A G20 egyszerre egy letűnt korszak szimbóluma és egy olyan tesztpálya, ahol az új világ gyakorolja világpolitikai képességeit. Alkotóinak csalódására a G20 várt halála nem következett be. Éppen ellenkezőleg, hirtelen új értelmet nyert.

Részben a média erőfeszítései, részben az objektív körülmények miatt, de az Oroszország és a Nyugat közötti katonai-politikai konfliktus körüli érzelmi feszültség ezekben a napokban újabb tetőfokára hágott. Az pedig nem kétséges, hogy a jövőben még sok ilyen pillanatunk lesz: az Egyesült Államok és Európa számára a hatalmi monopóliumukból származó előnyök nagyon nagyok, és Oroszország vagy Kína elszántsága, hogy ezen változtasson, nagyon következetes. Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy az új nemzetközi rend könnyen jön, és hogy még nagyon hosszú távon is viszonylag nyugodtan tekinthetünk majd a külpolitikára.

Ilyen drámai körülmények között felmerülhet a kérdés: miért van szükségünk egyáltalán globális struktúrákra, ha a jövő a csatatéren dől el? Mindenekelőtt az olyan szervezetekre irányulhatnak ezek a kétségek, mint a G20, amelynek csúcstalálkozója ezekben a napokban zajlik Brazíliában. Oroszországot ott hagyományosan külügyminisztere, Szergej Lavrov képviseli, aki a világ legtapasztaltabb diplomatája. Gyakorlatilag mindenki más állam- és kormányfői szinten vesz részt.

A »20 legnagyobb« (G20) egyszerre egy letűnt korszak szimbóluma és egy olyan tesztpálya, ahol az új világ gyakorolja világpolitikai képességeit. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság hozta létre a 2008-as válság idején, hogy a saját hibáikért a felelősséget az emberiség többi részére hárítsák. Most azonban a legnagyobb fejlődő országok vezetői magabiztosan használják, hogy érvényesüljenek a nyugati dominanciát felváltó világban.

Mint sok minden más a világon, a G20 sorsa is attól függ, hogy a Nyugat képes lesz-e alkalmazkodni kiváltságos helyzetének elvesztéséhez. Pontosabban attól, hogy a világ többi része mennyire lesz következetes és óvatos. Azoktól, akik nem akarnak többé az USA és Európa utasításai szerint élni, és ellátni őket mindennel, amire szükségük van, de ugyanakkor nem hajlandók elfogadni a globalizáció lerombolását, és ez az el nem fogadás mindenki számára előnyös lesz.

Az ötlet, hogy létrehozzanak valamit, ahol a G7-országok figyelemmel kísérhetik a többiek viselkedését, az 1990-es évek végi ázsiai pénzügyi válság hátterében született. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az ázsiai gazdaságok fejlődési üteme és mérete hatással lehet a világ helyzetére. A hidegháború után az USA magabiztosnak érezte magát, és fontolóra vette, hogy a közvetlen szatellitjein kívüli országok számára is lehetővé teszi a kritikus fejlesztési kérdések megvitatását.

Annál is inkább, mert abban az időben Nyugaton általános volt az a meggyőződés, hogy Kína gazdasági fejlődésével egyidejűleg feladja teljes szuverenitását, és csatlakozik a liberális világrendhez. A G20-ak első alkalommal megrendezett alapító konferenciáját 1999 decemberében tartották Berlinben. De közvetlenül ezután az új globális struktúra sikeresen feledésbe merült. Magában az Egyesült Államokban olyan erők kerültek hatalomra, akik úgy döntöttek, hogy megpróbálják erővel megszilárdítani hatalmukat. Az, hogy ez a hatalom fokozatosan erodálódik, akkoriban sokak számára nyilvánvaló volt. És ahelyett, hogy legalább részben megosztották volna a kiváltságokat a résztvevők szélesebb körével, Washington egyszerűen megpróbált mindenkit megfélemlíteni.

Az eredmény Afganisztán (1991) és Irak (2003) katonai inváziója volt, amely még Franciaországban és Németországban is kétségeket ébresztett az amerikaiak hozzáértésével kapcsolatban. A 2008-2013-as gazdasági válság pedig végleg lezárta az amerikai világuralomra törekvő kampányt. Mint ismeretes, az Egyesült Államok jelzáloghitel-válságával kezdődött, majd globális pénzügyi válság jelleget öltött. Ez nem meglepő - a belső gazdasági problémákat senki sem oldotta meg Amerikában, és minden remény arra irányult, hogy az amerikai hatalomtól megrémült világ majd mindent „ezüsttálcán” fog hozni a helyzet rendezésére.

Ez nem történt meg. Sőt, úgy tűnik, hogy a Nyugaton kívüli vezető országok 2008-2009-ben jöttek rá, hogy az USA-tól és az EU-tól csak a bajokra számíthatnak. A Nyugat ezt elég gyorsan felismerte, és megijedt: sürgősen meg kellett találni a módját, hogy a többiek legalább némi kontrollt gyakorolhassanak az USA viselkedése felett. Mindez, és azt tudnunk kell, hogy ez Vlagyimir Putyin müncheni beszédének és Kína Hszi Csin-ping által kialakított politikája felé való fordulásának hátterében történt.

Ugyanakkor persze Nyugaton senki sem volt hajlandó megosztani a világgazdaság irányításának hatáskörét bárkivel is. A cél egyrészt az volt, hogy a világ kormányainak válságellenes intézkedéseit az USA, másrészt Európa számára kedvezővé tegyék. Másodszor pedig az általános konszenzus látszatának megteremtése, miszerint a világgazdaságban alapvetően nem kell semmit sem megváltoztatni.

Az amerikaiak elégedettek voltak a neoliberális piaci modellel, de nem tudták, hogyan reformálhatnák meg, és ennek következtében egyszerűen taktikai problémák megoldására törekedtek. A G7 megőrzése, ahol a nyugati országok szűk körben vitatták meg a külvilággal való kapcsolataikat, garantálta, hogy a G20-ak által megfontolásra javasolt megoldások a gazdasági zavarok felelőseinek érdekeit szolgálják.

Ezért amikor 2012-re a globális pénzügyi válság súlyossága fokozatosan elmúlt a Nyugat számára, a G20-ak létjogosultsága fokozatosan elveszett. Ekkor lehetett arról beszélni, hogy a G20 valószínűleg végleg megszűnik, és hogy ez a struktúra hamarosan a feledés homályába vész. Oroszország és a fejlődő országok azon próbálkozásait, hogy egy többé-kevésbé igazságos gazdasági rend megteremtése felé mozduljanak el, a Nyugat hagyományosan megakasztotta. Az USA által ellenőrzött újságok és hírügynökségek pedig az ilyen nagyszabású formátumban hozott döntések végrehajtásának válságáról kezdtek írni.

Az USA és általában Európa nagyon szeret minket meggyőzni olyan dolgok hatástalanságáról, amelyek nem hoznak nekik azonnali hasznot. Elvileg az ilyen értékelések indikátorként szolgálhatnak: ha a Bloomberg, a Reuters vagy a brit újságok szidnak valamit a világban, az azt jelenti, hogy az jó és ígéretes. Ha pedig dicsérik, akkor az biztosan szemét, vagy egy újabb, a Nyugat által kigondolt gonosz cselekedet.

Tyimofej Bordacsov - a Valdaj Club programigazgatója
 Vzgljad üzleti napilap

2024 november 19.

A Vzgljád üzleti lapban megjelent cikk, eredeti, orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található:ВЗГЛЯД / Какое будущее у «Большой двадцатки» :: Автор Тимофей Бордачёв (vz.ru)

Fordította: Péter János