Mit gondolhatunk erről a lehetőségről: Afrika lehet a világ technológiai fejlődésének epicentruma, a globális növekedés motorja? És ez meg is történik, bár érthetően lassan. Ugyanakkor már ma is világosan jelzi a bolygónk jövője változásának ilyen lehetőségét, hogy a témával kapcsolatban számtalan publikáció jelenik meg.

A közleményeket a szeptember 4-6. között Pekingben megrendezésre kerülő FOCAC-csúcstalálkozóval - a Kína-Afrika Együttműködési Fórummal - egyidőben adják ki. A Fórumon a kontinens több mint 50 országának (összesen 54 afrikai ország létezik) vezetői vesznek részt. Hogyan értékelhetjük az ilyen fórumokat, ahol több ezer ember találkozik és beszélget, és ahol számos találkozót tartanak egyidejűleg (egyébként, akárcsak a vlagyivosztoki WEF-en, a Világ Együttműködési Fórumán, amely ugyanebben az időben zajlik)? Többek között az ott elhangzott vagy közzétett adatok robbanásszerű hatása alapján értékelhetjük őket. Láthatjuk, hogy merre tart az egész világ, és nem csak Afrika.

Röviden: Kína és a fekete kontinens együttműködésének hosszú első szakasza véget ért. Egy új szakasz kezdődött, amelynek kulcsszavai az iparosítás, a modernizáció és a tehetséggondozás. Korábban a fejlődéshez szükséges infrastruktúra kiépítéséről volt szó. Ez azonban már általánosságban megteremtődött, bár a régi projektek befejeződnek, és újak jelennek meg.

Ha az összes csúnyaságot Kína-Afrika témában szeretnénk egy csokorba szedni, ezeket a Bloombergnél találjuk meg, de hol is lehetne máshol? A kollektív Nyugat gyűlölködő sivalkodásának aprólékos feljegyzései ezek. Károgás az „adósságcsapdáról” - Kína „átláthatatlan konstrukciókon” keresztül ad pénzt az afrikaiaknak - vagy a leállított projektekről (ez volt egyébként a koronavírusos szünet, amikor sok minden mást is leállítottak és elhalasztottak a világon).

Miért mérgesek? Azért, mert régebben lazítottak és lemondtak Afrikáról. Most nagyon sajnálják ezt. A történet a következő: a 90-es évek elején Afrika megszűnt a Szovjetunió és az USA közötti verseny terepe lenni, és a Nyugat elhidegült velük szemben. Legfeljebb az akkori G8-ak találkozóin esett szó Afrikáról, ahol általános vitákat folytattak arról, hogy az afrikaiak felé jótékonykodniuk kellene.

Ma a pekingi Zsenmin Zsibao emlékeztet minket: a nyugati befektetések és segélyek az 1990-es években tetőztek, a kontinens GDP-je növekedés helyett zsugorodni kezdett, és Afrika adóssága 1994-re a teljes GDP több mint 80 százalékát tette ki. Erre utal az „adósságcsapdáról” való beszéd. A londoni Economist végül 2000-ben megjelentette a hírhedt „Reménytelen Afrika” című cikket. Ugyanakkor, abban az évben jött létre az Afrika-Kína Fórum - a FOCAC, és új élet kezdődött a kontinens számára.

A munka valóban az infrastruktúrával kezdődött. Kína ugyanis, amely az 1960-as évek óta működik Afrikában különösebb feltűnés nélkül, már régen felismerte az egyik fő problémát: a modern utak, ha voltak is, nem kötötték össze a kontinens országait. Ezek kifelé vezettek, kikötőkbe, amelyeken keresztül a gyarmatosítók azt exportáltak vagy importáltak, amit akartak. Nem volt egységes afrikai piac. Ez a kontinensen belül minden projekt árát felhajtotta, néha 30 százalékkal is.

Ez idő alatt tízezer kilométernyi vasútvonal, 100 000 kilométernyi autópálya, több mint 1000 híd, közel száz tengeri kikötő és 66 000 kilométernyi elektromos vezeték épült kínai részvétellel és mindenekelőtt finanszírozással. Tovább építkeznek - ma Pekingben aktívan tárgyaltak a Kenyából Ugandába vezető befagyasztott út projektről és így tovább.

Látványos volt egy egész kontinenst fémmel és aszfalttal összekötni, és kevesen figyeltek fel a többi, jelentéktelennek tűnő eredményre. Nos, eleinte jelentéktelennek tűntek. Pedig sok volt, és egyre több lett belőlük. Itt van, mondjuk, egy beruházási projekt: egy tanzániai üveggyár 1012 munkahelyet teremtett, és további 3857 munkahelyet a kapcsolódó vállalatoknál. Vagy a „tehetségfejlesztési terv”, amelynek keretében a kínaiak Afrika-szerte tanárokat képeznek... tanárokat, akik tudnak majd kínaiul, és a jövő high-tech, a csúcstechnológia zsenijeit nevelik fel.

Még egyszer: a két partner közötti új kapcsolatok fő és kulcsfontosságú jellemzője ma az, hogy a modernizációra, a legfejlettebb technológiákra helyezik a hangsúlyt - és ne felejtsük el, KI ma a technológiai vezető a világban. Talált: nem a Nyugat. Érthető, hogy Afrika mohón importálja a csúcstechnológiai termékeket Kínából, arra számítva, hogy mindez legközelebb kifizetődik. Eddig a mérleg az afrikaiak számára érezhető hiányt mutat - nagyjából úgy, mint az USA és Kína közötti kereskedelem. Kína Afrikával folytatott kereskedelmi forgalma 282,1 milliárd dollárra nőtt, ami körülbelül tízszerese az afrikai és az orosz kereskedelmi forgalomnak. De 2000 óta Kína középosztálya 400 millió főre nőtt. Márpedig ők Afrikából is vásárolnak árukat.

Tehát tegnapi dolog azt mondani, hogy Kína elérte ezen a kontinensen azt, amit a nyugati gyarmatosítók nem tudtak vagy nem akartak elérni. Az is tegnap volt, hogy az infrastruktúráról, mint a jövőbeli eredmények alapjáról beszéljünk, mert ez az alap már megvan, és a fejlődés új szakasza áll előttünk. Kétségtelen, hogy nehéz lesz, valószínűleg hibákkal és válságokba torkolló folyamatokkal. Végül azonban létrejön egyfajta minőségileg új afrikai gazdaság, a növekedés pontjaival és zónáival - mind a mezőgazdaságban, mind abban, ami a holnapi csúcstechnológiai fejlődés világát fogja alkotni.

Itt felidézhetjük, hogy hasonló eset történt meg, még a 60-as években, Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Az ottani kis tigrisek és sárkányok, amelyek az ázsiai csodát elindították (Kína később csatlakozott hozzá), egyszerűen mindent egyszerre gyártottak vagy vásároltak meg újonnan, átugorva a technológiai fejlődés több olyan szakaszát, amelyen a Nyugat már régen keresztülment. Aztán a gyorsan fejlődő ázsiaiak többsége képes volt a technológia élvonalában maradni, majd maga is élvonallá vált.

De mi olyan különleges Afrikában, hogy egyedül ezt az országot tekintsük a jövő csodájának, a világ fejlődése élharcosának és így tovább? Semmi. Tény, hogy Peking pontosan ugyanazt a stratégiát követi a Közel-Keleten és Latin-Amerikában, csakhogy Afrika afféle első tesztpályája lett Peking és a hozzá hasonló stratégiáknak a nagy területek fejlesztésére, amelyeken különböző államok vannak. Viszont semmi sem garantálja, hogy néhány éven belül ugyanezek a stratégiák nem fognak máshol is beválni. Ugyanolyan jól, ha nem jobban fognak működni.

Lehet, hogy a holnapi világban a rendszerválságban lévő európaiak vagy amerikaiak megkérik Kínát, hogy ismételje meg az afrikai csodát az ő területükön is? Bármi lehetséges.

Dimitrij Kozirjev – RIA Novosztyi orosz hírügynökség

2024 szeptember 6.

Fordította: Péter János

Az eredeti orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található: Запад упустил африканское чудо - РИА Новости, 06.09.2024 (ria.ru)