(K)eine Hoffnung szóvicc: nincs vagy kicsi a reménység)

A 2024-es politikai év kevés okot ad a reményre. Valójában minden rosszabb lett. Mibe kapaszkodhatunk még? Luca Niederdorfer és Hannes Grohs a mosaik szerkesztőségének értékelésével.

Az éghajlati igazságosság mozgalma válságban van. Az antifasizmusnak újra meg kell találnia magát. A társadalmi-politikai kérdések elvesznek a közbeszédben. A baloldali politika állapotának e leírásait a keserű valóság ellenpontozza: a klímakatasztrófa ugrásszerűen halad előre. A jobboldali szélsőségek olyan normalizálódást tapasztalnak, amely az 1930-as évekre emlékeztet, és az emberek szociális helyzete folyamatosan romlik: áremelkedés, ápolási hiány, lakáshiány.

Még ha más küzdelmekre is tekintünk, a helyzet reménytelennek tűnik. A kitoloncolás és a rasszizmus elleni küzdelmek jelenleg nem rendelkeznek azzal az erővel, amellyel egykor rendelkeztek, és amelyre jelenleg szükségük van. A „femi(ni)cide” kifejezés sikeres politizálása után a feminista mozgalmak is megújult gyakorlatot keresnek. A „baloldal” képtelensége arra, hogy a jelenlegi globális háborús helyzet zűrzavarában közös álláspontot alakítson ki, minden felett ott lebeg. Még konstruktív vitát sem lehet folytatni - akár Ukrajna-Oroszország, akár Izrael-Palesztina kapcsán. Szíriában is érthetetlen reményeket fűznek mostanában az iszlamista HTS-hez.

De vajon tényleg minden olyan rossz, vagy katasztrofális gondolkodásmódot folytatunk? Pontosan ezt a kérdést tettük fel magunknak a mozaik szerkesztőségében, és arra a következtetésre jutottunk: igen, tényleg ennyire rossz a helyzet, és igen, fáj, kétségbeejtő és gyakran fárasztó. De - és itt jön a szalmaszál, amibe oly keservesen kapaszkodunk - nem tesz mindent reménytelenné.

Az FPÖ menetelése....

A 2024-es év pártpolitikai visszatekintése mindenekelőtt egyet mutat: az FPÖ menetelését. Miután januárban közel 80 ezren vettek részt az utóbbi évek egyik legnagyobb jobboldali tüntetésén, néhány hónappal később már nem sok maradt a nagy felháborodásból. Az FPÖ idén mindkét országos választást megnyerte: a júniusi uniós parlamenti választásokat a szavazatok 25%-ával, a szeptember végi nemzeti tanácsi (országos parlamenti) választásokat pedig 28,85%-kal. Egy mérsékelten jól látogatott csütörtöki bécsi tüntetéstől eltekintve a baloldalon sok helyen a kiábrándultság és a lemondás uralkodott.

Két hónappal később a stájerországi tartományi választásokon még rosszabb lett a helyzet. Ott az FPÖ 35%-kal diadalmaskodott. A stájerországi győzelem eredményeként Mario Kunasek lett az első kék tartományi kormányzó Ausztriában Jörg Haider és Gerhard Dörfler karintiai tartományi kormányzó óta. Apropó szövetségi államok: az FPÖ jelenleg kilenc osztrák tartományi kormányból ötben vesz részt. A stájerországi kormányzói szék mellett Alsó-Ausztriában, Felső-Ausztriában, Salzburgban és Vorarlbergben az ÖVP junior partnere. Ez nehezen elviselhető és tanácstalanná teszi az embert, tekintettel a politikai feladatokra, amelyekkel valójában szembe kellene nézniük.

...és elvesztette a szociáldemokráciát

Ugyanez vonatkozik az osztrák szociáldemokrácia állapotára is. Babler Andi pártelnökké választása a nem SPÖ-s baloldalon is reményt keltett. Ez eddig nem mutatkozott meg kézzelfogható sikerekben. Az országos választásokon az SPÖ alacsony szinten stagnált (EU-választás: 23,2 %, országos parlamenti választás: 21,1 %). Stájerországban a párt 21,4%-ra esett vissza, ami új történelmi mélypontot jelent. A saját pártján belüli kereszttűz nem könnyíti meg Babler dolgát. Doris Bures nyilvánosan megkérdőjelezi a választási programot. A jobboldal, Doskozil-tól Dornauer-ig, nem tud leállni az FPÖ-s beszéddel, és az olyan bohócok, mint Rudi Fußi, elterelik a figyelmet az érdemi vitákról.

Az SPÖ ahelyett, hogy összezárna, a kezdeti Babler-eufória után a régi sémákba esik vissza. Ahelyett, hogy kancellárnak mondaná magát és progresszív választási ígéreteket tenne, a jelek ismét az államhatalmi behízelgés és a kompromisszumok felé mutatnak. Legalább el kellene ismerni egyesek kísérletét, hogy az SPÖ berozsdásodott struktúráit feltörjék azzal, hogy a részvétel pártjává kívánnak válni. Azonban nekik is fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy mikor és vajon az SPÖ ismét harcos és egyúttal kompatibilis baloldali politikát fog-e folytatni.

A kommunisták visszatérése

„De a kommunista párt...!” - vágna közbe az ember, amikor már a pártpolitikai tájékozódásról van szó. Igen, a KPÖ tavaly jelentős sikereket ünnepelhetett, és folytatta a korábbi évek tendenciáját - Stájerország kivételével. Salzburgban kezdődött 2024-ben. A márciusi önkormányzati választásokon a kommunisták 5,4%-ra tudták növelni szavazatarányukat. Salzburg városában a KPÖ 23,1 %-kal alig maradt le az SPÖ mögött, és a második legerősebb erő lett. A KPÖ csúcsjelöltje, Kay-Michael Dankl a polgármesteri tisztségért folyó második fordulóba kényszerítette SPÖ-s ellenfelét - Bernhard Auingert. Dankl vesztett, de a szavazatok több mint egyharmadával figyelemre méltó eredményt ért el. A KPÖ következő sikerét alig egy hónappal később Pia Tomedi hozta meg. Vezető jelöltjével a KPÖ a szavazatok 6,72%-át szerezte meg, és első alkalommal három helyet szerzett az innsbrucki városi tanácsban.

A KPÖ választási kampányában szinte kizárólag a „lakhatás” kérdésére összpontosított. Ez tartományi szinten működött is. Szövetségi szinten nem sikerült nagyot dobnia. Az uniós és a országos parlameneti választásokon egyaránt 2,4%-ot ért el. Ezek kétségtelenül történelmi eredmények. A párt azonban még messze van attól, hogy bejusson az adott parlamentekbe. Stájerországban - a KPÖ fellegvárával, Graz-al - a KPÖ hosszú idő óta először veszített választást egy hónappal ezelőtt. A Graz-i tartományi parlamentbe azonban még így is éppen csak sikerült újra bejutnia.

A KPÖ új (vagy újra felfedezett) politikai stílusa reményt ad (!). Megközelíthető csúcsjelöltek, akik megközelíthetőek és fizetésük nagy részét szociális kasszába fizetik; kevesebb ideológiai porszem, de még mindig világos álláspontok. Nem utolsósorban ez a mély válságban lévő németországi „Die LINKE” pártot arra késztette, hogy irigykedve nézzen kis szomszédjára. Az eredmény Stájerországban egy cseppet döbbentő. A következő választásokon kiderül, mennyire fenntartható a KPÖ jelenlegi projektje a választások szintjén.

Mozgalom alacsony...

A KPÖ-re, vagy csak a választásokra hagyatkozni azonban amúgy is hiba lenne. Erős mozgalmakra van szükségünk, amelyek előreviszik a parlamenti politikát. Olyan mozgalmakra, amelyek maguk is képesek diskurzusokat meghatározni és politizálási ajánlatokat tenni. Ilyen mozgalom(mozgalmak) jelenleg nem léteznek Ausztriában, vagy ha léteznek is, csak nagyon korlátozott mértékben. Mi a mozaiknál is egyetértünk ezzel a megállapítással és az egyidejű kritikával. Amikor mozgalmi mélypontról beszélünk, mindannyian egy csónakban evezünk - legyen szó kritikus médiáról, antifasizmusról vagy éghajlati igazságosságról.

De ez nem jelenti azt, hogy például az „Antifa” ne végezne még mindig fontos munkát. Éppen múlt csütörtökön különböző antifasiszta csoportok megbotránkoztak Maximilian Krah AfD-s politikus megjelenésén a bécsi Ferdinandihofban, és mozgósítottak ellene. A szélsőjobboldali szélsőséges hálózatok leleplezése, annak megmutatása, hogy figyelik őket, és hogy nem csinálhatnak azt, amit akarnak, rendkívül fontos. Ugyanakkor a szélsőjobboldali szélsőségesség jelenlegi normalizálódása miatt az antifasizmusnak ez a formája nem lesz elég az ellene való küzdelemhez.

Az antifasiszta mozgalom itt egy keresési folyamatban van, ahogyan a klímaigazságossági mozgalom is a gyakorlatát tekintve - amint az itt és itt olvasható. A remény az, hogy már történik valami. A klímaaktivisták, a buszsofőrök és a szakszervezet együtt dolgoznak a „Közösen utazunk” kampányban. A klímakatasztrófa következtében egyre súlyosabbá váló időjárási eseményekre való tekintettel legalábbis már tárgyalnak egy szolidaritáson alapuló klímaösszeomlás-politikáról. Lichtenwörth-ben helyi kezdeményezésekkel és egy kisajátítással fenyegetett gazdával dolgozunk együtt. Európa-szerte úgy tűnik, hogy a mozgalom egyre erősebben hálózatosodik például a vízügyi igazságosság és a fosszilis kapitalizmus kérdései körül. Meglátjuk, milyen erőt tudnak kifejteni ezek a megközelítések.

...vagy a szervezet gyengesége

De azt is meg kell szüntetnünk, hogy túlságosan megkönnyítsük magunknak a dolgokat. Ezt tesszük, amikor folyamatosan csak a mozgalom mélypontjáról beszélünk. A társadalmi mozgalmak felemelkedésének, csúcspontjának, hanyatlásának és végének és/vagy újrakezdésének modellje bizonyos kontextusok és elemzések esetében indokolt lehet. A jelenlegi helyzetben azonban a mozgalmak tavaszáról, nyaráról, őszéről és teléről beszélni csak korlátozottan használható. Különösen akkor nem, ha arra a naturalista feltételezésre támaszkodunk, hogy a tavasz követi a telet.

Ki kell lépnünk az aktivista ciklusok logikájából. Olyan szervezeteket és szerveződési módokat kell létrehoznunk, amelyek képesek elemezni az aktuális politikai helyzeteket és fejleményeket, és ennek megfelelően cselekedni. Olyan politikailag aktív emberekre van szükségünk, akik általánosságban gondolkodnak politikailag, és nem az évszakok szerint szervezik az életüket. Együttműködésre van szükségünk, nem pedig az aktivista beskatulyázások makacs visszahúzódására. Más küzdelmek is profitálnának a dobozon kívüli gondolkodásból. Nevezetesen azok, amelyek jelenleg rendkívül fontosak, de gyakran nem rendelkeznek erőforrásokkal vagy nem kapnak megfelelő prioritást a már működő csoportokban: a kitoloncolás elleni harcok, a feminista szövetségek és a (poszt)migráns önszerveződés.

Ez az átkozott fáradtság

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy milyen világban élünk. Amit itt ilyen lazán követelünk, azt nem olyan könnyű megvalósítani egy neoliberális, versenyalapú társadalomban. Ez még inkább igaz azokra, akik például nem részesülnek osztályprivilégiumokban vagy a „megfelelő” állampolgárságban. Az a felhívás, hogy az életről mint olyanról politikai értelemben gondolkodjunk, nem szabad, hogy növelje a teljesítménykényszert, amely alatt nap mint nap állunk. Inkább okot kell adnia arra, hogy elengedjük azt. Mert a körülöttünk zajló politikai romlás mellett egy dolog aggaszt minket mindenekelőtt: ez az átkozott fáradtság. Hány olyan embert ismersz, aki kiégettnek, állandóan stresszesnek és érzelmileg üresnek érzi magát? Hány olyan embert ismersz, aki még mindig mosolyogva politizál - nem érzékelve a helyzet komolyságát, de mégis mosolyogva?

Míg az első csoport száma a környezetünkben folyamatosan növekszik, a második csoport száma egyre csökken. Gyűlnek az ez irányú elemzések. A lakosság egészét tekintve Mario Candeias például ezt írja: „A neoliberalizmus évtizedeinek állandó túlzott igényei és kényszerei, majd a köztes időszak válságai, jelenleg pedig a nehezen kiharcolt átalakulás a lakosság nagy részeinél kimerültséghez és a magánszférába való visszavonuláshoz vezetnek”. Ezt vesszük észre a mi politikai szervezetünkben is, és ez megijeszt bennünket. Hogyan kezeljük a politikai kényszer és a kimerültség beismerésének egyidejűségét?

A szolidaritás mint remény

Másképp fogalmazva: mi marad nekünk, ha mindenütt tűz van, és már nem érezzük, hogy képesek vagyunk eloltani? A válaszunk viszonylag egyszerű: szolidaritás - feltétel nélkül kiállni egymásért, bizalmat és együttérzést építeni. De ki is szolgáltatjuk magunkat egymásnak. A szolidaritás olcsó divatszónak hangzik. De ha élettel töltjük meg, valójában egyszerű. Mert a szolidaritásunkat senki sem veheti el tőlünk. Egymást erősíthetjük, és küzdhetünk a szünetekért. Mert a szolidaritáson keresztül bizonyos mértékig ki is tudunk menekülni e világ követelései alól. Nem kell többé mindannak lennünk, aminek látszólag lennünk kell ahhoz, hogy megbirkózzunk e világ válságaival: tájékozottnak, aktívnak, harciasnak. Megoszthatjuk, és kiterjeszthetjük az egymás iránti törődésünket is.

Mert természetesen fáradtak vagyunk. Fel kell ismernünk, hogy mit tesz velünk a jelenlegi helyzet. Az erősödő jobbra tolódás, az infláció növekvő egzisztenciális fenyegetése, a háborúk, amelyek nap mint nap kiszakítják az embereket az életükből. És mindez a hírvilág és a közösségi média információáradatának ernyője alatt. Mindez kikészít minket, és kétségbe vonja önmagunkat. Erről szól az egész. És akkor nem baj, ha nem érezzük magunkat harciasnak. Nem baj, ha csak annyi energiánk van, ami éppen csak elég.

Határozott mosollyal az arcunkon

De nem szabad ebben az állapotban maradnunk. Ennél is fontosabb tehát, hogy felismerjük a világot, amelyben élünk, és annak ránk gyakorolt ​​hatását, és ne hagyjuk, hogy ezek a külső erők döntsék el, kik vagyunk, és hogyan lépünk kapcsolatba egymással. A szolidaritás szépsége abban rejlik, hogy lehetővé teszi számunkra, hogy átpolitizáljuk azokat az életkörnyezeteket, amelyekben jelenleg találjuk magunkat. Ez kapcsolatainkban, otthonainkban és munkahelyeinkben kezdődik, és kiterjed politikai csoportjainkra, a köztük lévő és a (transznacionális) mozgalmak közötti kapcsolatokra. Ha szolidaritásról van szó, mindenkinek van küldetése. Még akkor is, ha nem vagyok tagja egy politikai csoportnak vagy mozgalomnak - jó okokból -, akkor is szolidárisan, tehát politikailag tudok fellépni a mindennapi életemben. A szolidaritás lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan működhet ez a világ másképp. És ez nagyon szórakoztató lehet (és lehet is!).

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a szervezett erőkre nincs szükség a politikai folyamatban. Olyan csoportokra és szervezetekre van szükségünk, amelyek nyitott, hívogató és egyesítő struktúrákat építenek. Olyan kontextusokra van szükség, amelyek tovább politizálják a szolidaritás alapvető hozzáállását, és erre alapozva célzott alternatívákat és ellenerőt építenek ki. Ahhoz, hogy valóban megvalósítsuk a szolidaritás reményét, erősebbé kell válnunk, és sokkal több embert kell mozgósítanunk. A 2025-ös év feladata az lesz, hogy ezért dolgozzunk - együtt, szolidárisan és elszánt mosollyal az arcunkon.

*** Ez a cikk jelentősen hozzájárult a szerkesztőségi megbeszéléseken folytatott vitákhoz, és nélkülük nem jöhetett volna létre.Ezúton szeretnénk megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjunk a szerkesztőség minden barátunknak és elvtársunknak, és együtt várjuk a mozaikos 2025-ös évet ***.

Forrás:https://mosaik-blog.at/keine-hoffnung-2024/

Szerző: Mozaik szerkesztőség / 2024. december 23.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó