A közösségi médiában vírusként terjedő fotó állítólag azt mutatja, hogy az izraeli erők 2024. december 8-án elfoglalták a szíriai Hermon-hegy csúcsát. (Fotó: közösségi média)

A „Nagy-Izrael” létrehozására irányuló kiterjedt területi ambíciók egykor csak jobboldali cionista fantáziának tűntek. Ma a jelenlegi gázai, libanoni és szíriai események azt mutatják, hogy ez talán közelebb van, mint azt sokan valaha is gondolták.

Ahogy Izrael a Bassár el-Aszad rezsimjének bukását követően mélyen szuverén szíriai területre nyomult be erőivel, a médiában újra felbukkant a „Nagy-Izrael” kifejezés. A kifejezést az elmúlt napokban Izrael jelenleg elismert határain túli katonai terjeszkedésének leírására használják, annak egyre bővülő meghatározására, hogy mit foglalhat magában az izraeli állam. A vízió leírására használt térképek gyakran visszhangozzák azokat a bibliai történeteket, amelyeket sok cionista történelemnek tekint. De mi is valójában a „Nagy-Izrael” elképzelés? Valóban létezik egy ilyen izraeli projekt? És mennyire reális, hogy megvalósul?

Míg a jobboldali cionisták területi álmai egykor nem tűntek többnek gyarmati fantáziáknál, a jelenlegi gázai, libanoni és szíriai események azt mutatják, hogy a felemelkedő izraeli szélsőjobboldal reményei talán közelebb vannak a megvalósuláshoz, mint azt sokan valaha is gondolták.

Mi az a „Nagy-Izrael”?

A „Nagy-Izrael” kifejezés arra az elképzelésre utal, hogy a zsidó állam a Közel-Kelet nagy részén terjeszkedik, annak feltételezett reinkarnációjaként, amit a Biblia az ősi izraelita törzsek területeként, az izraelita királyságként, vagy az Isten által Ábrahámnak és leszármazottainak ígért földként ír le. A Bibliában a „Nagy-Izraelnek” legalább három változata létezik.

A Teremtés könyvében Isten Ábrahámnak és leszármazottainakígéri a földet „Egyiptom patakjától az Eufráteszig”. Mózes második könyvében Isten azt mondja Mózesnek, hogy vezesse a héber népet a föld elfoglalásában, amely magában foglalja egész Palesztinát, Libanon egészét, valamint Jordánia, Szíria és Egyiptom egyes részeit. Sámuel könyvében pedig leírja az „egyesített monarchiát”, amelyet a bibliai Saul király hozott létre, majd a bibliai Dávid király kiterjesztette, hogy magában foglalja Palesztinát a Negev-sivatag nélkül, Jordánia egy részét, Libanon egészét és Szíria egy részét.

A 20. század elején a még leendő zsidó állam határairól szóló vita volt a fő oka a cionista mozgalmon belüli revizionista áramlat kialakulásának. Az 1917-es Balfour-nyilatkozatban Nagy-Britannia ígéretet tett arra, hogy „nemzeti otthont hoz létre a zsidó nép számára Palesztinában”. A „Palesztina” elnevezés lényegében a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti területet írta le 4000 éven át, változó határokkal, gyakran Szíria részeként vagy saját tartományként a különböző birodalmak alatt. Mivel azonban az akkori oszmán Levantéban még nem határozták meg a határokat, a Jordán folyó keleti partját széles körben Palesztina kiterjesztésének tekintették.

Miután Nagy-Britannia és Franciaország felosztotta a Levantét befolyási területekre, és miután Jordániában létrehoztak egy arab emirátust, a mai Jordán Hásimita Királyságot, a mainstream cionisták a britek által kötelezően előírt palesztinai határokon belül határozták meg a zsidó államra vonatkozó projektjüket. Ze'ev Jabotinsky cionista vezető és teoretikus, aki a cionizmuson belüli revizionista áramlatot alapította, nem értett evvel egyet, és ragaszkodott ahhoz, hogy a cionista projektnek ki kell terjednie Jordániára is. Ezután megalapította az Irgun félkatonai bandát, amely később az 1948-as Nakba során elkövetett különböző atrocitásokért volt felelős, és amelynek emblémáján Palesztina és Jordánia térképe és az „Izrael földje” felirat szerepelt. Ez lett a „Nagy-Izrael” modern politikai koncepciója.

„Nagy-Izrael” az izraeli politikában

Izrael állam 1948-as létrehozása után az elméleti viták átadták helyüket a politikai pragmatizmusnak. Izrael soha nem foglalta hivatalos diskurzusába a „Nagy-Izrael” kifejezést, és hivatalosan soha nem követelte magának a jogot, hogy az 1948-as határain túli arab területeket saját birodalmának részévé tegye, még azután sem, hogy 1967-ben elfoglalta Ciszjordániát, Gázát, a Sínai-sivatagot és a szíriai Golán-fennsíkot. Egészen Jeruzsálem keleti részének és a Golán-fennsíknak az 1980-as évek elején történt annektálásáig fenntartotta, hogy ezek biztonsági okokból „igazgatott területek”.

Mivel azonban Izrael soha nem határozta meg a határait, a „Nagy-Izrael” gondolata a vallásos jobboldali izraeliek képzeletében alapító mítoszként maradt fenn, amelyet egyes szélsőségesek komolyabban vettek. A vallási jobbszárny 1967 után kezdett megerősödni, különösen az 1970-es és 1980-as években. Az egyik hit, amely ebben az időszakban teret nyert, az a messianisztikus irányzat volt, amely Izrael határain túli terjeszkedését az idők végezetének beteljesedésének és a zsidó Messiás eljövetelének részeként látja. Ez a mozgalom a megszállt palesztinai Ciszjordániában a letelepedés élére állt, gyakran olyan terveket rajzolva, amelyeket később az állam is elfogadott.

A „Nagy-Izrael” kifejezés újra felbukkant a médiában Izrael 1982-es libanoni inváziója során, amikor az izraeli erők mélyen benyomultak Libanon területére a Litani folyón túlra, amely az egyik bibliai változat szerint a „Nagy-Izrael” északi határa. Nem véletlen, hogy a „Nagy-Izrael” ekkor került előtérbe. Izraelt akkoriban a szélsőséges retorikájáról és nézeteiről ismert Menachem Begin, az Irgun egykori vezetője vezette. Amikor Izrael 2000-ben kivonult Libanonból, HaszanNaszrallah, a Hezbollah vezetője híres BintJbeilben tartott beszédében kijelentette, hogy „a Nagy-Izrael-projektnek vége”.

A kifejezés a telepesmozgalomhoz tartozó vallási jobboldali szélsőségesek retorikája révén került vissza a politikai közbeszédbe, akik közül sokan a 2000-es évek második felében kerültek hivatalba. A leghírhedtebb közülük Bezalel Smotrich, aki jelenleg a pénzügyminiszteri posztot tölti be, és példátlan hatáskörrel rendelkezik a ciszjordániai településpolitika felett. Egy régi interjúban, amelyet a francia-német Arte csatorna dokumentumfilmjében mutattak be, azt mondta, hogy egy „Nagy-Izraelről álmodik, amely a Nílustól és az Eufrátesztől terjedne el”, és a zsidó Jeruzsálem határai egészen a szíriai fővárosig, Damaszkuszig terjednének. 2023 márciusában Smotrich vitát váltott ki azzal, hogy Párizsban beszédet mondott egy Izrael-párti aktivistákból álló csoportnak egy olyan pódiumról, amelyet Jabotinsky „Nagy-Izrael” térképével díszítettek, amely a régi Irgun-emblémából származik, beleértve Palesztinát és Jordániát.

A vallásos cionisták egyre nyíltabban követelték Ciszjordánia annektálását, ezért a kifejezést a történelmi Palesztina egészére kiterjedő Izrael víziójának rövidítéseként kezdték használni, és a palesztin állam elutasításának szinonimájává vált. A Nagy-Izraelnek ezt a változatát erősítette meg a 2018-ban elfogadott izraeli nemzetállami törvény, valamint a Knesszet tavaly februári határozata, amely elutasította egy palesztin állam létrehozását bárhol a folyó és a tenger között.

Területi ambíciók Gázában, Libanonban és Szíriában

A gázai népirtás és a térségben zajló események új életre keltették a „Nagy-Izrael” elképzelést is.

A jelenlegi népirtás kezdete óta a vallási jobboldali szélsőségesek, főként a ciszjordániai telepesmozgalom részéről megszaporodtak a felhívások, hogy izraeli településeket hozzanak létre a Gázai övezetben. Ezeket a felhívásokat miniszterek és Knesszet-tagok is támogatták.

Januárban telepes szervezetek konferenciát tartottak Jeruzsálemben, amelyen a gázai telepek betelepítésére szólítottak fel. Itamar Ben-Gvir izraeli biztonsági miniszter is részt vett a rendezvényen, és beszédet mondott rajta. Októberben izraeliek százai gyűltek össze a gázai kerítés közelében, hogy a gázai telepek betelepítését követeljék. Ben-Gvir és Smotrich, valamint más izraeli politikusok is részt vettek és beszédet mondtak. Izrael tavaly október 6. óta ostromolja Gáza északi részét, a lakosságot távozásra kényszerítve, ugyanazt a területet, ahol a telepesmozgalom reméli, hogy újra telepeket létesíthet Gázában. Izrael volt hadügyminisztere, Mosheh Jáálon e hónap elején elismerte, hogy Izrael etnikai tisztogatást követ el Gáza északi részén, ami visszatetszést váltott ki az izraeli médiában.

Valójában úgy tűnt, hogy a Gáza betelepítésére irányuló felhívások és a Ciszjordánia annektálására irányuló erőfeszítések között, amelyek megakadályozzák egy palesztin állam létrehozását, a „Nagy-Izrael” gyakorlati megvalósítása jó úton halad. De aztán az elmúlt hónapok gyorsan változó libanoni és szíriai eseményei újraélesztették a „Nagy-Izrael” maximalista változatának fantáziáját az izraeli diskurzusban.

Izrael követelései egy ütközőzóna létrehozására Libanonon belül, valamint a Bassár el-Aszad rezsimjének összeomlását követő szíriai inváziója kibővítette a koncepcionális térképet. Ahogy az izraeli erők egészen 23 kilométerre megközelítették Damaszkuszt, az izraeli vallási szélsőségesek elkezdték visszahozni a bibliai retorikát területi ambícióik leírására. Júniusban a Haaretz című izraeli napilap egy izraeli gyermekkönyvíróról szóló hírt közölt, aki egy Alon nevű izraeli gyerekről írt történetet, aki Libanonba akar menni, mondván, hogy „Libanon a miénk”, és hogy még nem mehet Libanonba, mert „az ellenség még mindig ott van”. Múlt csütörtökön vallásos ortodox izraeliek egy csoportja felment az izraeli hadsereg által nemrég elfoglalt szíriai Al-Sejk hegy csúcsára, és ott vallási szertartást tartott, izraeli katonák szeme láttára.

Izrael kitart amellett, hogy szíriai akciói ideiglenes jellegűek, és célja, hogy megakadályozza, hogy ellenálló csoportok betöltsék a szíriai hadsereg összeomlása miatt keletkezett vákuumot Szíria déli részén. Az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, Jake Sullivan és AntonyBlinken külügyminiszter is ugyanazt az izraeli érvelést ismételte meg, megerősítve, hogy az Egyesült Államok gondoskodik arról, hogy Izrael szíriai jelenléte ne váljon állandóvá.

Ugyanakkor Izrael 1967-es ciszjordániai és a Golán-fennsíkok megszállása szintén ideiglenesnek minősült. Izrael az 1967-ben elfoglalt összes területet az izraeli hadsereg és a „polgári közigazgatás” szerve révén éveken át igazgatta. Tárgyalásokat folytatott Szíriával, Egyiptommal és a palesztin vezetéssel, mindezt arra alapozva, hogy visszaadja ezeket a területeket.

Izrael csak azzal a feltétellel vonult ki az egyiptomi Sínai-félszigetről, amelyet az Egyiptommal 1979-ben kötött Camp David-i békeszerződésben rögzítettek, miszerint a Sínai-félsziget demilitarizált marad, az egyiptomi hadsereg nem lesz jelen, kivéve a határon állomásozó minimális erőket, és hogy a terület továbbra is nyitva áll az izraeli befektetések előtt. Izrael 2005-ben kivonult a Gázai övezet belsejéből, hogy aztán teljes blokád alá vonja, és jelenleg a palesztinokat elűzi az északi részből, miközben a telepesek telepek létesítését szorgalmazzák. Izrael 1981-ben annektálta a Golán-fennsíkokat és Jeruzsálem keleti részét, és jelenleg Ciszjordánia annektálásának bejelentésére készül.

Ilyen előzményekkel, a vallási nacionalizmus erősödésével Izraelben, valamint Izraelnek a Gázai övezetben, Libanonban és Szíriában az elmúlt egy évben ellenőrizetlenül végrehajtott akcióival, és a jelenlegi szíriai nyomulásával, garantálhatja-e bárki, hogy a „Nagy-Izrael” fantáziája csak az izraeli vezetők fejében létezik? Épp ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy a vallási fanatizmus által táplált expanzív szupremáciás ideológia, amely jelenleg holttestek és egész városok romjai fölött tör utat magának, nem csupán a gyarmati múlt rossz emléke.

Forrás: https://mondoweiss.net/2024/12/inside-greater-israel-myths-and-truths-behind-the-long-time-zionist-fantasy/

 2024. december 17.

Angolból fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó