Azerbajdzsán fővárosának házigazdaként való kiválasztása kezdettől vitás döntés volt az ország emberi jogi helyzete és fosszilis üzemanyag-termelő státusza miatt (jegyezzük meg, nem kevés iróniával, hogy korábbi házigazdák között volt Nagy-Britannia, Katar és az Egyesült Arab Emírségek…).

A konferencia előtt hatalmas botrány tört ki, miután az azeri COP29 vezérigazgatóját titokban lefilmezték, amint az eseményt az országban kötendő olaj- és gázipari üzletek előmozdítására használja.

Nyugati „álhíreket” és „hibáztatást” jogosan kellene leleplezni a klímaváltozásért való felelősség és a fejlődő országok szerepe kapcsán, ám Azerbajdzsán elnökének nyitó beszéde, amely a fosszilis üzemanyagokat „Isten ajándékaként” dicsérte, aligha adott ígéretes hangvételt a rendezvényhez.

Ez a hibák sorozata talán kissé vicces lenne, ha nem forogna kockán minden ember sorsa a bolygón.

Ahogy a válság egyre súlyosbodik, számos világvezető már képtelen még csak szavakban is megjeleníteni azt a globális, egységes fellépést, amelyre szükség van a bolygó megmentéséhez szükséges átfogó gazdasági és társadalmi változások végrehajtásához.

A múlt héten Donald Trump megválasztása globális következményekkel járt és a klíma sem kivétel.

Trump lett a klímatagadók vezére, és az USA-ban az olaj- és gáztermelés bővítésére, valamint a kibocsátáscsökkentést célzó párizsi megállapodásból való kilépésre tett ígéretei az egész (amúgy is elégtelen és törékeny) globális klímaerőfeszítést veszélybe sodorják.

Keir Starmer COP29-en bejelentett új klímacélja ugyan előrelépés, de még mindig messze nem elégséges, akárcsak a Nagy-Britanniában beharangozott zöldenergia-befektetési ígéretei.

Ugyanakkor Starmer engedélyezi az új és kibővített fosszilis üzemanyag-kitermelést. A klímaaktivistákra maradt, hogy bíróságon küzdjenek a Rosebank és Jackdaw olaj- és gázmezők ellen.

Az új munkáspárti kormány nem tett semmit, hogy korlátozza, szabályozza és megadóztassa azokat a nagy monopóliumokat, amelyek felelősek a klímaváltozásért és hasznot húznak belőle.

Nem ezek a monopóliumok szenvedik meg a klímaváltozás hatásait. Mindig és mindenhol a dolgozó emberek azok – az utóbbi hetekben például a valenciai áradások áldozatai vagy a Kubában hurrikánokkal küzdők.

A valóság, amelyet a dolgozó embereknek meg kell érteniük, hogy kapitalista politikusoktól várni, hogy megmentsenek bennünket a nagyvállalatok romboló tevékenységeitől, olyan, mintha azt remélnénk, hogy a vámpír segédje megment a kivérzéstől.

De vannak reményre okot adó tényezők, és ahogy mindig, a reményünket a dolgozók küzdelmeiben és elszántságában találhatjuk meg.

Valenciában a dolgozók, akiket a politikusok és az állam magukra hagytak és elárultak, az utcára vonultak, hogy elszámoltassák a rendszert és segítsenek egymáson.

A szocialista Kuba — amely az embertelen amerikai blokád minden hatása ellenére a világ egyik legkörnyezetbarátabb társadalma — klímaváltozás által felerősített hurrikánokat vészelt át anélkül, hogy olyan emberáldozatokat követelt volna, mint az USA-ban vagy más karibi szomszédaiban.

Kína állami tervezés és beruházás révén vezető szerepet játszik a zöldenergia, a tömegközlekedés és az erdőtelepítés terén.

A bolygót és az emberiséget meg lehet menteni, de globális szinten is a dolgozók feladata lesz, hogy megmentsük magunkat.

A brit baloldalnak és szakszervezeti mozgalomnak valóban fel kell vállalnia a bolygó megmentésének küldetését, és világossá kell tennie, hogy a klímaváltozás megállítása rendszerváltást jelent.

forrás: Morning Star