trump-nak a költségcsökkentés és a dereguláció terén, amitől az amerikai állam méretének zsugorítását várják.

Elon Musk minden olyan munkahelyet megszüntetne, amelyik a klímapolitikával kapcsolatos. Vivek Ramaswami a kampányban azt hirdette, hogy a hadügytől eltekintve az állami alkalmazottak 75%-át el kell bocsátani. Mindketten kezdeményezték a téli-nyári időszámítás eltörlését. A DOGE nem működik majd tényleges minisztériumként, nem tudhatjuk, hogy mekkora gyakorlati hatással bír majd. De hogy ideológiai értelemben zászlóshajó lesz, az egészen biztos.

Akik tehát csak Trump torz személyiségére és botrányos magatartására összpontosítanak (az üzleti életben, a politikában, magánéletében), azok nem veszik észre a lényeget – az amerikai pártpolitika átalakulását.

Olyan új választási konfigurációk alakulnak ki, amelyek magukon viselik az elmúlt évtizedekben lezajlott gazdasági és társadalmi változások nyomait. Trump egy eklektikus műsort ad elő, amely lehet ugyan meglepő, számos eleme azonban nem új és nem is atipikus. Éppen ellenkezőleg: folytonosságot mutat a konzervatív politika hagyományaival, és közeli rokonságot a neoliberális lázadás más, nyugat-európai és latin-amerikai megnyilvánulásaival.

Ez az írás korábban a Mércén jelent meg 2025. január 20-án. Jelen változat ennek minimális szerkesztést követő újraközlése.

Címfotó:  Army Sgt. 1st Class Jim Greenhill, National Guard Bureau