Részletek

Készült: 2024. június 09.

A június 9-i választás előestéjén átnéztem és kijegyzeteltem az európai parlamenti, valamint a fővárosi, az engem érintő kerületi képviselői és polgármesteri tisztségeket betölteni akarók és az őket jelölő pártok listáit. Dacára annak, hogy ezt érdemben segítette a Nemzeti Választási Iroda eléggé áttekinthető honlapja, a saját szavazókörömben meghirdetett öt szavazólapon – melyeket még egy rám nem vonatkozó nemzetiségi lista is kiegészíthetett volna – ez nem ment egyik pillanatról a másikra. Elképzeltem, miként birkózik meg a feladattal egy nálam az internet használatában kevésbé járatos és kevésbé elszánt választó. Mit ne mondjak: voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy vajon mindenki végigcsinálja-e a procedúrát? Azt feltételezem, hogy

a többség a korábban kialakult párt- és politikusi szimpátiája, bizonyos családi vonatkozások és hasonlók miatt rutinszerűen ikszelte be a nevek, a pártlisták előtti köröket.

Az egyik, a voksát már leadott ismerősöm, akivel a szavazókörbe menet találkoztam, mondta is: számára egyértelmű volt, mit kell tennie, fél perc alatt végzett az öt szavazólappal. Nem voltak olyan aggályai, amilyenekről a minapi, Bezárkózva szavaz Magyarország című cikkemben írtam: a politikai közegben fehér holló a nyilvánosan megvallott, koherens világnézet, s az ezen alapuló, politikai üzenetekben megtestesülő társadalomkép, amiről egyáltalán nem esett szó a választási kampány során. Ehhez még a sokak által messiásként fogadott Magyar Péterben sem volt elég bátorság, netán tudás.

Említett ismerősöm nem is értette, miért vannak számára érdektelen és átláthatatlan meggondolásaim amiatt, hogy a választások alkalmával felfokozott légkörben zajló közéleti vitáink kisszerűek, köldöknézők, provinciálisak. Mintha idegen bolygóról jöttem volna, úgy hallgatta fejtegetésemet arról, hogy az Európai Parlamentben ülő, illetve a többi brüsszeli fórumon heveskedő politikusunk, nemkülönben a Nyugatról visszaérkezett fiatalok szinte azonnal betagozódnak a hazai, másfél évszázados mintázatokat követő rendszerbe, s nem igyekeznek meghonosítani a nemzetközi kitekintésre alapozott politikai kultúrát. Nem látta be,

miért kérem számon a különféle tisztségekre jelölteken ennek a felfogásnak a hiányát, aminek része van abban, hogy egyetlen országos vagy helyi politikust, politikusjelöltet, pártot sem tudok elfogadni fenntartás nélkül.

Az előző esti kutakodásom nyomán a papírlapomon egyrészt a jól ismert pártok és nevek sorakoztak. Velük az volt a bajom, hogy legyenek bár kormányzók vagy ellenzékiek, az évek során kivétel nélkül hiteltelenné váltak előttem a fenti okok, a látszatcselekvések, no és a sógort, a komát, a baráti kört, a közvetlen családtagokat teljesítmény nélkül is előnyben részesítő gyakorlat, vagyis a korrupcióval átszőtt nepotizmus miatt.

Az indulók egy másik csoportját alkották azok a helyi, fővárosi és országos kormánypárti vagy ellenzéki politikusok, akik nagy részének tizenéven át tartó pótcselekvés-sorozatából azt a következtetést kellett levonnom: a politikát a biztos megélhetés forrásának tekintik. Vagy, ami még ennél is rosszabb, egyesek viszonylag nagy vagyonnal a hátuk mögött olyan játszótérként használják a közéletet, ahol eltölthetik töméntelen szabadidejüket, miközben kiélhetik nárcisztikus hajlamaikat.

Ez a régebbi keletű benyomásom tovább erősödött, amikor a listákból kiderült: egyes szereplőket a pártvezetőknek tett szinte személyes szolgálatokért, másokat a házastársi viszony miatt, megint másokat számomra átláthatatlan okok miatt akarnak jutalmazni azzal, hogy vagy európai, vagy magyar parlamenti, esetleg fővárosi vagy kerületi képviselőjelöltként egyszerre több, akár befutó helyre írtak fel. Arra kellett gondolnom:

egyes esetekben szempont volt az is, hogy a mi kutyánk kölykei nem eshetnek ki a pikszisből, azaz átvitt értelemben, a cukros szelencéből!

A harmadik körbe tartozókról csak az utóbbi hónapokban derült ki, hogy politikusi ambícióik (is) vannak. Hosszú, a sportolás részeként űzött gyaloglásaim során a villanyoszlopokra erősített plakátokon találkoztam a nevükkel, a fényképükkel valamilyen ostoba szlogen kíséretében. De még a kerületbeliek sem vették a fáradságot, hogy ezen túlmenően valamilyen személyes programmal szólítsanak meg néhány ebből a célból szervezett rendezvényen, választási gyűlésen. Nyilván, úgy voltak vele: vagy elég a pártjuk neve ahhoz, hogy bekerüljenek valamelyik testületbe, vagy nem, de nem éri meg nekik, hogy különösebb energiát fektessenek az ügybe.

A Magyar Péter féle, a TISZA párt köntösét magára öltött, öthónapos mozgalom esetében a nagy ambíciókkal berobbant, az Orbán óta nem látott elszántságú húzóember előélete, formációjának tisztázatlan pénzügyi háttere ébresztett bennem kétségeket. Meghökkentem, mikor azt érzékeltem: ennek a társaságnak még arra sem volt ideje, hogy jelöltjeiről fényképeket juttasson el a választási irodához. Feltételezem, ez volt az oka annak, hogy az országos, hivatalos honlapon nagyrészt egy szürke négyzet jelezte a fotójuk helyét. Mintha a kétszáz választási rendezvényen sem találtak volna módot arra, hogy felléptessék őket, s legalább néhány megszólalással jelezzék, kik is ők, s mit is képviselnének. Ha tévedek, és csak a médián keresztül nem jött át, hogy ők is léteznek, nem csak Magyar Péter, akkor mea culpa. Ám a dolog lényegén ez nem változtat:

aki rájuk szavazott, olyan mintha Fekete Péteres kártyajátékot játszana: vagy jó lapot húz a pakliból, vagy rosszat.

A Bekiáltás cikkeiből évekre visszamenően kiderül, hogy a kormányzó, ál pártkoalícióval eleve több a fenntartásom, mint amit a javára írhatnék. A kutyakomédia, amiben a politikusaik rendre részt vesznek, a szememben eleve kikezdte mindegyik jelölt tekintélyét. A május 1-jén megjelent, EU-parlamenti választási mellébeszél... című cikkemben meg sem említettem az eredetileg a demokráciát szolgáló intézményrendszer elsősorban hozzájuk köthető kiüresítését, az oktatás és az egészségügy lezüllesztésének felgyorsítását, a mérhetetlen korrupciót. Abban az írásban csupán arra fókuszáltam, hogy az ukrajnai háborúval kapcsolatos, általam is vallott békepártiságot erősen vitatható módon képviselik. Olyan, úgynevezett hipnotikus formulákkal adják el a tömegeknek, amelyekkel a propagandisták szokták helyettesíteni a jelenségek érdemi elemzését, kifejtését.

Összegezve: miként mondani szokták, egyik oldal jelöltjeitől sem vennék látatlanban autót. Ezért eredetileg abban sem voltam biztos, hogy szavazni fogok. Persze, ott volt még az a lehetőség is, hogy elmegyek, majd érvénytelenné teszem a szavazólapjaimat, hogy egyfajta durcás Don Quijoteként fejezzem ki elégedetlenségemet. Ám a végén elmentem, de nem választottam a tiltakozásnak ezt a módját.

Úgy voksoltam, hogy minél színesebb legyen a majdani testületi paletta, vagyis minél több politikai formáció vélt vagy valós képviselőjét hozzam helyzetbe. Azt mérlegelve, amit az elmúlt években tettek vagy nem tettek, amit az elmúlt hetekben állítottak magukról és a céljaikról – amely célokat a pillanatnyi érdekek szerint, akár már holnap meg fogják változtatni – egy általam praktikusnak vélt logikát követve.

Mao Ce-tung jelmondatának első részét kölcsön véve, abból a meggondolásból tettem így, hogy ha nincs jobb megoldás, akkor „Virágozzék száz virág!” Minél inkább egymással lesznek elfoglalva a közszereplők, annál kevesebb idejük lesz a kártételre, a saját zsebre ügyködésre. Egyébként pedig attól tartok, hogy ha ideírnám a Mao-i lózung másik részét – „…versenyezzék száz gondolati iskola!” –, csak az értetlenséget fokoznám. Hiszen a pártjainknak a választókért folyó versengésében, ha valaminek nem volt szerepe most sem, az épp az iskolává szilárdult, filozófiában, ideológiában megtestesült gondolat, s az abból levezetett társadalmi program. Így aztán ezúttal is maradt, ami eddig volt: a döntően az érzelmekre alapozott voksolás, ami aztán feltehetően jól megemeli a részvételi arányt. Jusson ez eszünkbe, amikor ismét padlót fogunk a választottjainkkal! #