Illusztráció: Natalia Braumüller

A Pelicot-per kíméletlen fényt vet egy olyan patriarchális tömegjelenségre, amely mély nyomokat hagyott a kultúrtörténetben: a titokban elkábított áldozatok bántalmazására.

Egy nappal a Gisèle Pelicot csoportos megerőszakolásával kapcsolatos bírósági ítélet előtt Németországban megjelent a Strg_F nyomozása. Ez világossá teszi, hogy a nyugdíjas Pelicot százszoros elaltatása és azt követő megerőszakolása a dél-franciaországi Mazan településen nem elszigetelt eset.

A StrgF kutatása több csevegőcsoportot is feltárt a Telegramban, köztük egy olyan csoportot, amelynek több mint 70.000 tagja van a legkülönbözőbb országokból. Úgy tűnik, hogy főként férfi felhasználókból áll, akik arról beszélgetnek, hogyan tudják partnerüket - vagy más nőket - a teljes öntudatlanságig elkábítani, hogy észrevétlenül szexuális erőszakot kövessenek el rajtuk. Néhányan aztán élőben dokumentálják a bűncselekményeiket a csevegőcsoportban. Egy „hajszérumnak” álcázott termék könnyen megrendelhető az interneten, amelyről kiderül, hogy érzéstelenítő.

Franciaországban a Párizsi Pszichoaktív Anyagok Központja (AP-HP) megerősíti, hogy a Pelicot-ügy médiabeszámolója óta egyre több nő jelentkezik, akik most már jobban meg tudják magyarázni emlékezetkieséseiket vagy más incidenseket. Azt gyanítják, hogy valami hasonlót tapasztaltak, mint Gisèle Pelicot. Münchenben jelenleg is folyik eljárás egy orvos ellen, akit 19 esetben vádolnak altatásban lévő női páciensek elleni szexuális erőszakkal.

Pygmalion és a szexrobotok

Az öntudatlan, akarat nélküli nő, mint kívánatos tárgy évezredek óta a nyugati kultúra egyik toposza. A görög Pygmalion mítoszban az azonos nevű szobrász elefántcsont szobrot készít magának, amelyet Galathée-nek nevez el. Míg más nők szexuálisan túlságosan megengedőek számára, Pygmalion beleszeret a merev és néma szoborba, amely képtelen kifejezni saját igényeit vagy érzelmeit. Pygmalion később megkéri Aphroditét, a szerelem istennőjét, hogy leheljen életet alkotásába. A bűnös ciprusi nők viszont kővé dermednek, mintha büntetést kellene kapniuk túláradó életkedvükért.

„A jövő Éve” című regényt, Villiers de l'Isle-Adam francia író 1886-os regényét a science fiction műfaj egyik társalapítójaként tartják számon. Ebben Lord Ewald beleszeret a gyönyörű színésznőbe, Alice-be, aki azonban nem elég finom és erkölcsös a számára. A mérnök Thomas Edison ezután újjáalkotja számára Alice testét: a két férfi most már teljesen a saját ízlésének megfelelő karaktert adhat ennek a robotnak.

Megemlíthetnénk még az AI-val felszerelt szexbabákat és szexrobotokat is, amelyek többnyire női testeket képviselnek, és amelyekkel egyes férfiak „kapcsolatban” élnek együtt.

Az alárendelt és jellemtelen babanő elképzelése itt azzal a fantáziával párosul, hogy az interakciót folytató férfi egyúttal ennek a lénynek a megteremtője is - még a „RealDolls” esetében is a vásárlók határozzák meg, hogy milyen legyen a baba. Ez lehetővé teszi számára, hogy elhiggye, nemcsak hatalmas, hanem szép és isteni is. Teremtőként nemcsak a női test, hanem annak megalkotása felett is teljes mértékben ő rendelkezik: Az felett, hogy egyáltalán milyen lehet. A „baba” szó egyébként szexuálisan konnotált becéző kifejezés a nőkre, és nem csak a német nyelvben.

A férfi tekintet vetítési felületei

Az alvó vagy öntudatlan nő motívuma rokon a baba vagy szobor motívumával, és hasonlóan jelen van a művészetben és a kultúrában. Ebben az állapotban a nőnek szintén nincs saját akarata, nincs személyisége, hanem teljes egészében a férfi tekintet kivetítési felülete - egyfajta pótlékként arra, hogy a férfi ébrenlétében nem tud uralkodni rajta. Giacomo Puccini Pillangókisasszony című operája Pierre Loti francia tengerésztiszt emlékiratai („Madame Chrysantème”) alapján készült, aki Nagaszakiban ideiglenesen feleségül vesz egy fiatal japán nőt. Hamarosan csalódik, mert a nő valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig olyan szomorúnak tűnik. Kedvenc dolga, írja, hogy látja őt aludni.

A Pelicot-ügy médiafelvétele óta egyre több nő jelentkezik a párizsi Pszichoaktív Anyagok Központjánál, akik most már jobban meg tudják magyarázni emlékezetkieséseiket.

Sokkal ismertebb a 15 éves „Csipkerózsika”, akit százéves álmából ébresztve csókolnak meg anélkül, hogy valaha is megkérdezték volna tőle, hogy mi is volt valójában az élete, és hogy egyáltalán akar-e herceget. Vagy Hófehérke (Schneewitchen), aki már egy üvegkoporsóban fekszik, amikor egy másik herceg „beleszeret”, és megkéri a törpéket, hogy tartsák meg az állítólagos holttestet - bármilyen okból. Általában a halott nőket abszurd mértékben esztétizálják a művészetben, mint például Millais „Ophelia” című festménye. Hófehérke és Csipkerózsika (Dornröschen) közös vonása az is, hogy mindkettőjük neve a kicsinyítő „-chen” toldalékkal kezdődik, ami a neutrum névmást eredményezi: „ez"-nek hívják őket, amivel a reifikáció(tárgyiasítás) nyelvileg is megvalósul - hasonlóan a »Mädchen(lány) « -hoz.

Még az egyébként sokszor emancipációs rendező, Pedro Almodóvar is viszonylag empatikusan meséli el 2000-ben a „Habla con ella” című filmben egy ápoló történetét, aki beleszeret egy betegébe. A nő kómában van, és a férfi ebben az állapotban megerőszakolja. A Rammstein énekese, Till Lindemann viszont, aki nem írhat arról, amit valószínűleg tett, olyan verseket írt, mint „Rohypnolins Glas” címmel és olyan versekkel, mint: „Szeretek veled aludni, amikor alszol, / Amikor egyáltalán nem mozdulsz”.

Gisèle Pelicot nyilvános előadásai

Gisèle Pelicot megerőszakolásánál és a feltehetően számos, felfedezett és felfedezetlen más, kábítás alatti megerőszakolásnál egy további szempont is szerepet játszik. A tettesek nemcsak hogy engedelmessé teszik áldozataikat a titokban adott kábítószerekkel; nemcsak hogy olyan lényekké változtatják őket, amelyek már nem tudnak érzelmeket vagy akaratot kifejezni; hanem úgy tűnik, hogy a szándék és az »izgalom« éppen abban rejlik, hogy az érintettek akarata ellenére cselekedjenek. Dominique Pelicot a felesége, Gisèle megerőszakolásának több ezer felvételét egy »À soninsu« (»Tudta nélkül«) nevű digitális mappában tárolta. Míg az eszméletlen Csipkerózsikáknál és Hófehérkéknél az akarat ki van kapcsolva, itt a fokozás abban rejlik, hogy feltételeznek egy akaratot, amelyet az eszméletlenségben figyelmen kívül lehet hagyni.

Természetesen létezik szexualizált erőszak férfiak által férfiak ellen vagy nők által férfiak ellen, gyermekek ellen stb. és éppen a megfelelő kulturális sztereotípia hiánya teszi az ilyen erőszakot még inkább tabuvá. Ha azonban a jelenlegi eseteket az öntudatlan nő kulturális toposzának fényében vizsgáljuk, világossá válik az ilyen bűncselekmények alapjául szolgáló alapvető heteronormatív séma.

A nő „a kölcsönösség nélküli abszolút másik, aki tagadja azt a tapasztalatot, hogy szubjektum, embertárs” - írta Simone de Beauvoir 1949-ben „A másik nem” című művében. Azóta jelentős feminista „hullámok” és eredmények (és visszahatások) születtek. Nehéz eldönteni, hogy a mérgek titkos beadása mindig is ilyen elterjedt volt-e, mint most, vagy ezek a cselekmények tömegességükben korunk sajátosságai, ahol az ősi esztétika csak most valósul meg: mintha a férfiak nem bírnák elviselni a nők emancipációját, a nőt a titokban előidézett altatással ismét abszolút tárgyakká teszik.

James Baldwin is sokat írt és beszélt arról a mintáról, hogy egy »abszolút Másikat« hozzanak létre. A fehér embereknek ki kell deríteniük, »miért volt egyáltalán szükséges számukra, hogy létezzen egy N* (Neger). Mert én nem vagyok N*. Én ember vagyok« – hallható Baldwin szavaitól Raoul Peck »I‘m not your Negro« című filmjében. »Ha én nem vagyok itt az N*, és ti fehérek kitaláltátok őt, akkor ki kell derítenetek, miért.«

Nem kell egyenlőségjelet tenni az elnyomás történetei közé ahhoz, hogy felismerjük a párhuzamot: az a tendencia a társadalmunkban, hogy eleve ezt az „abszolút másikat” akarjuk pozicionálni, és kategóriákat találunk ki neki. És legalább Baldwin kérdését - „miért van erre szükség?” -, azaz erre az abszolút másra - érdemes feltenni a nők tárgyiasításával kapcsolatban is.

A másik tárgyiasítása a saját szubjektivizálást szolgálja. Egy olyan szubjektum, amely nem tud egy másik szubjektumot szemmagasságban elviselni, és a robotok és szobrok esetében még mindig igénye van arra, hogy önmagát, mint alkotót állítsa színpadra, nyilvánvalóan csak a másiknak ebben a tárgyiasításában konstituálhat öntudatot. Az ilyen „szubjektumot” és hatalmi magatartását a teljes belső üressége ragyogja át.

A Gisèle Pelicot-ügy tárgyalása és ítéletei szintén napirendre tűzték az igazságosság és az ilyen patriarchális erőszakkal és dehumanizációval szembeni ellenállás kérdését. Mit tehet egy bírósági ügy? Az, hogy börtönbe zárjuk az elkövetőket, végső soron csak a tehetetlenségünket fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy hogyan akarunk megbirkózni a társadalom általunk létrehozott szakadékával. A per mint olyan ezért sokkal értékesebb. Egyfelől kemény szakadékokat tár fel, nem utolsósorban az elkövetők pszichológiájában, amelyet kritikusan kell megérteni, mint a kollektív tudatalatti részét. Másrészt GisèlePelicot a saját nyilvános megszólalását tette egyáltalán lehetővé. És így másokét is. Ennek a beszédnek a láthatóvá tétele és kisajátítása csak részeleme lehet egy küzdelemnek - de alapvető része, és ezért mérföldkő.

Nőgyűlölet

analyse&kritik Zeitung fürlinkeDebatte& Praxis - Újság baloldali viták és gyakorlat számára.

Forrás: https://www.akweb.de/ausgaben/711/bewusstlose-frauen-gisele-pelicot-prozess-und-der-missbrauch-heimlich-betaeubter-opfer/ 2025.01.21. - a taz szerkesztője volt, jelenleg szabadúszó újságíróként dolgozik nyomtatott és rádiós lapoknál. Filozófiát és irodalmat tanult Franciaországban, Brazíliában és Portugáliában.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó