Különösképp, hogy olyan rendszert hoztunk létre, ahol az anyagi javak eloszlása durván eltorzult. Egy maréknyi milliárdos (lassan trilliárdos) kezében összpontosul a javak 90-99%-a, miközben a túlnyomó többség (a kizsákmányoltak) a javak 1-10%-át birtokolják. A politikai harcok során ezen anyagi javak ütköztethetők a média minden szegmensében, a választási kampányokban és a mindennapi életben.

Hiába vagyunk mi a túlnyomó többség, az anyagi javaknak híján vagyunk. Az erőszak pedig szintén a politikai hatalom kezében van.

A munkásosztály pártjai így kénytelenek úgy elindulni választásokon, hogy a 99%-nyi kizsákmányoltat képviselik, de olyan tőkés pártokkal állnak szemben, amelyek szinte végtelen anyagi javakkal rendelkeznek, az összes televíziós reklámidőt és közösségi médiás hirdető lehetőséget felvásárolhatják, a propagandaanyagaikkal teleszórhatják az összes létező postaládát többször is, SMS-ek és kampányhívásokat küldhetnek minden egyes választópolgárnak, valamint a közterületek minden egyes létező négyzetcetiméterét képesek lennének propagandaanyagokkal beborítani – több rétegben. Magyarországon szerint tízezermilliárdos költségvetések állnak szemben pl. a mi pártunk maximum milliós működésével, amelynek nagy része elmegy a működési költségekre és a maradékból nem futja még tisztességes szórólapozásra sem. Lopni meg nem fogunk.

Nyilvánvaló, hogy ilyen anyagi forráskülönbségek esetén nem ütköztethető tisztességesen a kizsákmányoltak pártjainak programjai és jelöltjei a tőkés pártokéival. Tehát a rendszer antidemokratikus, azaz illegitim.

A kapitalista rendszer érdekes jelenségei a magukat baloldalinak valló és sokszor akár még a „szocialista” vagy „munkás” jelzőt is viselő, ugyanakkor mégis tőkés pártok politikai szereplése. Hazánkban az MSZP, Nagy-Britanniában a Munkáspárt esete demonstrálja legjobban, mennyire “demokratikusan” képviselhető a szegények érdeke a tőkével szemben. Mindkét párt akkor volt toppon, amikor teljességgel elutasították a munkáspárti politikát, és hajlandóak voltak a nyugati típusú neoliberális megszorításokat rákényszeríteni hazánk lakosságára. Az MSZP Horn Gyula – ha nem is markánsan, de valamennyire azért baloldali csírákat is magában rejtő – programjával vághatott neki a mandátumának. A tőke keze azonban tovább ért, és nem is olyan sokára a Bokros-csomag lett az MSZP politikája, azaz durva neoliberális megszorítások. A következő esélyt Medgyessy Péter kapta, aki szintén próbált szociális intézkedéseket végrehajtani, de ebből is Gyurcsány-féle neoliberalizmus és megszorítások lettek. Azóta az MSZP nem is rúghatott nagyon labdába, ma már törpepárt, amit csak azzal tudott volna meggátolni, ha hatalmon nekimegy a gazdagoknak. Ezt a konfrontációt nem vállalták, mert szükség volt az oligarchaköreik támogatására a különféle kampányokhoz és a pártszervezet fenntartásához.

A brit Munkáspárt is hasonlóan járt a 2000-es években. A tőkés média nagyon szerette Tony Blair-t, aki simán folytatta Thatcher örökségét a megszorításokkal, az NHS tönkreverésével és az egészségügy privatizációjának szándékával, valamint elérte, hogy munkáspárti kormány vigye be háborús bűncselekményként Nagy-Britanniát az afganisztáni és iraki háborúkba. A brit Munkáspárt ekkor dúskált a tőkések támogatásaiban és a brit média szeretetében. Ez pedig mindig is népszerűséget és választási sikert jelent. Az elmúlt években azonban született egy valóban baloldali hullám Jeremy Corbyn karizmatikus politikus vezetésével. A tőke pontosan tudta, hogy Corbyn alatt bajban lesz, ezért az egész brit sajtót ráuszították, és antiszemitává nevezték ki – minden konkrétumot nélkülözve. A Fidesz sorosozása sehol sem volt ahhoz, hogy mennyire csúcsra járatták a Corbyn és a pártja elleni antiszemita vád kampányát, még Magyarországon is, ahol sehol senki egyetlen konkrét és helytálló példát nem tud mondani bármiféle munkáspárti antiszemitizmusra.

Hiába volt a népszerű baloldali, valóban munkáspárti program, hiába próbálták megtisztítani a pártot a nem is létező antiszemitizmustól, vereség lett a vége. A brit választást a média és a gazdagok pénze döntötte el. Ez nem jelenti azt, hogy Corbyn politizálása felesleges volt. Óriási munkásosztálybeli öntudatot öntött a britekbe, akik manapság számokban múlják felül a bevándorlással riogató fasiszta csőcseléket az utcákon, vagy éppen sztrájkolnak a kórházakban és harcolnak a jogaikért – alulról és balra. Hiába sikerült Corbyn-t megbuktatni, még így is sikerült magával rántania a katasztrofális jobboldali konzervatív kormányzatot, amely most elvesztette a választást, sajnálatos módon azon Keir Starmer javára, aki végül megpuccsolta a brit Munkáspártot, kizárta Corbynt és a hozzű hű szegénypártiakat és visszatérítette a tőkés jobboldal útjára, amely miatt a gazdag adományozók most megint kitömik pénzzel. A brit Munkáspárt új vezetése pedig érzi a pénz szagát és a nyugdíjasok téli fűtéstámogatásának megszüntetésével meg is mutatta az új kormányzat irányát – visszatértünk Tony Blair-hez és Gyurcsány Ferenchez. A példa ugyanúgy alkalmazható az amerikai modellre is, ahol a Demokrata pártot igyekeznek néha jó útra téríteni – legutóbb Bernie Sanders. Neki sem sikerült, pedig az emberiség talán utolsó esélye volt a túlélésre.

Néha azonban porszem kerül a gépezetbe és a bravúr sikerül. Pl. Görögország esetén, ahol testvérpártunk a Sziriza választást nyert. Neki is indult a szegénypárti, radikálisan baloldali programjával – kb. fél órát tartott, mire az EU intézményei megfojtották a forradalmat a létező legbrutálisabb monetáris fegyverekkel. Nemzetközi szolidaritás hiányában a Sziriza megbukott. Az ellenállása olyan következményekkel járt volna, mintha Európa szövettestébe ágyaztak volna egy blokád alá helyezett területet, kvázi mint Kuba esetében. Reálpolitika azt súgta, hogy mentsék, ami még menthető.

Ez sem jelenti azt, hogy ezek a bukások feleslegesek voltak. Ha nem lett volna konfrontáció és küzdelem a brit Munkáspártért, az amerikai Demokrata pártért és Görögország jólétéért és jogaiért, akkor Európa és a világ és sokkal rosszabb helyzetben lenne. Ezen küzdelmek nélkül a szélsőjobboldal kormányozna. Magyarországon még csak a gondolata sem születetett meg annak, hogy az MSZP esetleg baloldali lehetne – és lám, Orbán az úr. Hasonlóan Olaszországban is mélyponton van testvérpártjaink támogatása, ott Meloni diktálja a munkásellenes intézkedéseket. Hasonlóan Lengyelországhoz, ahol sokáig az Orbán-barát PiS regnált. De Németország is jó példa, ahol a Die Linke előretörése meggátolta az újfasisztákat az erősödésben, de ahogy a baloldal gyengül, úgy nyeri az AfD a tartományi választásokat, amely tragédia Európa számára.

Így az ellenállás akkor is kötelesség, ha bukásra van ítélve, mert sosem felesleges és sosem hasztalan.